Két apának egy fia

Látogatók száma: 53

Élt egyszer Indiában egy Rásiprabha nevű bölcs, akinek rengeteg volt a gondja-baja, például hol éhezett, hol meg az éhkoppot nyelte. A felesége meg is unta ezt a nyomorúságos életet, és hazaszökött a gyerekekkel a szüleihez. Rásiprabha egyedül maradt, és nagy bánatában mindenfélével megpróbálkozott, még a kecskékkel is, de csak akkor vette észre, hogy mind csupa bak, amikor már felöklelték. Sajnos nem volt egyetlen normális barátja sem; mind azt javasolták, hogy dolgozni kellene, akkor lenne pénz is, meg minden, talán hazajönne az elszökött feleség is. Dol-goz-ni? – kérdezte Rásiprabha, hogyan csinálják azt? Különben sem lenne helyes, ha elvenném az alsóbb néposztályok kenyerét. – Aztán véletlenül olyan társaságba került, ahol mindenki a sráddháról beszélt. Dicsérték, hogy milyen jó és hasznos.

Mi az a sráddha? - kérdezte ártatlanul.

Úgy néztek rá, mint aki egyenesen a Marsról érkezett. Te nem tudod, mi az? A szertartás, amit minden felnőtt férfinak kéthetente el kell végeznie?

Nem tudom, felelte Rásiprabha, nekem erről sosem beszélt az anyukám.

Elmagyarázták neki, a sráddhának az a célja, hogy kiengeszteljék az ősök szellemeit. Először is nagy tüzet kell gyújtani, és finom ételeket kell készíteni. Aztán meg kell hívni egy jóhírű brahmint, aki ismeri a szentírásokat. A szénné égett, vagy nyersen maradt lepényeket az ősöknek adjuk, a finom ételeket megeszi a brahmin, és ezt kéthetente meg kell ismételni, különben az ősök megharagszanak, és megtagadják a segítséget. Az ősök segítsége nélkül pedig nincs se pénz, se nő, de még kecske se.

Rásiprabha nem bánta volna, ha ezentúl az ősök intézkednek helyette, de előbb megkérdezte az anyukáját, tényleg van-e ilyen szertartás. Van, felelte habozva Sántá, csak sokba kerül.

Csak ez a baj? – örvendezett Rásiprabha. Nekem úgysincs egy vasam se, mindegy, hogy mire nem telik. De azért összekoldult annyit, hogy legyen egy lakomára való. Brahmint nem hívott, mondván, minek az? Én is brahmin vagyok, és örülnék egy fejedelmi lakomának. – Kivonult a halottégető helyre, mert hol másutt lennének a halottak szellemei, ha nem ott, és felajánlotta a lepényeket. Nagy meglepetésére, amikor kimondta ezt a szót, apa, két kéz nyúlt a lepényért a föld alól – egy fekete és egy fehér.

Rásiprabha gondolkodóba esett. Tyűha, melyiknek adjam?

Elhatározta, hogy megkérdezi az anyukáját. Sántá sokáig töprengett. Régen volt már, ki emlékszik a részletekre? Aztán azt tanácsolta, fiam, biztos, ami biztos, add a feketének. Rásiprabha visszament a halottégető helyre, és be akarta tenni a lepényt a fekete kézbe, amikor megszólalt a fehér: Ezt meg hogy képzeled? Én vagyok az igazi apád, az ott csak a férj, és igazán nem értem, most miért tolakszik. – Nem tolakszom, méltatlankodott a fekete kéz, igenis, én vagyok a férj, és a törvény értelmében a gyerek az enyém, akárki nemzette is. – A fehér kéz kijelentette, hogy ez a törvény teljesen rossz, csak meg kell nézni, kihez hasonlít a gyerek, jelen esetben Rásiprabha. Nem érdekel, hogy kire hasonlít, vitatkozott a fekete, mindig is tudtam, hogy a feleségem egy ordas nagy – izé, te is tudod, hiszen használtad, de a gyerek jogilag az enyém, és a lepény engem illet. – Rásiprabhában felvillant az isteni szikra. Kettétörte a lepényt, és igazságosan elosztotta a két apa között. Ebben a pillanatban egy csodálatos repülő ereszkedett az égből, amely elé két hattyút fogtak. A hattyúpilóták megkérdezték az ősök szellemeit: Mondjátok meg, mit szeretnétek! Itt maradtok a földön, és mindenféle segítséget megadtok a közös fiatoknak, vagy inkább velünk jöttök a mennybe ezen a repülőn?

Az ősök természetesen a repülőt választották, és Rásiprabha szomorúan ült a magányos vacsorához. Micsoda világ ez, két apám van, de egyik se hajlandó gondoskodni rólam! Ha még egyszer megszületek, jobban odafigyelek arra, hogy az anyám kikkel kavar, és addig nem nyugszom, amíg nincs köztük legalább egy balek.