Miből lesz a Postáska:)

Látogatók száma: 55

Amikor minden elkezdődik...Készült: családi elbeszélések alapján:)

'82 augusztusában a négytagú család halkan beszélgetve ülte körbe az étkezőasztalt. Odakint hatalmas vihar tombolt, az udvaron álló vén diófa ágait rázta a zabolátlan szél, hallani lehetett ahogy a közelben valamibe belecsap egy-egy kósza villám.
Ilyen szép időben gondoltam én, hogy ideje megmutatni magam a Világnak.
Anyukám-nem tudva tovább ellenállni a mennyei illatokat árasztó görögdinnyének-falatozni kezdett, ami nekem már nem igazán lehetett ínyemre, mert félreérthetetlenül tudtára adtam: ki a akarok jönni! Szülém kissé idegesen állt fel a székről, emelte le vállfára készített ruháját, nővéreim enyhe feszültséggel a hangjukban kérdezték: most jön a baba?
Édesapám eközben-megőrizve hidegvérét, Anyu első szavára- mely szerint "Sanyi hívd a mentőket"- felugrott és kirohant a konyhából. Mivel telefonunk akkoriban még nem volt, Apukámnak a szemközti posta elé kihelyezett nyilvános fülkét kellett használnia. Higgadtan végiggondolva a lehetséges lépéseket, úgy gondolta legcélszerűbb az lesz, ha a család autóját használja a rettentő távolság megtételéhez. A "tüzes-nyíl" az udvaron állt, Atyám a következő manővert hajtotta végre: berohant a kulcsokért, beindította az autót, tolatott, kiszállt, kinyitotta a nagykaput, ismét beszállt, tolatott (szabályosan tükörből), átfarolt az úton, közben kecsesen bemutatott egy 180 fokos fordulatot a kihalt falusi úton. Miután harci mutatványa végére ért, :) nyugodtan és összeszedetten :) elmondta a mentősöknek, hogy márpedig neki most rögvest gyermeke születik, s rettenetes fájdalmak közt vajúdó felesége itt és itt várja őket. Majd, ugyebár biztos ami biztos, közölte a mindezt figyelmesen hallgató diszpécserrel, hogy rendőrségi vészjelekkel fogja segíteni a helyszínre érkező "kollégákat" a tájékozódásban.
Az autót persze nem hagyhatta a posta előtt, de ezúttal megelégedett egy szolíd jobbkanyarral, és beállt a ház elé.
Mire befutott a hőn áhított mentőautó, genetikai felmenőm kifogyasztott egy készlet elemet a legerősebb fényt adó zseblámpájában, elszívott 2 doboz Kossuth-ot, nővéreim álmosan pislogtak a konyhaasztal szélére könyökölve, Anyám, akit végtére is leginkább érintett a dolog, egyenes derékkal, néha aprókat szisszenve ült az ajtóhoz legközelebb eső széken.
Minket bepakoltak a mentőautóba, családom többi tagja pedig a saját kocsival hajtott előttünk, felkapcsolt reflektorokkal, ezzel is biztosítva a !szirénázó! mentőautó láthatóságát. :)
Persze ők nem jöhettek csak a kapuig. Ezt a harcot Nekem és Anyunak kellett megvívnunk az élettel. Hideg volt és esett az eső, Anyu a kedélyes tepsi-zöld kórházi szobában aggódott a kintiekért, a kint rekedtek értünk izgultak...
Hajnalodott már, amikor az esti műszakból hazaesett és azóta megannyi ideg-örlő helyzeten átesett Édesapám meglátta közeledni az öreg portást, akinek még érkezéskor a lelkére kötötték, hogy szóljon már ki a narancssárga Zaporozec'-be, ha megvan a baba!
Odasántikált az Öreg az autóhoz, s a sebtiben letekert ablakon benyúlva megveregette holt fáradt, borostás, kócos Apám vállát, majd fogatlan mosollyal közölte: NAGYTATA, MEGVAN AZ UNOKA!
Hogy mindezek előtt Anyukámnak mit kellett kiállnia, s hogy én miken mentem keresztül mire megláttam "a fényt az alagút végén" nem részletezték, egy azonban biztos: megküzdöttünk egymásért! Édesanyám értem, én pedig a világ legjobb, legszeretőbb családjáért, akik akkor is, azóta is mindenben támogatnak.
És hogy mi köze mindennek a postához?
Telefonfülke:)

A cikket írta: Postáska

előző cikk következő cikk

1 szavazat