Hiányérzet, avagy az érem két oldala
Látogatók száma: 66
Nem egyformán éljük meg közös történeteinket.
Márton
Laptopomon egymáshoz ütődnek a képernyővédő buborékok, miközben színt váltanak, sárgából kék lesz, a zöldből meg piros, követni sem tudom, nem is akarom. Éjjel két óra van, vibrál a szemem, ahogyan pizsamában és fürdőköpenyben itt ülök a monitor előtt. A televízióban tucatszor látott film pereg, egy lövés, tizenkét halott, egy kaptafára húzható mindegyik. Igazán egyet sem nézek végig, csak az a fontos, hogy ne legyen csend körülöttem.
Úgy mondom, mintha a televízió nélkül csend lenne. Ha kikapcsolnám, akkor felerősödnének az éjszaka hangjai, a kutyáim neszezése az udvaron, az utcai járókelők sietős léptei, sőt, a főúton guruló autók mormogását is hallanám, és ugyanúgy kerülne az álom, mely folyton folyvást kifogást keres, csakhogy pihenésem késleltesse.
Kávét főzök, tejszínnel és édeskével ízesítem. Kikapcsolom a televíziót és zenét keresek a rádióban. Óraadó tanárként dolgozom a főiskolán, néhány magán tanítványt is fogadok, csakhogy szellemileg is toppon maradjak. A fizikai kondíciómról a konyhakertem művelése gondoskodik és hetente egyszer teniszezni járok.
Nyugdíjasként lefoglalom magam, a semmittevést nem nekem találták ki.
Kisvárosban lakom, amely még csak nem is megyeszékhely, ahová annak idején az apósomék csábítottak le a fővárosból, hogy itt hamarabb karriert csinálhatunk. Akkor indult a főiskola, kellettek a tanárok, és tárt karokkal fogadtak, mert egyedül nekem volt tudományos fokozatom. Tisztességesen megfizettek és számos megbízást adtak a város nagyobb vállalkozói, hogy tanulmányokat készítsek cégük fejlődési lehetőségeiről.
Futott a szekér, anyagilag is rendben voltunk, mert apósom vett nekünk, pontosabban egyetlen lányának, egy hatalmas kétszintes családi házat. Éjjel-nappal dolgoztam, megszületett a lányunk, utána a fiunk. Bíztam abban, ahogyan cseperednek a gyerekeink, apósomék vigyáznak rájuk, amíg mi a pesti színházakban esetenként megnézünk néhány jó színdarabot. Számomra a tudományos kongresszusokon való részvétel jelentette a kikapcsolódást, a nyaralást és a szórakozást.
Észre sem vettem, mikor lett az én szép okos feleségemből elégedetlen, féltékeny hárpia.
Finom a kávé, selymesen simogatja a torkom, ahogyan kortyolgatom. Koffeinfüggő vagyok, naponta öt feketét is megiszom, ezen kívül csak a buborékos ásványvizet kedvelem. Még egy gyengém van, nem tudok ellenállni a finom fagylaltoknak. Ezt a gyerekeim is megörökölték.
A negyvenedik születésnapom előtt történt, hogy a kamaszodó gyerekeim megsúgták, mely szerint feleségem nagy ünnepi vacsorát szervez tiszteletemre, szombat estére, melyre meghívják a város potentátjait. Apósom is készül, maga főzi bográcsban a birkapörköltet, anyósom réteseket és tortákat süt, nekem csak annyi dolgom lesz, hogy élvezzem a társaságot, az ünneplést, és kedvesen beszélgessek a vendégekkel.
Kata és Karcsi nem sejtették, hogy anyjukkal mi már régóta nem éltünk házaséletet, beszélgetéseink is csak a családi ügyekre korlátozódtak, azok is abban az időszakban, amikor az ők is jelen voltak. Akkoriban már Erzsinek egyetlen jó szava sem volt hozzám, és minden közeledésemet elhárította, mondván, hogy nekem mindenem a munkám és a gyerekeim, reá nincs elég időm. Hiába kapacitáltam, utazzunk el kettesben valahová, vagy menjünk el színházba, összeszorított száját, szikrázó szemét látván tudomásul kellett vennem, hogy feleslegesen erőlködöm. Jobb, ha a gyerekeimet tanítom angolra és franciára.
Odakinn már pirkad, újabb nap kezdődik. Nincs bennem sem öröm, sem várakozás, ez is olyan lesz, mint az összes többi munkaszüneti nap, az utóbbi öt évben.
Igen, a születésnapi nagy felhajtás nem nekem szólt, hanem a polgármesternek, mert tőle remélt nagy üzletet apósom, a város EU-s támogatásából akart kikanyarítani egy nagyobb szeletet. Ám a város első embere virágnyelven tudomására hozta, hogy annak ára van, mégpedig a nem túl nagy képességekkel megáldott fia főiskolai diplomája. Ehhez kellettem az apósomnak.
Egy hét múlva elköltöztem és beadtam a válópert. Képtelen voltam hallgatni az élhetetlenségemről szóló duót, melyet apósom és feleségem naponta előadott.
Megfogadtam, hogy örökre szóló párkapcsolatot többé nem akarok.
Jut eszembe, még meg sem néztem a levelezésem, lehet, hogy írtak a gyerekeim. Kata Párizsban él, kutató biológus, a férje meg orvos. Most várják az első unokám születését, két hét múlva esedékes az érkezése. Karcsi pedig Londonban él, szállodaigazgató helyettes, váltogatja a barátnőit és esze ágában sincs kikötni egyetlen nő mellett sem.
Hiába mondogatom neki, hogy vannak jó házasságok is!
Anyai nagybátyám Párizsban él, és rajta keresztül sikerült elintéznem, hogy a gyerekeim a francia fővárosban járjanak középiskolába, utána egyetemre. Érdekes módon Erzsi sem ellenezte, mert időközben hozzáment a polgármesterhez, aki miatta vált el, és újabb két gyermeke született. Apósom meg egy másik EU-s pályázaton szakított nagy pénzt.
Karcsi fiam igazán nem vesztegeti az idejét! Írja, hogy tíz nap múlva melyik járatra küldi a Párizsba szóló repülőjegyet, s amint megszületik Kata gyermeke, máris átugorhatunk Londonba.
„Nehogy költsd a pénzed Apa, már megvettem az ajándékokat! Úgy készülj, hogy legalább egy hónapot maradhass, mert kivettem a szabadságom és utazunk Wisconsinba, mert Milwaukee-ban lakik az egyik legjobb barátom.”
No, hiszen, Máriának más sem hiányzik, mintsem, hogy egy hónapra eltűnjek!
Öt éve a barátnőm, három településsel arrébb lakik. A hét végeket rendszerint együtt töltjük, ha tehetjük, sokat utazunk, kirándulunk.
Tíz évvel fiatalabb nálam, nagyon csinos nő. Egy odaadó, doromboló, édes kis macska, akit nem lehet nem szeretni! Azt is élvezem, hogy folyamatosan foltozgathatom a tudásbéli hiátusait.
Bár, mennyivel könnyebb lenne, ha egyenrangú vitapartnerek lennénk!
Ah, nem igazán számít!
De egyszer megöl a féltékenységével!
Mondják az ötórás híreket. Ideje készülődnöm, nyolcra már Máriánál kell lennem.
Tankolnom kell és lemosatni a kocsit, utána pedig a piacra megyek, gyümölcsöt és virágot venni.
Itthon ne felejtsem a Royal kék öltönyömet! Este hangversenyre megyünk.
Mi van a zakóm zsebében?
Hiszen ez a Wisconsini Egyetemen (Milwaukee, USA) igazgatójának, Matthew Petersennek a névjegykártyája! A 2011-es londoni konferencián megkért, hogy jelentkezzek nála, szívesen fogadna vendégprofesszornak!
Rögvest írok is neki egy e-mailt, hogy egy hónapon belül személyesen is felkeresem, ha nem zavarom! Igazi élmény vele beszélgetni! Remélem, két év távlatából még emlékszik rám! A szebbik nem és az erős italok kedvelője!
Irány Amerika! Szerencsés vagyok, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez!
Végre egy méltó kihívás!
Nincs okom arra, hogy itthon maradjak, most, hogy a gyermekeim élete is sínen van! Jobb, ha mielőbb készülök az útra, és az ajándékokat is meg kell vennem. Tíz nap nem sok idő.
Mária
Az éjjeliszekrényen pontban ötkor megszólal a rádió és most kivételesen felkelek, nincs időm a hétköznapi plusz félórás lustálkodásra, mert szombat van, s nyolckor megérkezik Márton, vagy ahogyan becézem, a Doki. A szokásos hosszadalmas villásreggelivel kezdjük a napot, majd tíz óra után nekiindulunk a világnak, kirándulnak, vagy várost nézünk, délután öt körül elköltjük az estebédet, és ha nincs más program, leülünk a televízió elé filmet nézni, vagy egyenesen az ágyban kötünk ki, és egymást kényeztetjük kifulladásig.
Ma este azonban Pestre megyünk, szabadtéri hangversenyre, Szergej Rahmanyinov, szimfonikus költeménye lesz műsoron, a Holtak szigete.
Este megnéztem a neten, amit tudni lehet a zeneszerzőről és a darabról. Szégyellem, hogy mindig Doki magyarázatára szorulok. Kinyomtattam a darab születéséről Németh G. István előadását, ott a papír a rádió mellett, csak ismételnem kell.
„A halált, a visszavonhatatlan elmúlást, az emberi élet végső konzekvenciáját mióta világ a világ megkülönböztetett hely illeti meg az egyetemes művészettörténetben – így az európai zene történetében is. A romantika halál-zenéi – a mindenkori programhoz, a zenemű alapjául szolgáló irodalmi vagy képzőművészeti alkotáshoz igazodva – hol félelmetesnek, hol magasztosnak, fennköltnek ábrázolják a megsemmisülést. Szergej Rahmanyinov műve, az Arnold Böcklin festménye nyomán komponált a holtak szigete című szimfonikus költemény nem ezen az úton jár: a másvilágra való átmenettel oly módon szembesül, hogy az életért folytatott kétségbeesett küzdelemtől végül eljut a megfellebezhetetlenbe való belenyugvásig, a rezignációig.”
A csudába, Doki úgyis elmagyarázza a tudnivalókat, felesleges törni magam! Jobban teszem, ha elkészítem a reggelit, még hajat is kell mosnom! Szeretem friss frizurával, kisminkelve várni Dokit, mert nekem ünnep minden perc, melyet vele tölthetek.
Mindig ilyen férfire vágytam, akire nem csupán a magassága okán, de természetes esze, intelligenciája és műveltsége miatt kell felnéznem! Sajnos, nagyon sokára találkoztunk. Negyvennyolc évesen legalább húsz évet késtem az igazi párom megtalálásával.
Tudom, hogy nagy butaság a féltékenység, de úgy érzem, hogy életem minden percét Dokival akarom tölteni! Hamarosan megszületik az első unokája! Imádom a gyerekeket! Majd kiutazunk a lányához Londonba!
Reggelire tarját sütök, már bepácolva vár a sorára a hűtőben, mellé lecsós gomba lesz, kissé csípősen, és pirítóssal esszük.
Estebédre gulyásleves lesz, lekváros buktával, melyeket tegnap elkészítettem.
Doki nem egy nagy szakács, ami nem baj, majd én főzök, ha kell, az egész családra. Még nem is mondtam neki, hogy angolul tanulok, heti kétszer két órában, azért is kell takarékoskodnom, mert nem olcsó a tanfolyam. Előbb-utóbb Márton gyerekeivel is találkozom, a vejével pedig csak angolul beszélhetek, és ha néhány szót tudok, azért már az is valami!
Sütőben pirul a tarja, a lecsó elkészült, mehetek zuhanyozni.
Kellemes az idő, kinn terítek a teraszon.
Zsófi barátnőm szerint jó, ha többször látnak bennünket együtt Dokival, mert gyógyszerész asszisztensként mindenki ismer a falunkban, s végre nem mondhatják, hogy megközelíthetetlen vénkisasszony vagyok.
Ma már nincsenek vénkisasszonyok, csak önálló, független nők! Ha fiatalabb lennék, akár szingli is lehetnék!
Felkészítem a kávét, ám csak akkor kapcsolom be, ha megérkezik Doki.
Az utca túloldalán, velem szemben lakó szomszéd, Vinkóné Róza, szorgosan kapálja a kerítés melletti virágágyást, minden szombaton mindig ugyanazt, várja a nyolc órát, mert Doki percre pontosan érkezik, s szívesen legelteti szemét a magas, snájdig, jóképű férfin. A szemét! Ahelyett, hogy a boldogtalan férjét vigasztalná, akivel csak magas „c” hangon képes beszélni, feltéve, ha az ordítás beszédnek tekinthető.
Nem tagadom, féltékeny vagyok! Dokit minden korosztályomhoz tartozó nő megnézi! Meg is nézheti!
Büszke vagyok rá!
Mi történhetett? Öt perccel múlt nyolc óra!
Hajaj! Elfelejtettem kivinni a terített asztalra a vázát! Mindig kapok tőle egy csokor virágot! Hadd lássa Róza, amikor beleteszem a vázába.
Hallom kocsija jellegzetes hangját, két perc és ideér. Kinyitom a kaput és odaköszönök Rózának:
- Jó reggelt, szomszédasszony! Látom, milyen korán kezdte a munkát!
- Jó reggelt, Marika! Magad uram, ha szolgád nincs! Látja, az uram még húzza a lóbőrt! Hanem látom, megérkezett a barátja! Jó szórakozást!
A szomszédasszony hangjából kiérződik az irigység, de nem törődök vele.
Ma különösen vidám Doki, megölel, felkap és körbe-körbe forog velem és össze-vissza csókol, majd letesz és elővesz a kocsiból egy papír tasakot.
Nem hozott virágot? Csak kölyökpezsgőt és bonbont?
Sebaj, nagyon jól néz ki a kék öltönyében!
Sebtében eltüntetem a vázát, s mire Doki végez a kézmosással, már ott gőzölög az asztalon a reggeli. Szegény Róza nem halad a kapálással, ráadásul annyira hallgatózik, hogy füle majdnem a kerítésre tekeredik. Beszaladok a konyhába, bekapcsolom a kávéfőzőt és rádiót, talán a zene mellett kevésbé hallatszik a beszélgetésünk.
Kedvesem kedvesen dicséri főztömet, majd oly szórakozottan falatozik, mintha másutt járnának a gondolatai, persze, az is lehet, csupán a zenét hallgatja. A négy szelet tarjából hármat eltüntet, csak utána szed a lecsós gombából.
- Édesem, ez kitűnő! – állapítja meg kissé hangosan. – Bontsuk fel a pezsgőt, ettől még vezethetek!
Nekem remeg a gyomrom. Jaj, az is lehet, hogy most kéri meg a kezem? Azt sem tudom, hogy szedjem a lábam a pezsgős poharakkal.
- Egészségedre, Mária kedves!
- Egészségedre, Márton!
Koccintunk és meglepődöm, mert nincs folytatás, csak még egy tányérral szed a lecsóból. Közben lefolyik a kávé, édeskét és tejszínt készítek mellé, tudom, hogy úgy szereti.
- Tudod, édesem, lenne egy meglepetésem számodra! Mi lenne, ha átöltöznél, és felmennénk Pestre, sétálgatnánk a belvárosban, vásárolgatnánk, valahol megebédelnénk, és úgy mennénk a koncertre?
Nagyot dobban a szívem, igen, ma fontos bejelentést tesz!
- Doki, a kedvencedet főztem, gulyáslevest! Kár szórni a pénzed!
- Ne törődj vele, Mária!
- Akkor odaadom a szomszédasszonynak, legalább nem kell főznie!
Örül Róza a nagy fazék levesnek, kikerekedik a szeme a meglepetéstől, hát még akkor, hogy meglepődik, amikor közlöm vele, Pestre indulunk vásárolgatni, utána meg koncertre megyünk.
Egy óra múlva már a belvárosban sétálgatunk. Doki vásárolgat, szórja a pénzt. Úgy látom, felújítja a ruhatárát, lecseréli a fehérneműit is.
Kikéri a véleményem, hogy melyik öltöny áll rajta jobban, milyen színű ingeket vegyen. Büszke vagyok rá, mert nagyon jó az ízlése! Az egyik üzletben összesúgnak a hátunk mögött, milyen szép pár vagyunk!
- Máriám, édes! Most jön a meglepetés!
A bizományi ékszerboltja előtt állunk, kinyitja az üzlet ajtaját és betessékel. Felpróbáltat velem vagy fél tucat gyűrűt, végül egy brillköveset kiválaszt, utána tizennyolc karátos aranyláncot vesz, egy szintén brillköves medállal és végül megakad a szeme az antik brosstűn, de arról megpróbálom lebeszélni.
- Ez azért már túlzás lenne, Márton!
- Miért, nem tetszik neked?
- Nagyon tetszik, nem arról van szó!
Az eladónő is dicséri, ezt nem szabad itt hagyni, alkalmi vétel.
Hagyom magam, beleegyezek. Tulajdonképpen igen gáláns az én Dokim! Alig tudom titkolni a meghatódottságomat.
Még elmegyünk a pálinkaházba és kisebb vagyonért háromféle márkás magyar pálinkát is vesz, díszdobozba csomagoltatja, amely azonos színű az ékszerekével.
Torkomban dobog a szívem!
A Belvárosi Lugas étteremben ebédelünk, és az én Márton- Dokim szórakoztat, folyamatosan megnevettet.
A kávé előtt kimegyek a mosdóba, megigazítani a sminkemet. Fél szemmel még látom, hogy kedvesem előveszi az okos telefonját.
- Gyere, kedves, foglalj helyet! Fontos dolgot szeretnék neked mondani.
Kezében ott lapul az egyik ékszerdoboz.
- Imádlak, Máriám! Tudod, kedvesem, zavarban vagyok, nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked, hogy ilyen jó vagy hozzám! El kell mondanom, hogy Karcsihoz utazom tíz nap múlva, küldi a repülőjegyet. Amint megszületik az unokám, együtt megyünk át Párizsból Londonba, ahonnan egyenesen Amerikába, Milwaukee-ba repülünk, ahol a fiamat a barátja, engem pedig Matthew Petersen, a Wisconsini Egyetem igazgatója vár egy hároméves professzori állás lehetőséggel. Most küldte e-mailben a felkérést. Fogadd el tőlem ezt a kis búcsú ajándékot! – mondja örvendezve, miközben kinyitja a brosst rejtő ékszerdobozt és átnyújtja nekem.
Potyogni kezd a könnyem, remeg a szám széle, s mintha megmozdulna alattam a föld! Szédülök. A bross közepén hullámozni kezd a borsónyi nagyságú kék zafír. Valahonnan, messziről, még hallom Márton- Doki hangját:
- Édesem, mi lenne, ha nem mennénk el a koncertre, hanem azzal tennénk emlékezetessé az utolsó esténket, hogy kettesben töltjük?
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Más látószögből írtad meg, de nagyon életszerű volt mindkettő.
A végén sajnáltam szegény Máriát.
Pussz,
Tündér
Szia Yolla!
N agyon jól közelíted meg azt, amit sokan nem veszünk észre. Nem egyformán "érzékeljük a dolgogat", főleg, ha csak a reményeinkre hallgatunk, és nem beszélünk róla. Nagyon szeretem, ezt a nagyon valós képet, a mai világunkról!
"Sajna" ma ez van, elfelejtünk beszélgetni! Igazából nem tudjuk, mit akar a másik, azt hisszük ugyanazt, amit mi!
Tipikus esete, a kapcsolatok, felületességének!
Maresz
Sajnos, nem tudok vitatkozni veled, valóban így van, vágyainkat vetítjük a másikra.
Üdv: Yolla
N agyon jól közelíted meg azt, amit sokan nem veszünk észre. Nem egyformán "érzékeljük a dolgogat", főleg, ha csak a reményeinkre hallgatunk, és nem beszélünk róla. Nagyon szeretem, ezt a nagyon valós képet, a mai világunkról!
"Sajna" ma ez van, elfelejtünk beszélgetni! Igazából nem tudjuk, mit akar a másik, azt hisszük ugyanazt, amit mi!
Tipikus esete, a kapcsolatok, felületességének!
Maresz