Hirtelen halál
Látogatók száma: 57
Sírásra lett figyelmes. Gyereksírásra. Eleinte azt hitte, csak káprázat. Gyakran hall hangokat, akinek éppen megbomlani kezd az elméje. De itt még nem tarthat, gondolta, és a hang irányába indult.
Hirtelen halál
Ha lett volna valami kapaszkodó, de nem volt. Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi okos, amivel segíthetett volna kitörni ebből a helyben járásból. Nem tudta, mikor evett utoljára, de valami azt súgta, jó régen lehetett, mégsem volt határozottan éhes. Elindult a sínek mentén, legalább nem téved el. A sínek mindig visznek valahová.
Hajnalodott, amikor kinyitotta a szemét. Már hónapok óta nem látta a napot, csak ezt a szürkeséget. A levegő sűrű volt, és finom porral teli. Nehezen lélegzett. Eleinte azt hitte, meg fog fulladni, mert a köhögésre ingerelte folyamatosan valami, és sokszor már azt gondolta, nem tudja tüdejét, az életet adó levegővel megtelíteni. A szenvedés azonban tovább tartott, nem fulladt meg. Egy idő után észrevette, hogy a szürke köd kicsit kezd szétválni és a levegővétel, már nem esik olyan nehezére. Ezzel egyidőben döbbent rá, hogy egyedül van. Már harmadik napja járta a vidéket, és nem találkozott egy lélekkel sem, amikor megértette, hogy életben maradása érdekében saját magára van utalva, senkitől nem várhat segítséget. Elindult hát, abba az irányba, ahol kissé világosabb volt a horizont, ahol egykor a nap járhatott fenn az égen. Ebben a szürkeségben nem lehetett tudni, mit hoz a holnap, csak a tűnt egyre nyilvánvalóbbnak, hogy a szürkeség marad.
A nappalok és az éjszakák összeértek, de nagyon határozottan lehetett tudni, hogy mikor, milyen napszak van. Legalábbis az éjszakák sötétebbek voltak a nappaloknál, és semmit sem lehettet látni. Ilyenkor behúzódott egy barlangba, vagy ha városban járt egy kihalt házba. Az volt a különös, hogy hozzá hasonló lénynek nyomát sem látta, egész idő alatt. Ahogy belegondolt, megértette, hogy egyáltalán, semmilyen élőlénynek nem látta még a maradványait sem.
Legjobban a csend aggasztotta, és az egyre fokozódó hideg. Éhségérzete elmúlt. Eleinte még foglalkoztatta a kérdés, hogy mi lesz vele, ha nem talál élelmet, de a helyzet nem volt annyira tragikus. A nagyobb élelmiszerboltok bőségesen rendelkeztek azzal a készlettel, ami hosszú időre elegendőnek bizonyult. Amikor elszánta magát, hogy elmegy innen, magához vett annyi élelmet, amennyivel a következő településig kibírja. Az élelem már réges-régen elfogyott, és mégsem érezte szükségét, hogy egyen. Ivóvíz nem volt a környéken, de a téliesre forduló időjárásban legalább jég volt bőségesen. A jég szürke színű volt a finom portól, de ettől függetlenül alkalmas volt ivásra. A tenyerében felmelegítette, és az olvadt lét lenyalogatta. Meglepő, de egy idő után, már nem is volt szomjas, és már csak megszokásból nyalogatott jégdarabokat, ha éppen ahhoz volt kedve. És éppen ez okozta számára a legnagyobb talányt, hogy magánya ellenére nem volt szomorú, nem esett depresszióba, csak túlélési ösztöne hajtotta. El akart jutni egy településre, ahol megtudja mi történt. Mert a jelekből sejtette ugyan, de a bizonyosság fontosabb volt mindennél számára.
Sírásra lett figyelmes. Gyereksírásra. Eleinte azt hitte, csak káprázat. Gyakran hall hangokat, akinek éppen megbomlani kezd az elméje. De itt még nem tarthat, gondolta, és a hang irányába indult. Nem is egyszerűen csak gyereksírás, csecsemő sírása volt a hang, amit nehezen ismert fel. Mintha tudata legmélyéről kellett volna előhozni az emlékeket a beazonosításhoz. Egy ház kitárt kapujához ért. Gondolkodás nélkül belépett a kapun, és benyitott a bejárati ajtón. A szerényen berendezett hallban egy kanapén egy nő ült, és az ölében egy csecsemőt tartott. Abból az irányból jött a hang. Elindult a nő felé, aki egy cseppet sem volt meglepve, amikor meglátta őt. Mosoly volt az arcán és elégedettség. A gyerek abbahagyta a sírást, és elaludt. A nő lassan felállt, összehúzta magán a blúzát, hogy fedetlen keblét eltakarja. A gyereket beemelte a kanapé mellett lévő kiságyba, és óvatosan, hogy fel ne ébredjen, betakarta.
- Tudtam, hogy eljössz. Már vártalak. – mondta a nő, szinte alig hallhatóan.
- Mi történt, mi ez az egész?
- Mindig ilyen, amikor evett, és jóllakik. Sír egy kicsikét, büfizik, és gyorsan elalszik. Nincs vele baj, majd meglátod…
- Az isten szerelmére, mi a csoda történt, áruld már el! Nem találkoztam egyetlen élőlénnyel sem idefele jövet. Kihaltak egész városok, nyoma sincs az élet maradványainak sem.
- Ne törődj most semmivel. Majd mindent szépen, sorjában. Pihenned kell, hosszú útra indulunk. Készülj fel, nem lesz könnyű az utazás.
- De jó, hogy rád találtam! Már azt hittem, nincs rajtunk kívűl senki élőlény ezen a földön.
- Nincs is. Csak mi ketten vagyunk.
- Hárman, ha jól látom.
- Nem jól látod. Élőlények csak mi ketten vagyunk a fiam, és én.
- Ha jól értem…
- Jól. Te a W412 típusú emberi klónozással támogatott robot vagy. Katasztrófaelhárító robot. Az a dolgod, hogy ilyen esetben is, mint ez itt, megkeresd a még fellelhető emberi lényeket, és biztonságba helyezd őket.
- De ez lehetetlen, én nem lehetek robot!
- Ja, azért mert érzelmeid vannak? Na és. Így vagy programozva.
- De amikor beléptem ide, és megláttalak…
- Na, igen ez már a W kiadás jellemzője. Kellenek az emberi érzelmek, az empátia, hogy segíteni tudjál. Különben meglépnél, mentenéd magad, és nem törődnél a feladattal.
- De én nem csak egyszerűen empátiát érzek, én…
- Tudom, belém szerettél. Na látod, ez is azt bizonyítja, hogy programozva vagy erre! Ilyen helyzetben ki a csuda lenne képes szerelemre. Csak egy robot.
- De én nem lehetek robot, én őszintén szeretlek téged, és bármit megteszek…
- Na látod, ez a racionális reakció. Ilyet az ember magától nem tud. Csak a programozott robotok képesek erre. Fogd már fel!
A nő kiment a konyhába, hogy összekészítse a gyerek élelmét, és maguknak is csomagolt néhány falatot.
Sokáig nem tudta felfogni, amit hallott. Nem illett a képbe. Szerelmes volt, de nem talált rá magyarázatot. A nő kimért, céltudatos hangja kijózanította. Fájdalmat érzett a mellkasában. Ujjával kitapintotta a szegycsontja alatt elhelyezett kapcsolót. Ha robot vagyok, akkor nagyon jól programoztak. Kellett, hogy hagyjanak nekem még egy lehetőséget. Az inget széthúzta a mellkasán, és megnézte a feliratot a kapcsoló felett. „HIRTELEN HALÁL” ez állt a kis táblán. Nem érzett fájdalmat, csak a könnyei kezdtek el folyni, megállíthatatlanul. Tökéletes vagyok, mindenre felkészültek a tervezők, gondolta.
Nem remegett a keze, amikor megnyomta a főkapcsoló gombját a mellkasán.
(Budapest, 2008. március)
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tetszett!