Klára meséje

Látogatók száma: 58

Lassan történetem végére érek, amit tudok, átadtam neked, drága kisunokám. Tudod már te is a kerti virágok nevét, (ugye, nem felejtetted el, hogy az őszibarackot virágzáskor kell ritkítani?), ismered Borzas kutyám csínytevéseit. Tudod, hogyan kértem meg az én Katim (nagyanyád) kezét. Ám Klára nénéd történetét nem hallhattad még.
No, ezt most elmesélem neked. Beteszek a borítékba egy fényképet róla.
Tudod, Klára nénéd afféle fekete báránya volt a családnak, talán nekem sem illene írnom róla. Kilenc évvel volt fiatalabb nagyanyádnál, kései gyerek, nem is várták akkor már.
Mindazt, amit most leírok, nagyanyádtól tudom, István bácsi és Ilona néni – a te dédszüleid – sápadni és hümmögni kezdtek, amikor csak Klára szóbakerült, illetve István elsápadt, Ilona meg hümmögött. Ostobaság, én azt mondom, de nem szidom én őket... Halottakról vagy jót, vagy semmit.
Klára – vad volt. Gyönyörű fekete haja és mélybarna szeme különös, forrongó lelket takart. Nem beszélt hatéves koráig, aki látta, azt mesélte róla, csak a szeme szórt villámokat, ha megszólították. Azt mondták erre a régiek, hogy váltott gyerek. Csak ült az erdőszélen naphosszat, üdvözült mosollyal az arcán, hajkurászta a lovakat, néha pedig azon kapták, hogy elszánt tekintettel a tölgyfák felé rohan. Soha szót nem fogadott senkinek, pedig kapott maflást eleget. Már arra gondoltak szegény szülei, hogy tán szellemileg visszamaradott a gyermek, ám egy nap az akkor tizenöt éves nagyanyád a leckéje fölött görnyedezett, és különösképpen megszenvedett egy cirkalmas mondat magyarra fordításával, amikor Klára odaült melléje, s szó nélkül áthúzott és kijavított egy félreértelmezett szókapcsolatot.
Akkor aztán – mert később is kisegítette a nővérét, ugyanilyen kurtán-furcsán, szótlanul – csodájára kezdtek járni a népek a Kónyáék zseniális lányának, s szorgalmazták, hogy mégis iskolába kerüljön.
Szeptemberben el is ment az iskolába, ám nem tért haza aznap. Nem is látták vagy három napig. Mikor végre beállított kosztól foltosan, falevelekkel a hajában, csendben eltűrte a pofont, s a hollétét firtató kérdésre egyetlen szóval válaszolt: „Otthon.”
Megszaladt kicsit a tollam, ahogy próbálok emlékezni a történetekre, melyeket Katalinom mesélt. Ő tizennyolc évesen elkerült a szülői házból, élte a fiatal lányok életét, tanult, dolgozott, ifjú ügyvédekkel meg könyvelőkkel ismerkedett. (Rám se bojszintott akkoriban.) Klárát, aki rémisztő gyorsasággal serdült, kicsapták az iskolából, hiszen, bármilyen könnyedén oldja is meg az ember a számtanpéldákat, arra nem lehet jegyet adni, ha minden másnap az iskola mellé jár.
Hogy Klára hol töltötte az idejét ilyenkor, sejteni lehet. Hol egy beteg erdei állatot, hol egy vihar döntötte fácskát cipelt haza, hogy segítsen rajta. Éjt nappallá téve gondozta az árva vadmalacot, melynek vadászok lőtték ki az anyját, s akkor látták először sírni, amikor az állat elpusztult.
Tizennyolc éves volt, amikor először közölte meghökkent szüleivel, hogy menni készül. „Hová?” - kérdezték. „A tölgyesbe. Az igazi családomhoz. Nagykorú vagyok, már senki nem tarthat vissza” - mondta ő.
Végül mégsem ment el, nem mehetett. Néhány évvel azután, hogy szüleinek így a lelkébe taposott, meghalt Ilona dédanyád. Az özvegyen maradt István pedig lassan utánahalt. Az orvos szerint egészséges volt, mint a makk, ám ő bánatában elemésztette magát. Feladta – ma így mondanánk. Klárának becsületére legyen szólva, rendesen ellátta a háztartást és okosan vezette a gazdaság még megmaradt részét, hogy honnan értett ehhez is, ki tudja? Már nem beszélt az igazi családjáról, csupán a tekintetét felhőzte el valami mogorva szomorúság, ha meghallotta a szél tépte fák suhogását.
Akkor történt, amikor Klára nénéd ötvenéves volt. Egy ostoba kölyök eldobta a még parázsló cigarettát, nem messze a gazdaságtól. A lángok felfalták a házat, az istállót, és a tölgyes felé zúdultak. Akkora tűz volt, hogy kivonult a városi tűzoltóság, a városiak és a falusiak együtt küzdöttek a forró istencsapása ellen. Indultak a legerősebb emberek a ház felé, hogy kiszabadítsák Klárát, aki bent fuldokolhatott a füsttől. Ám ahogy elszánták magukat, kicsapódott a bejárati ajtó, és a zokogó Klára rohant ki rajta, egyenesen az erdő felé. Azt mondják, úgy szűkölt, mint a sebzett állat.
Soha többé nem látták.

A cikket írta: Cat_

következő cikk

1 szavazat