Manzepünz, a borsóvédő

Látogatók száma: 52

Manzepünz teleültette a kertet borsóval. A bort nagyon szerette, a só is nagyon jó dolog lehet, ha az állam annyira ragaszkodik hozzá, hogy monopólium legyen. A bort megisszuk, a sót eladjuk, és még egy kis zöldségünk is lesz idehaza. A borsó szépen kihajtott, zöldült és növögetett, Manzepünz meg csak leste, mikor jelennek már meg az első hordók. Nem baj, ha nem lesznek akkorák, mint az a bizonyos heidelbergi, csak jó sok legyen!

A bor sajnos váratott magára, szintúgy a só; más se termett a zsenge szárakon, mint zöld hüvely. Manzepünz még emlékezett rá fiatal korából, hogy a hüvely is jó valamire, bár zöldben csak egyszer próbálta. Nem volt jó ötlet, megtámadta egy egész raj bögöly. Mindegy, ha zöld a hüvely, ha nem, ez van, ezt kell szeretni. Már éppen megbarátkozott a gondolattal, amikor észrevette, hogy megelőzték: egy egész sorról hiányzott az, ami egy borsókertben a legfontosabb. Valaki itt járt az éjjel, és leharapdálta, borostól, sóstól, hogy vinné el a markoláb akárhová.

Hajdanában még annyi volt a markoláb, mint a fű a réten; örültek, ha valakit elvihettek. Régi, szép idők! Lenézett szakma lett a markolábság, nem is fizetik meg. Amikor kitalálták, hogy mindenkivel alá kell íratni egy szerződést, elnéptelenedett a markoláb-egyetem, be is kellett zárni – ugye tudják, melyik volt az? Szép nagy, sárga ház a budai hegyekben, valamilyen mező, talán Lipóti? Ugyan már, az a pékség, ahol akkora kenyereket sütnek, hogy elég egy hétig egy szelet. Lényeg, hogy a markolábra nem lehet számítani. Eljött az este, Manzepünz jól elbújt a tornácon, a leanderek mögött. Ha valaki nem nézett oda, könnyen azt hihette, ő is csak leander.

Nem kellett sokáig várnia. Egy kövér, fekete macska könnyedén átugrott a kerítésen, és rávetette magát a zöldborsóra. Ne te ne, háborodott fel Manzepünz, olyat se hallottam még, hogy egy macska borsót egyen! – Most se hallod, figyelmeztette Manzepünzné, hiszen síri csendben falatozik, még csak nem is csámcsog. – Na, még csak az hiányzik, hogy csámcsogjon az én zöldborsómon, háborgott tovább Manzepünz. – Miért nem lövöd le? – kérdezte most az asszony.

Eltartott egy ideig, mire Manzepünznek eljutott az agyáig, mi volt a kapcsolat a hüvely meg a lövés között. Szent igaz, így volt, a hüvelyt meg kellett tölteni, azért is hívták töltényhüvelynek. No, asszony, hozd azt a puskát!

Malvin már hozta is, mint valami klenódiumot. Derék egy fegyver volt, utoljára Isonzónál lőttek vele mellé. Manzepünz hosszasan célzott, aztán pukk, és mindjárt elsőre eltalálta a macskát. A sátánfajzat megperdült a saját tengelye körül, aztán ahelyett, hogy holtan esett volna össze, mint egyéb cirmosok, torkosborzok vagy pulykakeselyűk, egyszerűen eltűnt, felszívódott, egy tappancsnyom nem sok, annyi se maradt utána.

Boszorkány volt, jegyezte meg Malvin, és ha valaki, hát ő aztán pontosan tudta, hogy milyenek a boszorkányok. Manzepünz töprengve ült vissza a leanderek közé. Most már biztonságban van a borsóm, és ez nagyon jó. A sóműsor is megvolt, a halottat se nekem kell eltakarítanom. De ha ezt megtudják a szomszédok, és különösen Nyávogi Nyaffancsné! – A szépnevű hölgy a Macskamenta Egyesület elnöknője volt, fő- és mellékállásban macskamentő macskanemtő, és az volt az életcélja, hogy elmacskásítsa az egész világot. Jaj volt annak, aki meggondolatlanul felriasztott egy alvó dögöt, dorombolás utánzásával bosszantotta Básztet istennő utódait, vagy hasonló macskakínzáson kapták rajta. Nem elég, hogy a delikvenst azonnal kivégezték, utána még közmunkát is kellett végeznie, a bírságokról nem is beszélve. Nyávogi Nyaffancsnét nem hatják meg az olyan üres kifogások, hogy kérem szépen, ez az illető boszorkány volt, előre megfontolt szándékkal, aljas módon és életvitelszerűen borsót lopott! Nem segít az sem, ha arra hivatkozik, hogy Malvin volt a felbujtó, ő adta a kezébe a végzetes fegyvert – el sem hiszik, mert Manzepünzné is oszlopos tagja a Macskamenta Egyesületnek.

Engem most megölnek, gondolta Manzepünz. Elméletben nem volt semmi kifogása, elég sokat élt már, megvolt minden, amire egy nyugdíjas bádogos büszke lehet – csak a gyakorlati rész aggasztotta egy kicsit. Valamennyi ismerőse azt állította, hogy a kötél általi tarkónlövés határozottan nem kellemes – annyira nem, hogy ismétlésért még senki sem jelentkezett. Három napig sajnálta magát Manzepünz, akkor az asszony jó hírt hozott: Nyávogi Nyaffancsné meghalt, kész, el lehet temetni. Most jövök az egyesületi közgyűlésről, végleg feloszlattuk magunkat. Képzeld, éjszaka lőtték le, egy özönvíz előtti puskával, biztosan az egyik haragosa.

Manzepünz előmerészkedett a leanderek mögül. Ez komoly?

De még mennyire, felelte Malvin, csakis haragosai voltak. Akárki leütötte volna, ha van benne három vodka, tiszta véletlen, hogy lelőtték, de így se rossz.

Én is lelőttem volna, hősködött most Manzepünz, különösen ha lopja a zöldborsómat.

Az asszony szánakozva mérte végig. Te, akit be se vettek a seregbe? Puskád se volt, és egy kapanyél a legveszélyesebb fegyvered.

Néha egy kapanyél is elsülhet, felelte diplomatikusan Manzepünz.