Kiválasztott

Látogatók száma: 54

Tudom, hogy ígyegy kicsit lelövöm a "poént", de volt egy hír arról, hogy egy község csak akkor kap zebrát, ha történik valami. Ez az én válaszom.

A fiú már hajnalban felébredt. Valójában egész éjjel alig aludt valamit, és nem csupán a lánynak volt köszönhető, aki vele töltötte az éjszakát, hanem annak is, hogy ideges volt, és ezen nincs mit csodálkozni.
Hiszen ma lesz AZ a nap…
Az a nap, amikor megteszi, amit meg kell tennie; amire egy évvel ezelőtt kiválasztották; amire, amikor csak ideje engedte, legjobb tudása szerint készült.
Persze nem egyedül. Rendeltek mellé egy mentort, egy mestert, aki elmagyarázta és megmutatta neki a fogásokat és trükköket, de ettől a fiú nem lett nyugodtabb. Sőt! Minél többet tudott, annál inkább úgy érezte, nem tud semmit.
És annál biztosabb volt abban, hogy csak egy alternatíva van: a végső megoldás. Amiben csak egyet sajnált: hogy soha nem lehet belőle orvos, pedig gyerekkora óta erről álmodozott.
„De hát ilyen az élet! - sóhajtott magában, miközben felkelt és nekiállt öltözködni. - Ember tervez, a Hivatal végez…!”
Jól tudta, azért is esett rá a választás, mert egyike a legértékesebb és legígéretesebb fiatalok-nak a faluban. És a falu együttesen úgy döntött, akkor teljesül legvalószínűbben a kérésük, ha egy ilyen ember hoz áldozatot.
Fehér ingbe és fekete nadrágba bújt, mintha csak ünnep lenne, és bizonyos szempontból az is volt. Aztán az ing fölé egy sötétkék kapucnis pulóvert húzott, hogy kevésbé lehessen majd látni. Mentora nem győzte elégszer elmondani, hogy ez milyen fontos, mert ha korán észreveszik, akkor az egész terv kútba eshet.
Diszkréten kopogtak az ajtón. A fiú kiszólt, hogy szabad, mire egy ötven év körüli férfi nyitott be.
- Látom, készülődsz, jól van - mondta halkan. - Odakinn várlak - és behúzta az ajtót.
Az ágyon a lány felébredt és nagyot nyújtózott.
- Már mész is Kiválasztott?
A fiú elhúzta a száját.
- Ne hívj így - ült le az ágyra.
- Miért ne? - ült fel a lány is. - Hiszen az vagy…
A mozdulattól a takaró lecsúszott dús kebleiről, de a fiú észre sem vette. Ugyan csak egyike volt az elmúlt egy évben a falu által jóváhagyott lányoknak és fiatalasszonyoknak, de mégis valahogy többnek érezte. Remélte, hogy ő is megfogan, mint oly sokan a többiek közül - ez volt az ő fizetsége az áldozatáért cserébe, - de másban is reménykedett. Figyelmen kívül hagyva a kérdést megcirógatta az arcát, a szemébe nézett és úgy tudakolta:
- Mondd, ha esetleg visszajövök, akkor itt leszel még?
A lány szomorkásan elmosolyodott.
- Az attól függ. A többiektől is megkérdezted?
- Nem. Csak tőled.
- Akkor igen - jött az elfogódott válasz. Majd megfogta a fiú kezét, megcsókolta az ujjait és hozzátette: - Bármi is történjen veled…
A fiú is mosolygott. Jól esett neki. De valamit még tudnia kellett:
- Még akkor is, ha esetleg… ha elveszítek valamit…?
- Még akkor is…
- Biztos?
- Igen, kedvesem. Hiszen ezért kértem, hogy én lehessek veled az utolsó héten…
Újra nyílt az ajtó, az előbbi férfi leset be rajta.
- Nem akarlak sürgetni fiam, de itt az idő… Indulnunk kell.
- Jövök - felelte a fiú.
Két kezébe fogta a lány fejét és szenvedélyesen szájon csókolta őt.
- Ne felejtsd el, amit ígértél… - mondta neki.
- Te sem - válaszolt a lány.
- Visszajövök… - ígérte a fiú és csendben betette maga után az ajtót.
Mestere nem szólt semmit. Tudta, hogy tanítványa tisztában van az esélyeivel, amik ugyan nagyon csekélyek, de nem teljesen elhanyagolhatók.
Hallgatásba burkolózva mentek végig a falun. Kora reggel volt, a földek felől lustán go-molygott a köd, mindent elborított a harmat, amit mindketten zord elégtétellel vettek tudomá-sul. A legjobb napot és a legmegfelelőbb órát választották, amikor vizes és csúszós minden. És amikor amúgy sem jár senki az utcán, most pedig, a körülményekre való tekintettel, mindenki otthon maradt. A búcsú meg volt tegnap este, direkt úgy egyeztek meg, hogy az utolsó útra csak mentora kíséri el a fiút. Nem lett volna jó, ha egy elkeseredett rokon vagy ismerős szembe jön velük.
„Nem mintha meggondolnám magam” - merengett magában a Kiválasztott, az óvoda felé menet. Amire készült annak meg kellett lennie, a gyerekek, de végül is minden falubeli érdekében. Az eljövendő nyugodtabb életért, hogy ne kelljen senkinek sem félnie…
„Csak az lenne rossz, ha valakinek fájdalmat okoznék, azzal hogy látja…”
Mire odaértek a majdani átkelőhöz már hallották a dübörgést.
- Ismételjük át még egyszer… - kezdte a férfi, de a fiú egy kézmozdulattal elhallgatatta.
- Nem kell, tudok mindent - mondta szelíden.
Valóban tudta, nem gyakorolták feleslegesen az ugrásokat, vetődéseket és eséseket. Néha szinte már vérbeli kaszkadőrnek érezte magát.
- Csak egyet szeretnék - fűzte hozzá, - hogyha nem sikerül úgy, ahogy gondolom, akkor… akkor… - elcsuklott a hangja. Hiába keményfából faragták, hiába járt orvosi egyetemre, azért nem könnyen beszélt ilyesmiről.
Szerencsére mentora tudta miről van szó.
- Ne aggódj - nyugtatta meg, - minden úgy lesz, ahogy meghagytad…
A fiú csak bólintott köszönetképpen. A dörej már egész közelről hallatszott, szinte a zsigereiben érezte a vibrálást. Megszorította mestere kezét, aztán ellépett tőle. A férfi harcművészekre jellemző módon meghajolt felé és távozott a kocsma irányában. A fiú nem nézett utána. Tudta, hogy nem fog bemenni, meg fogja várni az eredményt, hogy legyen, aki értesíti a hatóságokat… és a mentőket, ha kell…

A pótkocsis kamion sofőrje nem először járt ezen a vonalon. Mióta megépült a főút ezen szakasza már jó párszor áthajtott a falun, mindig erre vitte a cuccokat a közeli építkezésre. Emlékezett rá, hogy az óvoda előtt örökké átrohangálnak a falusiak, hát ott mindig lassított. Most is, bár a hajnali időpont ezt nem indokolta. Hiszen ilyenkor még a kocsma sincs nyitva, senki sem jár erre… vagy mégis…?
A kapucnis alak semerre sem nézve lépett le az úttestre. A sofőr az utolsó pillanatban látta meg. Ordítva lépett a fékre és kapta oldalra a kormányt…

Először a szagokat érezte meg. Fertőtlenítő és gyógyszerek, sóoldat és vér; ismerősek voltak mind a kórházi gyakorlatról. Aztán jöttek a hangok. Kézikocsi csörömpölése, infúziós pumpa pityegése, valahonnan távolabbról egy lélegeztetőgép.
Kinyitotta a szemét. Fehér plafon. Lejjebb nézett. Kórházi ágy vége. Még a lázlap nagy, alumínium fülei is ott voltak. Vagyis kórházban van.
„Sikerült! Legalábbis egy része…”
- Jó reggelt, kölyök - hallotta maga mellett.
Oldalra fordította a fejét. Mentora állt az ágyánál és mosolygott.
- Mit - kezdte mondani a fiú, de a torka annyira ki volt száradva, hogy nem bírt beszélni.
A férfi sietve megitatta, az után már könnyebben ment.
- Mit veszítettem…? - kérdezte.
- A lábaidat - felelte a mester sóhajtva. - Mindkettőt, térd felett… de megérte…
A fiú kicsit felnyomta magát és vetett egy pillantást az ágy végére. Valóban, a takaró laposan feküdt a matracon, ott ahol a lábainak kellett volna lenniük. A látványtól kirázta a hideg.
- És ő…?
- Vár rád - nyugtatta meg a férfi. - Volt is benn nálad, amíg az orvosok altattak.
A Kiválasztott bólintott és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az utolsó éjszakájuk. Jó érzés volt, hogy a lány nem csapta be.
„Ő nem - villant belé hirtelen, - de…”
- És a falu…?
- Ők is. Az egész falu visszavár - ragadta meg a kezét mestere. - Semmire sem lesz gondod, ne félj. Minden úgy alakult, ahogy vártuk.
Várt egy pillanatot, aztán roppant ünnepélyes arcot vágva hozzátette:
- A megyei közgyűlés megszavazta, hamarosan meglesz a zebra…!