újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Ifjúság

Látogatók száma: 43

Vajon hogyan látnak minket mások?

Alkonyodott, a nap éppen lebukni készült a völgyet koszorúzó hegyek felett. Gyorsanfutó a kedvenc helyéről, az erdőből a völgy fölé kinyúló sziklán heverészve figyelte. A korong előbb olyan színű lett, mint az érett berkenye, aztán olyan, mint a málna, végül olyan, mint a vér… Aztán eltűnt, de a fénye még maradt egy kicsit. Csodálatos színeket varázsolt a felhőkre a hegyek mögül.
„Vajon hová tűnik ilyenkor?” - töprengett Gyorsanfutó, most is, mint annyiszor.
Szeretett itt üldögélni és merengeni ehhez hasonló kérdéseken. Fiatal volt, a felnőtté válás küszöbén, és nagyon kíváncsi. Ez a szikla volt a kedvenc helye, innen jól lehetett látni a völgyet, ugyanakkor közel volt az erdő, szinte a háta mögött.
Ott született és ott élt. Az erdő volt számára a világ. De tudta jól, hogy a világ több ennél, hiszen látta a hegyeket, érezte a szélben az idegen, csábító szagokat, hallotta a különös hangokat. És persze hallgatta anyja és nagyanyja meséit messzi tájakról. Állítólag apja is egy távoli helyről jött ide.
„Egyszer én is el fogok menni, én is fogok kalandozni ismeretlen helyeken!” - fogadta meg magának immár sokadszor.
Lentről fénypontok villantak a szemébe. Csak a szeme sarkából látta őket, de tudta, hogy mit jelentenek. A völgyben most gyulladnak fel a fények.
Izgatottan nézett le, ezt mindig élvezettel figyelte. A völgyben a kacskaringók, és mélyebben, az egyenesek mentén felragyogtak a fényfüzérek. Nagyon izgalmas volt, minden este egy pontból indultak ki, és futottak végig le és fel. Aztán megjelentek a mozgó fények is. Az elől sárga, hátul piros fények. Zajosak voltak és büdösek, tudta, mert időnként még az erdőbe is feljöttek, és magukkal hozták a ‚Fénygyermekek’-et. Ezek érdekes jószágok voltak. Szerettek a sötétben jönni-menni, pedig nem láttak jól. Azért hozták magukkal a fényeiket, sokszor még világosban is.
„Sajnos, nem csak az ártalmatlanokat!” Voltak nekik olyanok is, amelyek sebet tudnak ütni, messziről, és hangja is van!
Hangok! Érdekes új hangok ütötték meg a fülét odalentről. Ütemesek és kicsit, halkan dübörgőek. Mint nyáron a távoli vihar. Olyan hangok, amelyektől furcsa nyugtalanság fogta el, pedig csupán foszlányok jutottak el hozzá. Felállt. A hangok, és a szagok hívták. Igen, hívták, erősebben, mint eddig bármikor.
„Menjek?” - merült fel benne a kérdés.
Szívesen ment volna. Valami más lett benne, valami megváltozott. A vére pezsgett, ezen a tavaszon különösen. Tudta, hamarosan úgyis itt az ideje, hogy elmenjen az anyjától és a húgától, de még nem mert indulni. Tétovázott.
Rohamosan sötétedett. Háta mögött megelevenedett az erdő. Hallotta, ahogy az éjszakai vadászok útjukra erednek. Egy szarvas is a közelben jár, érzi az illatát.
„Egy pillanatra megáll, aztán megy tovább.”
Gyorsanfutónak összefutott szájában a nyál. Máskor már ment is volna cserkészni, de most maradt. Még mindig a völgyre figyelt. Minden idegszálában bizsergett.
Ekkor… egy új hang hangzott fel az erdőből. Az anyja hangja! Ez az ő ‚Hol vagy, fiam?’ - kiáltása! Őt hívja, őt keresi! Válaszolt.
‚Itt vagyok, mama!’
‚Mikor jössz haza?’
Ettől a kérdéstől felforrt a vére. Nem kölyök ő már! Ne higgye azt a mama, hogy még mindig azonnal megy, ha hívja! Dacosan felelt:
‚Majd megyek, ha úgy gondolom!’
Úgy érezte, ez nagyon felnőttes volt, hát megtoldotta:
‚Előbb körül nézek odalenn…’
Anyja először nem válaszolt, de egy szemvillanásnyi idővel később, amikor már épp indult volna vissza:
‚Jól van, de vigyázz magadra!’
Meglepődött. A mama elengedte!
„Mégis felnőttnek tart! Akkor úgy is kell viselkednem!”
Végig nézett magán. Egy kicsit igazított a külsején, aztán puhán leugrott a szikláról. Nagyot nyújtózott, majd lassan, ráérősen kocogva elindult az ösvényen lefelé.

A bejárati ajtó nagy zajjal becsapódott. A kiviharzó, tizennyolc év körüli lány nem nagyon törődött vele, mint ahogy a bentről válaszul felhangzó méltatlankodással sem. Visszafordult és a csukott ajtónak fityiszt mutatott, még a nyelvét is ráöltötte. Gyerekes gesztusai élénk ellentétben álltak csinos, felnőttesen kivágott ruhájával, és szépen megcsinált frizurájával.
Az utca felől dudaszó hallatszott és női hangok:
- Irene! Irene, gyere már!
- Megyek! Mindjárt! – kiáltott vissza Irene, félig a ház előtt várakozó autó felé fordulva.
Két, vele egykorú osztálytársnője közül az egyik azonban nagyon sürgette:
- Most gyere! – méltatlankodott enyhe fejhangon. – Ha későn érünk oda nem kapunk jó helyet!
- Lazíts Jill – szólt rá a társa, - majd a srácok foglalnak…
Az ám a srácok! Irene már indult volna lefelé a lépcsőn, de most vetett még egy, igazán utolsó pillantást, az ajtó üvegezett részén látható tükörképére. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, arcán egy kevés smink. Meg volt elégedve a látvánnyal.
„Csak Richard is az legyen…” - sóhajtott fel magában.
A fiú ugyanis már egyetemista volt, elképzelhető, hogy neki ennyi festés sok lesz
„Vagy éppen kevés…” Ilyen dolgokról nem beszélgettek.
Mostanában leginkább arról folyt a szó, ha találkoztak a Rick vizsgái miatt, hogy vajon hol fogja tölteni a srác az egy év, kötelező terepgyakorlatot.
„Aztán meglesz a diploma és utána… - ábrándozott el egy pillanatra, – utána talán össze is házasodunk…”
- Hé, van egyáltalán tudomásod rólunk? – karolt bele valaki.
A lány zavartan nézett fel. Annica állt mellette, mögötte pedig a fekete bőrű Jill ácsorgott. Összemosolyogtak, mint akik tudják, miről van szó.
- Bocs, lányok – mondta nekik mentegetőzve Irene, – azt hiszem, kicsit elbambultam…
- Kicsit? – nevetett Jill. – Már a saroknál vagyunk…
- Na, gyere – mondta Annica is vidáman, és visszafelé kormányozta barátnőjét – vár a kocsi. Nem azért préseltem ki apából, hogy a házatok előtt álljon. Na és persze – tette hozzá cinkosan hunyorítva, amitől a szőke lány elpirult, – a fiúk is várnak…

Mire Gyorsanfutó leért az erdőből, már besötétedett. Nevéhez híven gyorsan és könnyedén haladt, meg se kottyant neki a kissé csúszós erdei út. Hamarosan már a Fénygyermekek barlangjai között haladt. Néhány kutya felneszelt ugyan a jelenlétére, meg is ugatták, de maguk a Gyermekek nem jöttek elő. Csak egy-két sárga-piros fény óvakodott elő a saját külön barlangjából, de Gyorsanfutó ilyenkor mindig lelapult a növények közé. Aztán, amikor a fény nagy zajjal és még nagyobb büdösséggel elment, folytatta útját.
Nemsokára egy minden eddiginél nagyobb barlanghoz ért. A barlangot körülvevő terület egy részét elzárták valami hidegsövénnyel, és csak a barlang felől lehetett megközelíteni. Legalábbis a Gyermekeknek, Gyorsanfutónak azonban nem jelentett akadályt. Könnyedén átugrotta. Hát persze! Hiszen azok az izgató szagok innen jöttek! Már azt is tudta, hogy mire emlékeztetik. Anyjának volt ilyen szaga, mielőtt apjuk meglátogatta volna őket, és aztán megszületett a kishúga. Akkoriban másfajta szagok jobban érdekelték, de most! Most nyugtalan lett tőle. Homályosan érezte, hogy ez összefügg azzal, hogy ő hím, a szagokat kibocsátók pedig nőstények. Nem számít, hogy a Gyermekekhez tartoznak. Tudta, hogy valamit tennie kéne, de fogalma sem volt, hogy mit. Úgy vélte egyelőre csak figyelni fog.
A barlang erősen világított, számtalan egyforma repedésen keresztül dőlt ki a fény az elkerített területre. A fényen túl, benn a barlangban a Gyermekek árnyai mozogtak. És ott volt a zaj is, az a fura ütemes zaj, amit a Gyermekek annyira szeretnek. Nem egyszer az erdőbe is elhozzák. Gyorsanfutó keresett egy olyan helyet, ahol nem nagyon bántja a fülét a zaj, de szemmel tudja tartani a legnagyobb, világos nyílást. Aztán lekushadt a bokrok közé és csendben figyelni kezdett.

Richard nyitva tartotta az ajtót, amíg Irene kiment, aztán hagyta becsukódni. A lány lement néhány lépcsőfokot, majd megfordult és felnézett rá. A fiú jól látta kicsit durcás arcát és csillogó kék szemét.
- Irene kérlek, értsd meg… - kezdte volna, de a lány a szavába vágott:
- Azt mondtad, hogy a Yellowstone Parkba mész – fakadt ki, – az Everglades szóba sem került… - és mielőtt Richard utána nyúlhatott volna leszaladt a lépcsőn.
Úgy érezte, a fiú becsapta őt azzal, hogy nem oda megy gyakorlatra, ahova ígérte. Haragudott rá, haragudni akart, közben tudta, hogy ez nagyon kislányos dolog, hiszen az ajánlat, amit Richard kapott valóban egyedi. Egy végzőst ritkán szoktak személy szerint felkérni, hogy vegyen részt egy kutatási programban. De azt szerette volna, ha barátja utána jön és megpróbálja kiengesztelni. Hát úgy döntött, még berzenkedik egy kicsit…
Richard fejét csóválva nézett utána. Hogy magyarázza meg neki? Hogy értesse meg vele, hogy ez nem a világvége? Ettől a terveik mit sem változtak! Sőt! Fay Marigold ajánlata olyan lehetőségeket nyit meg előttük, amiről nem is álmodtak…
„Ha Irene jövőre leteszi a vizsgáit, ő is odajöhet. Együtt tölthetünk egy teljes évet a kutatócsapattal! Ezt nem szabad kihagyni…!”
Nagyot sóhajtott hát, és a lány után eredt, hogy megpróbáljon hatni a józan eszére.

Gyorsanfutó izgatottan figyelt rejtekhelyéről. A két Fénygyermeke felé közeledett. Az elől haladó a nőstény, érezhetően nagyon izgatott, a szaga alapján ráadásul párzásra kész. A mögötte igyekvő a hím is nagyon határozott szándékra valló szagokat árasztott.
„Hím! - villanyozódott fel Gyorsanfutó - Épp úgy, mint én…!”
Két szeme tágra nyílt, fülei előre meredtek. Talán most kilesheti őket, hogy mit is csinálnak, amikor kettesben vannak, ahogy egyszer kiskorában a medvéket is kileste. Izgalmában megfeledkezett a vadászok legelemibb szabályáról: maradj rejtve!
Felült.

Irene energikusan, keresztben átvágott a futópályával övezett füves térségen, ahol a futballmeccseket szokták rendezni. Már a másik oldal közelében járt, amikor az egyik bokorban először villant valami, aztán moccant. Ösztönösen arra kapta a fejét és… halkan felsikoltott.
- Egy puma…! – és ökleit rögtön a szájába dugta, hogy nehogy nagyobbat kiáltson.
Riadtan megtorpant és pillanatnyi habozás után, óvatosan hátrafordult. Tudta, hogy nem szabad hirtelen mozdulatot tennie, mert akkor a macska támadhat, de tudni akarta, hol van a fiú.
Richard szerencsére, már ott volt mögötte, megnyugtató közelségben, és átkarolta a vállát.
- Oké, maradj nyugodt… - Az előbbi halk sikkantásra ő is arra nézett, amerre barátnője és szintúgy észrevette az állatot.
- Most mi lesz? – kérdezte suttogva Irene, összeszorított öklei mögül.
A leendő biológus, bár aggódott egy keveset, halványan elmosolyodott. Most végre kipróbálhatja a gyakorlatban mindazt, amit professzorától tanult.
- Nem lesz semmi baj - súgta a lány fülébe. - Menj vissza az épületbe és szólj, hogy senki ne jöjjön ki az udvarra. Aztán telefonálj a seriffnek, hogy várom egy altatós puskával.
Irene fejét kicsit hátrafordítva ránézett.
- És te? Veled mi lesz?
- Én itt maradok, és szemmel tartom. - Richard tudta, hogy ez roppant bátran és férfiasan hangzott, és amikor társnőjére pillantott egyértelműen rajongást és aggódást látott a tekintetében. Kimondottan jól esett, úgy érezte, hogy kedvese ezzel megbocsátott.
„Na, de nem ezért vagyunk itt…” - sóhajtott fel magában.
- Menni fog? - kérdezte a lánytól, aki elszántan bólintott.
Ha Richardnak ilyen lélekjelenléte van, akkor ő sem fogja mutatni, hogy mennyire fél. Hátrálva araszolni kezdett.
- Csak szépen, lassan… - mondta neki a fiú. Biztatóan mosolygott rá. Bízott a lányban és úgy tűnt Irene tisztában van ezzel.
A vállát, majd a karját fogva óvatosan a háta mögé kormányozta őt. Oldalt fordult, hogy egyszerre lássa a lányt és a pumát, aki még mindig csak üldögélt.
- Rick… - torpant meg Irene. Eszébe jutott, hogy bocsánatot kell kérnie a sráctól, és bár nem ez a legjobb alkalom, de ki tudja, mikor lesz jobb… - Ne haragudj…
- Semmi vész… - felelte barátja, - nem haragszom… de most - nyomott egy futó csókot a lány arcára, - menj szépen…



Gyorsanfutó érdeklődve jött ki a növények közül.
„A hím hátraküldi a nőstényt, ez érdekes. Vigyáz rá, mint ránk a mama… Vajon barátságos?” Nem foglalkozott a barlang felé óvatoskodó nősténnyel, a másik hím kötötte le minden figyelmét. Talán megtapasztalhatja milyenek a Fénygyermekek testközelből.
Lassan elindult a fiatal egyed felé. Fejét, orrát előre nyújtotta, fülei is arra fordultak. Egy-egy lépés után megállt és szemmel tartotta a másikat, csak a farka járt kissé nyugtalanul.

Richard elgondolkozva nézte az érdeklődő állatot. Azon töprengett, vajon mi lesz, ha a seriff ideér? Ahogy ismeri az ittenieket, inkább az egyszerűbb megoldást választják, minthogy küszködjenek az erdőbe való visszaszállítással.
- Kár lenne érted, haver - mondta a pumának, miközben lassan leguggolt. A kandúr szemgyönyörködtető példány volt, a pálya világításánál jól látszottak a homok-drapp színű bunda alatt hullámzó izmok. Rick kb. kétévesnek saccolta. Ebben a korban válnak a fiatal hímek ivaréretté, és hagyják el az anyjukat, ez az állat azonban inkább kíváncsinak tűnt.
Hatalmas tappancsokon állt, a balt kicsit behajlítva felemelte, dús szőrzettel borított fülei csak aprókat mozdultak előre és oldalra. A farka pedig lassú, lágy mozdulatokkal hullámzott ide-oda, mint egy kígyó.
„Mivel ő is macska - vélte a fiú, - ez arra utal, hogy éppen mélyen gondolkodik.” Ő maga is töprengett. El kéne valahogy zavarnia. Lassan körvonalazódni kezdett benne egy ötlet.
Mialatt az állatot figyelte letette kezét a földre és tapogatni kezdett maga körül. A puma a szemével követte a mozdulatot. Richard, úgy guggolva, cseppet előre araszolt és rátalált arra, amit keresett. A futópálya salakjára. Belemarkolt a szemcsés anyagba. Aztán összeszedte minden bátorságát és… hirtelen kiegyenesedett. Fenyegetően előre lépett, és nagyot kiáltva, a salakot a macska felé szórta.
- Menj innen! Sicc! - ezen az utóbbin kis híján elröhögte magát.
„Egy közel 70kg-os macskának azt mondani: sicc! Elég röhejes…” De aztán meghallotta, hogy a háta mögött izgatott emberek özönlenek ki az udvarra. Nem volt veszteni való ideje.
- Tűnés! Siess!
Az állat úgy tűnt, megértette, tétován elindult a kerítés felé, de félúton megtorpant…

Gyorsanfutó megértette, hogy a Fénygyermek elküldi őt, de nem értette miért.
„Hiszen a hangja és a szaga alapján barátkozni akar…”
Ám nem akart udvariatlan lenni, és bár nem nagyon akaródzott elmennie, lassan elindult a hidegsövény felé.
A barlang fényben úszó nyílásán még több Fénygyermek jött ki, és Gyorsanfutó kissé riadtan ismerte fel, hogy néhányuknál messziről sebző bot van. A másik hímre pillantott…
„Ez lenne az oka…?”

A hangok egyre közeledtek. Ember és puma tekintete egymásba mélyedt. Richard szinte tapinthatóan érezte a másik intelligenciáját és empátiáját. Könyörgőn felsóhajtott:
- Indulj már, kérlek! - és újabb lépést tett felé. - Gyerünk! – toppantott a lábával.
A ‚felmentő sereg’ akaratlanul a segítségére sietett. Egyikük idegességében a levegőbe lőtt. Az erdő lakója egy másodpercre lelapult, aztán méltatlankodva felhorkant, egyetlen hosszú ugrással a kerítésnél termett, a következővel pedig kecsesen átugrotta.
A fiú ott állt és nézte, ahogy eltűnik a túloldali park növényei között. Emberek rohantak el mellette, de észre sem vette őket. A pumának szurkolt. Össze is rezzent, amikor újabb lövés dörrent. Próbálta kiszűrni a kiabálásból, hogy eltalálták-e az állatot, de a csalódott hangok arra engedtek következtetni, hogy nem. Határozottan megkönnyebbült…
Egy könnyű kéz nehezedett a vállára. Oldalt fordult. Irene állt mellette, és úgy nézett rá, olyan, de olyan szívmelengető rajongással, hogy azt nem lehet elmondani.
- Hazaküldted? - kérdezte kedvesen.
- Remélem… még inkább, hogy haza is ér. Különben… - simogatta meg Rick lágyan a lány arcát, - kösz, jól vagyok…
- Azt látom - mosolygott barátnője. - Jól csináltad, és… - nyomott egy puszit a szájára - jól tetted - fűzte hozzá halkabban.

Gyorsanfutó könnyed ügetéssel haladt az erdő felé. A botosokat hamar lerázta, nem jelentettek komoly veszélyt. Hiába mennydörögtek utána, nem láttak jól a sötétben, Gyorsanfutó jót mulatott rajtuk. Úgy érezte, annak ellenére, hogy elküldték, jól sikerült ez a látogatás. A hímnemű Fénygyermek határozottan barátságos volt, próbálta őt megvédeni a társaitól. És ez nagyon jó érzés volt.
„Anya talán el sem hiszi majd… de nem baj. Én tudom, hogy megtörtént, és most már tudom, hogy vannak köztük kedvesek is.”
Nemsokára már anyja területén járt. Megállt és az egyik fánál, amelyen még halványan felfedezhető volt apja szaga, felnyúlt a törzsön és megtornáztatta a karmait. Életében először jelölt ilyen magasan. Tudta, hogy ez kihívás az apja felé, de nem érdekelte. Ma éjjel nem. Mert a mai éjszakával valami végleg megváltozott benne. Bár még nem teljesen… de érezte, hogy valami más lett.
Gyermeki énje ennek ellenére boldogan fogadta vackuknál anyja, Lágyandoromboló kedveskedő orrdörzsölését, és mosdatását. Örömében, hogy épségben hazaért, olyat tett, amit már régóta nem, ő is visszanyalogatott. Nem bánta azt sem, hogy kishúga is csatlakozott hozzájuk.

És a három puma még jó néhány percen át önfeledten dorombolt, dörgölődzött és mosdatta egymást, mire mindannyian megnyugodtak és összebújva végre nyugovóra tértek.

A cikket írta: Arkady

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Kedves Arkady!

Szép történet, kiválóan megírva! Gratulálok!

Üdv: Yolla
Kedves Arkady!

Nagyon jó történet, beleéltem magam!

Pussz,

Tündér
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: