újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Kerala film

Látogatók száma: 7

X

Kerala film

Dél-Indiát választottuk, mert „északon már mindenki járt,” és „mindenki leírta az élményeit.” Egy keralai körutazás nem hangzik nagyon csábítóan, de mindjárt más lesz, ha tudjuk, ez az állam a régi Travancore, amelynek királyai nagyon sokáig megőrizték a függetlenségüket; az egyszerű falusiak nagy varázslók hírében álltak; az áthatolhatatlan vadonban tigrisemberek bolyongtak – utóbbiak még ma is megjelennek az indiai bulvársajtó színesebb lapjain.

Mennyi maradt meg a régi Travancore csodáiból? Az idegenvezető nem ígért sokat. Kerala egy részében a Nyugati Ghatoknak nevezett hegyek emelkednek, szelíden ellaposodva, még mielőtt a háromszög alakú félsziget vége találkozna az Indiai Óceánnal. Mindössze két napot töltünk a hegyek között, ahol megtekintjük „a világtól elzárt” muduvan törzs egyik falvát, valamint a munnari teaültetvényeket. Szép kis világtól elzártság, ahova rendszeresen elviszik bámészkodni a turistákat, és mára munkaruha lett az egykori, meglehetősen szellős viseletből! Aztán öt nap a vizek birodalmában – „békés holtágak, tavak és idilli lagúnák, a keralai utazás kihagyhatatlan állomásai.” Fiatal nő volt az idegenvezetőnk, olyan nagyképű, amilyen csak lehet, és szinte kizárólag elhasznált frázisokban beszélt.

Hajóra szálltunk, és annyi biztos, hogy nincs a világon még egy ilyen hajó. Hordóhoz hasonlít, amelyre csúcsos-timpanonos tetőt szereltek, se ajtaja, se ablaka, azaz hogy ajtaja még csak volna, de úgy elrejtik, hogy csak akkor vesszük észre, amikor már bementünk rajta. Ablaka viszont tényleg nincsen. Úgy látszik, a valamikor erre utazgató angol arisztokraták semmit sem akartak látni az országból, és jól érezték magukat a fülledt melegben.

Nem is tudom, hogy pontosan hány fok volt a meleg, mert errefelé még mindig Fahrenheitben számolnak, és ezek a nagy számok csak arra jók, hogy mindenkit elriasszanak.

Csónakba ültünk, amint lehetett, és békésen eveztünk a csatornákon. A parton és a vízben egyaránt hihetetlenül sűrű volt a növényzet, de számomra mindegyik fa csak pálma, és a vízinövények közül sem ismerek mást, mint a lótuszt. Evezőinkkel vadul csapkodtuk a szent lótuszokat, hogy a csónak valahogy átférjen köztük. Muduvanok és egyéb keralaiak derűsen mosolyogva figyelték a küszködést, de a módszereink ellen nem volt kifogásuk. Ha akarjuk, sem lehetünk óvatosabbak egy olyan országban, ahol minden szent: vizek, lótuszok, pálmák, halak, hajóknak nevezett úszó fapaloták.

Tigrisembert nem láttunk egyet sem, ami nem is csoda, mert a falvak olyan sűrűn sorakoznak a parton, hogy a rejtélyek számára egyszerűen nem marad hely.

Egyszer csak kijutottunk egy nagyobb tóra. A víztükör tisztának látszott, de csak azért, mert az összes kusza hínár- és moszatféle lent maradt a nyomasztó elem hűvösében. Ha lehet, itt még nehezebb volt előre jutni, mint a lótuszok között.

A tó túlsó végében egy magányos csónak harcolt az indiai hínárok számtalan változatával. Egyetlen ember ült a csónakban; amennyire meg tudtuk ítélni, egy hozzánk hasonlóan sápadt bőrű európai. Még szinte meg sem tudtuk fogalmazni a rosszallásunkat – micsoda nagy felelőtlenség, egyedül ezeken az alattomos vizeken, lehet, hogy krokodilok vagy kígyók élnek a tóban, vízi szörnyetegek – mert India mesetermő ország, és különösen híres a travancore-i fantázia – láttuk, hogy a magányos európai nagy bajba került. A csónak imbolyogni kezdett, mintha tényleg egy nagy szörnyeteg rángatta volna, aztán felfordult, és az utas eltűnt a sötétzöld vízben.

Túl messze voltunk ahhoz, hogy meg tudtuk volna ítélni, mitől fordul fel egy csónak, amikor tökéletes szélcsend van, és egyetlen pálmalevél sem rezdül. Idegenvezetőnk, akit ekkorra már csak Gőgös Macának becéztünk, a meglepődés vagy a kétségbeesés egyetlen jelét sem mutatta; nyugodtan ült tovább a kis piros csónakjában. Izgatottan integettünk és kiabáltunk, hogy oda kellene menni, hátha még tudunk segíteni – Ne menjenek sehova, kiáltotta vissza a Gőgös Maca, nincs semmi probléma, és nem kell segíteni.

Megbolondult ez a fölényes emberpásztor? Igaz, hogy elég messze van az a másik csónak, meg a mi evezési tudományunk sem tökéletes – lehet, hogy nem tehetünk semmit – az európai egyszer sem bukkant fel a víz alól – no de meg sem próbáljuk? Kényelmesen végignézzük, hogy valaki a szemünk láttára fullad meg? Egyszerre megindult mind a tíz csónak a tó túlsó vége felé, még versenyeztünk is egy kicsit, nem egészen tudatosan – végre a piros csónak is meglódult, jött utánunk, mert az emberpásztor nem hagyhatja magára a rábízott birkanyájat.

A parton ott álltak ezek a nagyon sötét színű, olajosan csillogó bőrű keralaiak, és valamit kiabáltak, amit persze egyikünk sem értett. Nem is tudom, mi ennek a dialektusnak a neve, talán malajálam.

Elég hosszú – gyakorlatlan evezősnek különösen hosszú – utat kellett megtennünk, és amikor azt képzeltük, hogy mindjárt ott vagyunk, alig két-három evezőcsapás – a felfordult csónak hirtelen eltűnt, felbomlott a könnyű párában; egyetlen hullámverés sem jelezte, hogy itt valamikor egy csónak ringatózott. Elképedten figyeltük egymást, és a nagy semmit. Nem gondolhattam mást, mint azt, hogy a délibáb egészen sajátságos, keralai változata játszott velünk.

Közben utolért minket a piros csónak, és Gőgös Maca részletes magyarázatba kezdett: 1832-ben történt, egy Armand Pialat nevű fiatal francia mindenképpen egyedül akart csónakázni a tavon. Megpróbálták lebeszélni, azt mondták neki, hogy egy nagy fekete kígyó él a vízben, aki felborogatja a csónakokat, és az embereket magával viszi a víz alatti városába, Ánandapuriba. Persze a francia csak nevetett rajtuk, fekete kígyó, haha, víz alatti város, még nagyobb haha. Kievezett a tóra, a csónak felfordult, és a francia belefulladt a vízbe, még a holtteste sem került elő. Azóta nagyon gyakran látni a felelőtlen franciát a csónakjában – majd a felfordult csónakot – végül azt sem – mintha újra meg újra leperegne a régi film – de az idevalósik már hozzászoktak a látványossághoz, és nem törődnek vele.

Szamárság, mondta az egyik utastárs, 1832-ben még nem készültek filmfelvételek.

Úgy látszik, a történet többi részét teljesen hihetőnek találta.

Visszaeveztünk a kimondhatatlan nevű falucskába, amelynek lakói, csecsemőtől dédinagymamáig, mind a parton sorakoztak, és leplezetlen kíváncsisággal méregettek minket, akik meg akartuk markolni a láthatatlant, harcba akartunk szállni a nagy fekete kígyóval, aki talán mégis létezik.

Végül mégis csalódottan szálltunk fel a repülőre Trivandrumban, mert egyet sem láttunk a híres travancore-i tigrisemberek közül.

A cikket írta: Müszélia

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: