Kíra 3. rész
Látogatók száma: 81
Az a pillanat sokáig megmaradt az emlékezetében. Éjszakánként gyakran ébresztette fel álmából az a néma párbeszéd. - Apám? – kérdezte a lány szeme – de hát miért? - Érted, lyányom, érted! – jött a néma válasz – mert szeretlek.
Néhány nap múlva felbolydult a város. Mindenki a rablásról beszélt. Valaki betört a Kajtár bácsihoz és leütötte, aztán kirabolta az öreget. A szomszédja találta meg másnap vérbe fagyva. Hiába jöttek a mentők, már nem lehetett rajta segíteni. Micsoda szégyen! Ez is annak a fene nagy szabadságnak az eredménye. Az öregebbek szigorú felelősségre vonást sürgettek, a fiatalabbak a rendőrség tehetetlenségén háborogtak. A gyerekek hasznot próbáltak húzni a dologból; minden órán szóba hozták, hogy legalább a feleltetésről elvonják a tanárok figyelmét. A városszéli utcában is erről beszéltek az asszonyok, meg-megállva a kútról, vagy a boltból hazafelé jövet. Senki nem értette, kinek lehetett útjában szegény Józsi bácsi. Mindenkivel csak jót tett, nem ártott a légynek sem. Csak Kíráéknál nem volt szabad szóba hozni az eseményt. Ha valakinek mégis kicsúszott a száján, annak az apával gyűlt meg a baja.
- Nem megmondtam, hogy kuss legyen! - kiáltott fel ilyenkor, aztán magára kanyarította a vattakabátját, és elment a kocsmába. Ritkán látták józanul. Aztán egy este magához intette a lányát:
- Nesze, te! Itten van a pízed! Mehecc a híres koronádhoz! Remélem, most boldog vagyol? -így, ezekkel a szavakkal adta oda neki a pénzt a kirándulásra. Az első dolog, amit a lány érzett, az a hála és a boldogság volt. Mehet a többiekkel, nem nézik le, nem sajnálják le az osztálytársai, mint eddig. Utazhat. Ez olyan izgalommal töltötte el, hogy észre sem vette, mikor költözött belé az a hajszálnyi rossz érzés, ami a napok teltével egyre csak erősödött.
A kirándulás utáni napon történt. Éppen csak hazaért az iskolából, amikor egyenruhás férfiak vették körül az aprócska házat. A gubancos kutya egyre csak acsargott, a kisebb fiúk bebújtak a fészerbe, az asszonyok az udvaron jajgattak, amikor bilincsbe verve kihozták a Bódit.
- Nem csináltam én semmit, biztos úr, az anyám életére esküszöm! Most mér bánnak így az ártatlan emberrel? - siránkozott a férfi, de a rendőrök szóra sem méltatták. Aztán az egyik, akinek csillagok voltak a ruháján, csak úgy, félvállról odaszólt az asszonynak:
- Csomagoljon ruhát az urának, nem mostanában fog hazajönni! - azzal már nyitotta is a rendőrautó ajtaját. Összecsődült az egész utca. Mindenki csodálkozott, hogy a Bódit viszik a rendőrök. Néhányan tudni vélték, hogy lopott a boltból. Volt, aki az ártatlanságát bizonygatta nagy hangon, és szidta a rendőröket a bánásmód miatt.
- Persze, velünk mindent szabad, ugye! Mert mink olyanok vagyunk – morogták a férfiak.
- Főtörzs úr, engedje már el, nem követett ez el semmit! A légynek sem tud a Bódi ártani – siránkoztak a nők. A gyerekek meg csak tátott szájjal bámulták a villogó kék fényeket, meg a fegyveres, egyenruhás férfiakat.
Kíra egyik pillanatról a másikra, szembetalálta magát az apjával. Csak egy másodpercre akadt össze a tekintetük, de az a nézés beszédesebb volt minden szónál. Az a pillanat sokáig megmaradt az emlékezetében. Éjszakánként gyakran ébresztette fel álmából az a néma párbeszéd.
- Apám? – kérdezte a lány szeme – de hát miért?
- Érted, lyányom, érted! – jött a néma válasz – mert szeretlek.
Azt már nem tudta elmondani, hogy ő is szereti. A történtek ellenére, akkor is, ha ez újabb bélyeg lesz a többi mellett, ha ezután megint egy kicsivel nehezebb lesz az életük.
Az anyja napokig sírt és átkozódott. Aztán fogta magát, meg a kevéske szociális segélyt, elment a kocsmába vigasztalást keresni.
Kezdetben még látogatta az urát, amíg a helyi börtönben volt, de az ítélet után elvitték a Csillagba, oda már nem ment utána. Egy darabig siratta, aztán már azt sem. Inkább átkozta, hogy így magára hagyta a sok gyerekkel, meg a kutyával.
Kíra ezzel is megbirkózott. Keményebben tanult, mint eddig, ellátta a testvéreit, míg az anyja a kocsmában kesergett elhibázott életén. Ha eddig nehéz dolga volt az osztálytársaival, ezután még nehezebb lett. Összesúgtak a háta mögött, nem ültek mellé az ebédlőben, nem vették be a csapatba tornaórán. Szerencsére minden csoda három napig tart, mire a tanév véget ért, már más dolgok foglalkoztatták az embereket. Elcsitultak a hullámok, minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az évek megszépítették a lányt. Az egész megjelenése, különös neve titkot ígért, ami még érdekesebbé, vonzóbbá tette.
- Jaj, Kíra, ez olyan izgalmas! Mondtam én, azt kell mondanod, hogy görög az apukád és az anyukád egyedül nevel. Olyan vagy, mint egy görög istennő. Miért ne hitte volna el? Mikor találkoztok újra? – kérdezte Mara, miközben lassan haladtak végig a sétálóutcán. Együtt kezdték a gimnáziumot, azóta voltak barátnők. Egyedül Marának árulta el, hogy honnan jött és azt is, hogy az apja börtönben van.
Iskola után általában Maráékhoz mentek tanulni, mert a lánynak nem nagyon ment a matek, Kírának meg jól esett, hogy néha egy tál étellel megkínálták. Most azonban Mara bajban volt. Nem tudta, hogy mondja meg a barátnőjének, hogy ennek vége. Az anyja kerek perec kijelentette, hogy nem akarja még egyszer ott látni. Látta, hogy Kíra más. Nem akarta, hogy egyszer majd az egész „pereputtya” rajtuk élősködjön. Hiába volt minden észérv és kérlelés, az anyja hajthatatlan maradt.
- Szerdán délután találkozunk. Azt mondta, elvisz, bemutat az anyukájának. Hiába mondtam, hogy ez még korai, képtelen voltam lebeszélni. Baj lesz ebből, Mara! Mi lesz, ha kiderül?
- Ugyan, miért derülne ki? De, ha mégis, meg fogja érteni, hiszen szeret, nem?
- Megérteni, Mara? Te sem érted az egészet! Nem vihetem haza, te nem tudod, mi hogyan élünk! El fog hagyni, ha kiderül.
- Az még odébb van. Különben sem lehet olyan rossz a helyzet! Tudod, mit? Ma hazakísérlek. Legalább nálatok megcsináljuk a házit, jó?
Nem tudott mit mondani. Hagyta, hogy történjenek a dolgok. Talán, ha Mara megérti, akkor Zoli is.
Mara tudta, hogy Kíráék szegények, de ami fogadta, arra nem volt felkészülve. A sáros úton alig lehetett a házat megközelíteni. Házat? Viskót! Düledező, vakolat nélküli épület volt, elől egy rozoga ajtó, oldalt egy aprócska, üveg nélküli ablak. A sáros udvaron négy kisgyerek püfölt egy elhasználódott gumiabroncsot. Amikor meglátták a hazatérőket, egy pillanatra abbahagyták, aztán elindultak utánuk a ház felé. Egy gubancos kutya bukkant elő a házból, kicsit morgott az idegenre, de aztán eltűnt egy rozoga bádogteknő mögött. A házban torokkaparó füstszag, fekete falak, hevenyészett, össze nem illő bútorok fogadták. Az asztalon valami fura kinézetű leves, a kanálon legyek falatozták a maradékot. Mara csak állt az ajtóban, földbegyökerezett lábbal. Nem akarózott beljebb mennie. Istenem – gondolta - így is lehet élni?
- Látod, erről beszéltem! Nem hozhatom ide. Jobb lenne, ha te is elmennél! Nemsokára hazajön anyám a kocsmából. Nem szereti a vendégeket.
- Sajnálom, Kíra! Nagyon sajnálom! Akkor holnap találkozunk - mondta még elmenőben Mara és örült, hogy nem kell maradnia.
folyt köv.
A cikket írta: Nurse
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nekem továbbra is nagyon tetszik. Érdekes figyelek és olvaslak! Üdv Éva.
Válasz erre: Nurse
Kedves Éva!
Talán nem olvastad elég figyelmesen, vagy én ugrottam nagyot, nem tudom. Nekem érthető.
Két lány beszélget. Közben ugyan megmagyarázom a kapcsolatot közöttük, de a párbeszéd folytatódik. Mara kérdésére válaszolja, az említett mondatot.
A következő felvetésedre:
- Az író, aki írt a pokolról, vagy a mennyországról megtapasztalta-e azt saját bőrén keresztül? Feltétlen gyilkossá kell-e válnunk, hogy hitelesen leírjunk egy gyilkosságot? Nem hiszem. Persze tapasztalatokat, ismereteket kell szerezni innen-onnan, de ez nem azonos a megtapasztalással. Kíra története megtörtént eset. Nem az én közvetlen környezetemben élt, de hiteles forrásból értesültem a létezéséről. Nem könyvből merítettem az ihletet, és még hasonlót sem olvastam sehol.
Nekem elég, ha becsukom a szemem és a szereplők éltre kelnek. Nem nagy kunszt. Ajánlom neked is :-)
Szeretettel: Nurse
Szeretem én is a kihívásokat. És kössz, hogy beavattál a gyakorlati részletekbe, hogyan születik meg egy ilyen, nem akármi történet, ami ennyire lebilincseli az olvasót. És ha úgy van, ahogy mondod, és miért ne lenne úgy, akkor főleg érdekes és azt hiszem ki fogom próbálni egyszer. :-)
Pussz,
Éva
Válasz erre: zsoltne.eva
Kedves Nurse!
Végig tudtalak követni, nagyon olvasmányos. Aztán a fonalat elvesztettem attól kezdve, hogy
"- Szerdán délután találkozunk. Azt mondta elvisz, bemutat az anyukájának...."
Próbáltam keresni a szálat, de hiába.
*
Ha ennyire személyes dolgot olvasok, arra gondolok ez csak saját tapasztalat lehet, mert ilyet csak úgy, ha nem ismered, nem lehet kitalálni. Vagy valaki már kitalálta és átdolgoztad.
Ha nem lát bele az ember egy ilyen életbe, honnan tudná mi van a fazékban.
Tőlem nem áll távol egy ilyen élethelyzet, önmagában a szegénység, de nem tudnám megmondani, mert nem tapasztaltam meg közelről egy ilyen család helyzetét. Hacsak nincs egy könyv megírva erről, amibe látok annyi fantáziát, hogy feldolgozzam egy sorozatban.
Pussz,
Éva
Talán nem olvastad elég figyelmesen, vagy én ugrottam nagyot, nem tudom. Nekem érthető.
Két lány beszélget. Közben ugyan megmagyarázom a kapcsolatot közöttük, de a párbeszéd folytatódik. Mara kérdésére válaszolja, az említett mondatot.
A következő felvetésedre:
- Az író, aki írt a pokolról, vagy a mennyországról megtapasztalta-e azt saját bőrén keresztül? Feltétlen gyilkossá kell-e válnunk, hogy hitelesen leírjunk egy gyilkosságot? Nem hiszem. Persze tapasztalatokat, ismereteket kell szerezni innen-onnan, de ez nem azonos a megtapasztalással. Kíra története megtörtént eset. Nem az én közvetlen környezetemben élt, de hiteles forrásból értesültem a létezéséről. Nem könyvből merítettem az ihletet, és még hasonlót sem olvastam sehol.
Nekem elég, ha becsukom a szemem és a szereplők éltre kelnek. Nem nagy kunszt. Ajánlom neked is :-)
Szeretettel: Nurse
Végig tudtalak követni, nagyon olvasmányos. Aztán a fonalat elvesztettem attól kezdve, hogy
"- Szerdán délután találkozunk. Azt mondta elvisz, bemutat az anyukájának...."
Próbáltam keresni a szálat, de hiába.
*
Ha ennyire személyes dolgot olvasok, arra gondolok ez csak saját tapasztalat lehet, mert ilyet csak úgy, ha nem ismered, nem lehet kitalálni. Vagy valaki már kitalálta és átdolgoztad.
Ha nem lát bele az ember egy ilyen életbe, honnan tudná mi van a fazékban.
Tőlem nem áll távol egy ilyen élethelyzet, önmagában a szegénység, de nem tudnám megmondani, mert nem tapasztaltam meg közelről egy ilyen család helyzetét. Hacsak nincs egy könyv megírva erről, amibe látok annyi fantáziát, hogy feldolgozzam egy sorozatban.
Pussz,
Éva