Néhány apróság - Karácsonyi Pályázat
Látogatók száma: 85
Közeleg a karácsony, azt hiszem, e figyelmeztetés időszerű :))
Végre valahára megint itt van karácsony, a szeretet ünnepe! Ez annyira csodás, imádom minden pillanatát, hisz nem a pénz számít, vagy a külső körülmények, áh, dehogy!
Nem érdekes, hogy már megint valami ronda gazdasági válság van, és nincs egy kanyim sem! Mit számít, hogy két nappal szenteste előtt kirúgtak a cégtől, mert a fejesek feleslegesnek ítélték további jelenlétemet?
Szerencsére az én drága bankom erről nem sejt semmit, ami jókedvre derít. Az automata egyelőre nem nyeli el a hitelkártyám, fogalma sincs róla, hogy a havi átutalásoknak és az unalmas létbiztonságnak egyszer és mindenkorra vége. Kisegít annyival, amennyivel áthidaljam az átmeneti nehézségeket, sőt néhány apróságot is vehetek ajándékba, anélkül, hogy gondot csinálnék belőle.
Szeretteim észre sem veszik majd a bajt, legfeljebb feltűnik nekik, hogy szerényebben ünnepelünk, amit a válsággal takarózva könnyű lesz kimagyarázni. Mire észbe kapnának, úgyis találok munkát.
Hát, mi lehet ennél remekebb?
Besodródok a nyüzsgő embertömeggel a legközelebbi bevásárlóközpontba, hogy sebtében beszerezzek néhány csekélységet.
Az ajándékipari létesítmény november eleje óta karácsonyi lázban ég, én pedig csaknem két hónapja vasakarattal ellenállok a fékeveszett vásárlási kényszernek. Ahogy belépek a fényben úszó bejáraton, mocorogni kezd a palackba zárt szellem, mintha érezné, hogy eljött az ő ideje. Tudom, koncentrálnom kell: ha elszabadul, mindennek vége, még jövő nyáron sem érem utol magam.
„Csak néhány apróság” – ismételgetem magamban, mint valami ősi mantrát, miközben zsigereimben érzem a ragyogástól elvakult tömeg hipnotikus sodrását. – „Semmi extrém, csak egy-két kulcstartó, meg pár plüssállatka. Nem lőhetek túl a célon.”
Jelenlegi helyzetemben az önmérséklet nem egy hátrány. Megfontolt, érett szemléletű fogyasztóként viselkedem, aki nem kótyavetyéli el a még meg sem keresett forintjait mindenféle bóvlira. Legalábbis addig, míg meg nem pillantom a hálózatról is működtethető, önjáró, akkumulátoros szivarvágó gépet, amely régi szíve-vágya Gerzson bácsikámnak.
Bensőmben megremeg valami, pedig ki nem állhatom az öreget. Habókos vénember, aki szökőévenként egyszer meglep minket, miközben sáskahadként fosztja ki a hűtőt és az éléskamrát, egyetlen zacskó savanyúcukorral szúrva ki két gyermekem szemét.
Ennek ellenére rejtélyes késztetést érzek, hogy vessek egy pillantást a korszakalkotó gépezet árára. Felhördülök, az összeg a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlja. Ennyiből vehetnék, egy-egy pár korcsolyát mind a két lányomnak.
Gerzson bácsi keresztet vethet a szivarvágó gépre!
Ekkor észreveszem a rozsdamentes feszületen pózoló, kínai műanyag Jézust, amely a hátoldalon lévő felirat szerint anyanyelvén idéz az Újszövetségből. Elmémben felködlik Klári néni alakja. Az öreglány egyik másod unokatestvérem rokona szegről-végről anyai ágon, mellesleg pedig bigott nőszemély. Biztos hanyatt vágná magát az ázsiai Messiástól, akinek keresztje időnként bíborszínben felizzik, mintha tévelygő készítői igazából a Ku-Klux-Klannak állítottak volna emléket. Tisztára kellemetlen, hogy Klárival nem is tartjuk a kapcsolatot, holott a hetedik mennyországban érezné magát a távol-keleti giccs láttán!
„Hahó!” – figyelmeztetem magam. – „Koncentrálni!”
Remegő inakkal tovább loholok, mielőtt a Jet Lire hajazó Megváltó végképp rabul ejtene.
„Csak a gyerekek meg az asszony” – figyelmeztetem magam. – „Slussz!”
Kisebb lányomnak kinézek a játékosztályon egy bohókás plüss pingvint, amely a leszúrt tripla rittberger és az ír stepptánc átmenetébe dermedten vigyorog, a nagyobbnak meg a kocsiba dobok egy cserélhető szemfogú, nappal foszforeszkáló Edward-babát. Már csak a nejem ajándéka hibádzik, akit parfümmel és némi desszerttel szándékozok meglepni.
Ezzel se akad gondom, utca hosszan sorakoznak előttem az illatszerek garmadái, melyekhez annyit értek, mint nyugdíjas karmester a modern slágerekhez. Végül találomra behajigálok négyet-ötöt a kocsiba, meg valami bonbont, aztán gyorsan a kijárat felé lódulok a nyüzsgésben, mielőtt az örvény beszippantana.
Pechemre utam épp az elátkozott szivarvágó felé vezet, amelynek látványától a halántékomon egy ér lüktetni kezd.
„Nem, Tivadar!” – mondom feddőleg, mert így szólítom magam, amikor elégedetlen vagyok a hozzáállásommal. – „Nem veszed meg azt a masinát! Ki nem állhatod Gerzson bácsit!”
Áruló jobb kezem azonban önálló életre kel, és berakja a parfümök mellé a gépezetet. Hirtelen elfog a pánik, ha nem jutok időben a pénztárhoz, végem, felvásárlom hitelre a fél boltot, mielőtt visszanyerném az önuralmamat!
Gyorsítok a tempón, de a tömeg árhullámmá dagad. Kétségbeesetten gyötrődéssel több rúd téliszalámit gyömöszölök a bevásárlókocsiba, és márkás italokat, amiket akkor sem engedhetnék meg magamnak, ha állásban lennék.
„Ne...” – nyöszörgi bennem egy vékonyka hang. – „Ezt nem szabad!”
Persze jól tudom, milyen helytelen, amit teszek, de közben reszkető térddel néhány laptopot, és egy síkképernyős tévét pakolok eddigi zsákmányaim mellé az orvul elém kerülő műszaki osztályon. Aztán beesik fél tucat mp3 lejátszó meg egy fényorgona is.
Ekkor már őrült tüzek égnek szememben, és maratoni futóként zihálok.
A fogyasztói társadalom és az emberiség ellen összeesküvést szövő galád pénzintézetek áldozata vagyok. Tudatomban egész kórus tiltakozik, mégis megveszekedetten vásárolok. A lejtőn nincs megállás, habzó szájjal tobzódok, értelmetlen, totál felesleges luxuscikkek fogságában vergődöm. Tébolyultan a kocsiba pakolok minden kezem ügyébe akadó dolgot a pénztár felé vezető vesszőfutás során; ügyet sem vetek rá, hogy eladósítom magam életem végéig.
Egyszer van egy évben karácsony, 2012-ben amúgy is eljön a világvége, juhé!
Arcomon veríték csorog, véremben adrenalin pezseg.
A biztonsági őrök gyanakodva figyelnek, nem vagyok-e öngyilkos merénylő, aki robbanóanyagot rejteget a Himalája nagyságú halom alatt. A ruhásszekrény méretű fazonoknak sejtelmük sincs róla, hogy a kezemben reszkető hitelkártya a valódi időzített bomba, amellyel éppen levegőbe készülök repíteni maradék egzisztenciámat. A pénztáros, mintha érezné, hogy a végzet karmai közé keveredtem, sunyi mosollyal rántja keresztül a felé nyújtott plasztik lapot a leolvasón.
A kódot véletlenül se tévesztem el, de reménykedem, hátha a bank kétségbe vonja a hitelképességemet.
Aztán az utolsó fénysugár is kialszik, egy távoli központban engedélyezik a vásárlást.
Teherautót rendelek a pláza elé, és a fuvaros közreműködésével pakolni kezdem a raktérbe szerzeményeimet. A kezembe akadó műanyag Jézus kínaiul fohászokat kántál, miközben keresztje égő csipkebokorként izzik. A hűvös levegő lassacskán kijózanít. Felhajítom a Messiást is a raktérben várakozó kupac tetejére, aztán csüggedten megadom a sofőrnek otthonom címét.
Megtörten indulok haza; én meg az a néhány apróság, amit karácsonya vettem.
http://www.youtube.com/watch?v=BK-Al6l5aZQ&feature=related
A cikket írta: Maggoth
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nem itt Maimi-ben napsütés van :D
Naná, esik mint a fene :)
Ölcsi
Zsolt
Bár hitelt sosem vettem fel erre a célra, de azért velem is elszalad a ló karácsonykor bevallom....pedig már hányszor megfogadtam, hogy apróságokat fogok adni szeretteimnek, barátaimnak.
Ahogyan leírtad, nekem is azon jár az eszem ilyenkor, hogy biztosan örülne az illető ennek, meg annak...egyszer van egy évben karácsony, úgyhogy egy fene bele a kosárba.
Aztán meg az üresedő pénztárca láttán kapkodjuk a levegőt, és várjuk, hogy ismét szaporodjon a pénzünk, mert ugye karácsony után is van élet...
Remekül beletrafáltál!
Ktr
Ada
Üdv
Maggoth
Üdv, Pinokkió