Kőszív király és Liliána - 1. rész

Látogatók száma: 15

Kicsit mese - kicsit nem... Akár igaz is lehet...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a szivárványerdőn túl, az üvegtengertől jobbra, és azután egy kicsit balra, a vad folyótól keletre, egy szép nagy királyság. Jószívű Kőszív király királysága. Nevével ellentétben nem volt kőszívű, nem sanyargatta alattvalóit. Királyságban zöldelltek az erdők, a gabona sárgállott az aratásra. A juhok vastag gyapjút növesztettek, a tehenek jól tejeltek. Vidám volt az élet. Az emberek szántottak, vetettek, kereskedtek, házasodtak, élték a maguk életét. A fiatal Kőszív király a várában élt egymaga, nem volt családja. Szolgák hada leste minden kívánságát, csak neki daloltak az énekesek, neki bolondozott az udvari bolond, minden érte volt. Mindenki szerette Kőszív királyt, de ő mégis boldogtalan volt. Szíve valami megfoghatatlan boldogságra vágyott. Magányos volt, de népe erről mit sem tudott. Egy király nem mutathatta ki a gyengeségét alattvalói előtt. Így szíve vágya titok maradt.

Egy esős nyári nap libapásztorlány kért bebocsátást a várba. A felhőszakadásban bőrig ázott, hosszú, barna haja csapzottan terült szét a hátán, ruhájából patakokban ömlött a víz. Kőszív király az ablakból nézte a jövevényt, lágy, nőies alakja magával ragadta képzeletét. Gyorsan hívatta bizalmas udvari komornyikját, és megkérte, hogy rakasson nagy tüzet a kandallójában, intézkedjen, hogy száraz ruhát kapjon a lány, majd magához hívatta őt. A libapásztorlány félénken nézett királya szemébe, még sosem látta közelről; ilyen emberinek. Kőszív egy széket húzott a tűz mellé, hogy a lány odaüljön és megmelegedjen. Ártatlan, tiszta tekintetű, gesztenyeszín szemei megbabonázták, szív alakú arca, pisze orra szívét megdobogtatta. A lány lassan száradó hajtincsein táncot járt a tűz fénye és arannyal borította be légies alakját. Megbabonázott Kőszív király forró teát rendelt kettőjüknek, a csésze melege átjárta fagyos ujjait, és mintha a szívét is melengette volna. Mindent apróra kikérdezett a lánytól, ő pedig szívesen mesélt királyának. Mire a kandallóban elhamvadt a tűz, már mindent tudtak egymásról; szívük minden titkát. Kőszív érezte, hogy többé már nem lesz magányos, és hogy az élet még számára is tartogat jó dolgokat. A remény átjárta szívét.

Reggel Liliána, a libapásztorlány arra ébredt, hogy az eső kopácsol az ablakon, a szél zörgeti a zsalugátert és csak fúj, süvít eszeveszettül.

-Megint rossz az idő -gondolta magában, és nem akarózott kikelni a puha meleg ágyból.

A rózsaszín vendégszobát kapta Kőszív király utasítására, és egyenesen hercegnőnek érezte magát benne, holott sosem hordta magasan az orrát, bár néha olybá tűnt az embereknek. Ahogy a nap halvány korongja felkelt a szürke esőfelhők mögül, Liliána kiugrott az ágyból, meztelen talpa a hideg padlón fürgén járt. Megkapaszkodott az ablakpárkányban és kitekintett a vártorony szédítő magasságából.

Kőszív király már kora hajnal óta járt-kelt a szobájában, az izgalomtól nem tudott tovább aludni. Puha papucsában rótta a véget nem érő köröket.

-Liliána, Lili, Lilike, Lilikém... -ízlelgette ajkán a lány nevét, hogy hogyan is szólítsa. Nagyon szeretett volna kedvező benyomást nyújtani, épp ezért nagyon izgult is, hogy vajon mit gondolhat róla a lány. Mindenképpen szerette volna elnyerni a szívét ennek a kis libapásztorlánynak, aki a természet lánya volt, olyan természetes, tiszta és egyszerű, mint még soha senki, akit eddig ismert... Az eső lassan elállt, Liliána kiosont a szobájából, mezítláb eredt neki a lépcsőnek. Fürgén szaladt lefelé a zöld bársonyszőnyegen. Az ajtóból még visszafordult, hogy látta-e valaki, de senkit sem látott. Kint az utolsó cseppek hullottak az elszálló, szürke gomolyfelhőkből, és a nap fényesen ragyogva tört elő. Liliána libáit hívta a várkertből, de azok se nem láttak, se nem hallottak, vidáman lubickoltak a vár körüli megduzzadt patakban. A libapásztorlány mosolyogva futott feléjük, eltelt boldogsággal, hogy ragyog a nap, a várban aludhatott, megismerte a királyt, és minden olyan szépnek látszott. Kis szíve túlcsordult az örömtől.

Kőszív király az ablakból figyelte Liliánát. Gyönyörködött a lány vidám kacagásában, könnyű mezítlábas lépteiben az eső áztatta földön, és abban, hogy olyan boldognak látszott. Érezte, hogy szüksége van erre a csodás teremtésre. A lányból fakadó tiszta életöröm beragyogta az egész környezetét. A király a következő pillanatban maga is kibújt a papucsából, mezítlábasan végigszaladt a lépcsőkön, és csatlakozott Liliánához. Önfeledt örömmel nevetett, amint odaért a lányhoz. Liliána pedig nézte őt elkerekedett szemekkel, majd kezét nyújtotta királyának. Kőszív király elfogadta Liliána kis kezét, ujjaik összefonódtak, szorosan, akárcsak a lány hajfonata. Közelebb húzta magához, és ezt kérdezte:

-Liliána kedves, sétálnál velem a vár körül? Kőszív lenézett a lány szemébe, melyben apró szikrákat vetett az öröm, és szívét boldogság kezdte betölteni.

-Szívesen Kőszív király! -mondta készségesen Liliána. -Mutasd meg kérlek a váradat! Kőszív pedig karjába fonta a kis libapásztorlány kezét, így indultak megnézni a várkertet és mindent, ami a környéken volt. Az istállóknál megálltak, és Kőszív beinvitálta Liliánát, hogy megmutassa neki a lovait, amikre oly büszke volt, hiszen a legpompásabb állatok az egész földön. -Nézd Liliána, ő itt Üstökös, a leggyorsabb csődör, és egyben az egyik legkedvesebb is -lelkendezett Kőszív. -Én magam szelídítettem, ostort és korbácsot soha nem látott.

-Mi is tartottunk otthon egy lovat, -szomorodott el kicsit a lány, -de meghalt, nagyon idős korában, születésemkor is már a miénk volt, szinte a hátán nőttem fel. Apám mindig magával vitt lovagolni, egészen kiskoromtól kezdve -mesélte.

Kőszív közben egy fehér kancához vezette Liliánát, majd kérdőn nézett rá:

-Lovagolunk? -kérdezte. A lány felnézett a szép lóra, meglepetésében csak némán bólintani tudott.

-Csillám, így hívják a kancádat -mondta Kőszív, miközben kivezette a lovakat -nyerget most nem használunk, ha nem bánod, így jobban lehet érezni a ló minden rezdülését.

Kint felsegítette Liliánát Csillámra, majd ő a hollófekete Üstökös hátára pattant.

-Minden rendben? -érdeklődött aggódva, de aztán látta máris, hogy aggodalomra semmi ok. Liliána Csillám hátán mintha újjászületett volna. Mezítlábas sarkait a ló oldalába nyomta, hogy indulásra ösztökélje, majd lassan elindult Kőszív mellett. Liliána érezte, hogy Csillám hátán megfeszülnek az izmok, ahogy szőrén ülte meg a lovat, mintha vad vágtára vágyott volna. A ló heves vágya a szabadságra a lányra is átragadt, eggyé vált ló és lovasa. Hirtelen ránézett Kőszívre és pajkosan mosolyogva ezt mondta:

-Versenyezzünk!

A következő pillanatban pedig a ló nyakára hajlott és vad vágtára ösztökélte Csillámot. Kőszív elképedve nézett Liliána után, de azután szája mosolyra fakadt, Üstökös oldalába nyomta a lábait, majd vad sebességgel utánuk nyargalt. Csillám hihetetlenül gyors ló volt, kecses teste szinte úszott a levegőben, lábai könnyedén falták a távolságot, könnyű lovasával. Üstökös viszont nem hiába volt a király lova, könnyűszerrel beérte, és meg is előzte volna Csillám hátán lovagló Liliánát, de Kőszív visszatartotta, hogy gyönyörködhessen a lányban. Liliána bódult volt a lovaglás vad örömétől, szeme csak úgy izzott a vad szenvedélytől, magába akarta fogadni ezt az érzést, amit már oly régen nélkülözött. Kőszív szíve halálos szerelembe esett ebben a pillanatban, ahogy így látta a lányt. Még soha életében nem látott senki hozzá foghatót...

Pár héttel ezt megelőzően Kőszív király íjászversenyt hirdetett meg a nép között. Most messzi tartományokból sereglettek az emberek, akiket nem csak a díj, hanem a dicsőség is vonzott, hiszen a verseny győztese lovagi rangot kaphatott, és egy kisebb birtokot is, az ország egy gazdag területén. Jött tehát boldog-boldogtalan, szegény és gazdag egyaránt, elszegényedett nemes, és szép reményű ifjak mind-mind jöttek az ország egész területéről. Az íjászverseny hírére megérkeztek az árusok is a lovasszekereikkel, sátraikkal, családostul. Felállították a standjaikat és várták a vásárlókat, igyekeztek nagy hangon túlkiabálni egymást, hogy az ő portékájukat vásárolják meg először. Mézeskalácstól kezdve a fekete kerámiákig minden volt ott. Az emberek pedig megnyitották az erszényeiket, hogy vásárfiát vigyenek majd otthon maradt szeretteiknek. Csak úgy csillogtak az ezüstök és aranyak a napfényben, miközben gazdát cseréltek. Mindenki elégedett volt. Kőszív király lovagjai körében járta végig az árusokat, a nép pedig hódolatát fejezte ki neki. Ő fejbiccentéssel jelezte elégedettségét, miként elvárták tőle a hagyományok.

-Milyen jó, hogy szeret a népem, -gondolta magában -nem úgy, mint apámat, a hírhedt Nagy Kőszív királyt, ki a vérengzései által volt ismert. Tőle rettegtek az emberek, de rettegésben nem él boldogan a nép. Ha pedig nem boldogok, akkor az ország sem virágzik. Kőszív elégedetten nyugtázta magában, hogy jobb sorsa van az ő uralkodása alatt a népének, mint apja rettegésben tartó uralma alatt. Ez pedig így is volt. Ifjabb Kőszívtől csak a gonoszoknak volt félnivalójuk, akik ártani és pusztítani akartak. Nem is volt az országban se lázadás, se elégedetlenkedés, béke volt jellemző ezekre az évekre.

Kőszív már a lovaglás óta nem látta Liliánát és aggódott, hogy mi lehet a vele. Hiányzott neki. De uralkodói teendői nem adtak lehetőséget arra, hogy találkozzanak, remélte, hogy még nem felejtette el a lány. Ahogy a sátrak közt járt Kőszív, egyszer csak megakadt a szeme egy mézeskalács szíven, amit meg is vásárolt neki. Az árus nagyon örült, hogy ilyen kiváltságban lehet része, pénzt se akart elfogadni uralkodójától, de Kőszív ebben a dologban nem tűrt ellenvetést. Csengő arannyal fizetett az árusnak, és boldogan tette el az ajándékot.

-Ami jár, az jár, még akkor is, ha én a király vagyok -gondolta, és elégedetten mosolygott a bajsza alatt.

Kőszív, ahogy az íjászok gyakorlatozását figyelte, a következő pillanatban észrevette, hogy egy lenszőke kisfiú szalad egyenesen a nyílvesszők irányába. Az íjászok útjukra bocsátották megfeszített húrjaikról a nyilakat...

Folytatás következik...