újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Nem sokára Ilonkám!

Látogatók száma: 61

Egy jó barát emlékére.

Nehezen vonszolta be magát a fürdőszobából, közel kilencven év nyomta a vállát.
Alig két éve, még nem érezte így a korát, igaz akkor is már lassan csoszogott, de még itt volt a felesége, akiről gondoskodhatott.
Majdnem ötven évet éltek együtt, boldog házasságban.
Öreglegénynek számított a negyven évével, Ilonka se sietett a férjhez menetellel. Nem is nagyon vitték. Akkor még nem volt mindennapos, hogy férjhez menjen testi hibával valaki.
Ő, először a nagy szívét ismerte meg.
Egy iroda tetőszerkezetét javították, elég későn fogtak hozzá, meg korán is jött a hideg.
Egyik reggel a Sanyi, aki olyan mindenes volt az irodában, egy kanna forróteával jelent meg. – Az Ilonka küldi!
Másnap, behívták őket, kaptak egy- egy tányér jó meleg levest, a saját pénzén vásárolt hozzá.
- Milyen asszony van maga mellett?- Kérdezte, szakadt kabátjára mutatva. - Adja csak, míg esznek, összeöltöm!
- Nincs mellette asszony, mert fél a nőktől! – Szólalt meg egy vékonydongájú fiatalember.
- Na mert maga Bandika nagyon bátor, mi? Ha megjelenik, Zsuzsika fülét farkát behúzza!
Mindenki tudta, hogy Zsuzsika, aki amolyan tenyeres – talpas kis parasztlány volt, az irodát takarította, és Bandikának szólított férfi között, kezd kialakulni valamiféle románc.
- Hát, ha az egyszer kezet emel rád- a brigád rangidőse, Sanyi bácsi, a maga megfontolt, lassú beszédével szólalt meg, - Betakar, mint a zivatarfelhő nyáron az eget! Még a villámokat is látni fogod! – Nevettek! Ő lopva nézet Ilonkára, aki nem féltette szép kék szoknyáját, az ölébe fogta a kissé viseltes kabátot, ami nem is volt éppen tiszta, és ügyes kis öltésekkel tüntette el a szakadást. Látta a mosolyát, apró kis fehér fogai voltak, ami valami kislányos bájt kölcsönzött az arcának. Szeme sarkában, néhány halvány szarkaláb volt. – Olyan idős lehet, mint én, - gondolta. Aztán elkapta a tekintetét, még el is pirult, mint akit valami csínyen kaptak. – Ilyen szép nő, biztos nincs egyedül, hova gondolsz te bolond! – korholta magát.
Mindig ez volt! Ha látott egy neki tetsző nőt, soha nem mert kezdeményezni. Nem volt azért aszkéta, mert volt már kapcsolata, rövidebb- hosszabb ideig, de egyik sem hagyott mély nyomot benne. Ahogy jöttek, mentek is pár hónap, vagy év után!
Azok a nők mindenáron férjhez akartak menni, neki meg nem volt kedve a nősüléshez.
Nem, míg meg nem találja azt a nőt, aki neki rendeltetett. Rendületlenül hitt ebben! Hiába mondogatták neki, hogy telik az idő, egyedül marad öregségére. Nem érdekelte.
Mindig az lebegett a szeme előtt, hogy olyan házasságot akar, mint a szüleié volt.
Szereteten, és tiszteleten alapuló kapcsolatot.
Azelőtt nem is látta az irodánál Ilonkát, most szinte minden nap összefutottak.
Csinos karcsú nő volt. Egyik lába rövidebb volt, sántítását azzal próbálta leplezni, hogy lábujjaira támaszkodott a baloldalt.
- Hogy van a kabátja? – Kérdezte egyik reggel.
- Az Édes sem varrhatta volna meg szebben!
- Édes?- Ilonkának még a szeme is bepárásodott, önkéntelenül tette a kezét a férfi karjára.
- Mióta Édesanyám meghalt nem is hallottam ezt a szót!
- Ma már más jelentése van! – mondta ő szomorúan.
- Az egyik lány, Muternak mondja az anyját, szinte fáj hallani!- az ajtóban elváltak.
- Később jöjjön be … – Rámutatott, és ő észbe kapott végre, még be sem mutatkozott.
- Bocsánat!- mondta – Szegedi György! Szolgálatára!
- Bogár Ilona. De remélem, nem kell Györgyöznöm?
- Gyurkának szólítanak.
- Júj! Nekem Gyuri lesz!- Még látta az arcán a mosolyt, mielőtt eltűnt az ajtó mögött.
Alig mászott fel a tetőre, már ment volna vissza. Figyelte a munkatársait nem vesznek - e észre rajta valamit. Félt attól, hogy kinevetik.
Ilonka, már a kabátvarrásnál is elismerte magában, hogy tetszik neki a magas jó kiállású férfi.
Titokban figyelte. Sokszor az ablakból leste, ahogy fürgén megy fel a létrán. Szinte meg sem kottyant neki, ha nagy nehéz gerendát kellet emelnie.
Bár öreglány volt, de nem aggszűz.
Voltak kérői, amolyan másnak nem kell kategória. Volt, aki azt mondta, örüljön, ha valaki elveszi, ne válogasson.
Volt egy férfi az életében, akibe talán szerelmes is volt. Vele lehetett beszélgetni, mindenről.
Csak az volt a baj, hogy nős ember volt.
Egyszer látta a feleségével, és a gyerekeivel. Másnap szakítottak. – Miattam ne legyenek elhagyott gyerekek!
Most dudorászva lépett a szobába, amin másik két nővel osztozott.
- Nálad már tavaszodik?
Jó kedélyű volt mindig, a betegsége sem tudta kedvét szegni. Már gyermekkorában is vidámsággal leplezte testi hibáját.
Gyorsan átnézte, a napi feladatait, aztán átment a teakonyhába kávét főzni. Gondosan el is rakta, nehogy valaki megigya Gyurinak szánt kávét.
- Gyuri! – Ízlelgette a szót.
Alig haladt a munkával, mindig az ajtót leste.
Gyuri megállapította magában, - ahol két nő van, ott nincs titok!
Tíz óráig bírta!
Akkor félénken bekopogott.
Ilonka már ugrott is fel, hiába próbálta gyorsan csukni maga mögött az ajtót, meglátták a férfit.
Jöttek is mindketten, mint mondták megszomjaztak.
Árgus szemekkel figyelték, hogy viselkednek egymással, sikerült is zavarba hozniuk a férfit, aki gyorsan elmenekült.
Aztán mást gondolt! Visszalépett!
- Este mozi! Félhétkor, a szokott helyen a szobornál!
Ilonka csak mosolyogva bólintott, kicsit el is pirult.
A kis ház, ahol lakott a keresztanyjáé volt, aki a szülei halála után magához vette. Az unokatestvérétől vette meg jutányos áron. Csak egy szoba konyha volt.
A mosdótál fölötti tükörbe kicsit elmélázott, vajon eljön e, meg is vágta magát a borotvával.
Már hatkor a mozinál volt, megvette a jegyeket, éppen a Hét tonna dollárt játszották.
Egy szobor volt csak a mozi előtti takaros kis parkban, táncoló lányokat ábrázolt.
Megigazította a zakóját, amikor meglátta közeledni a nőt.
Zöld kabátot viselt, a szeme is zöld volt, szőke haját kis kontyba tűzte. Piros rúzs volt a száján.
Zavarban voltak mindketten, nem is beszélgettek. A film alatt is csak a színészek játékán derültek.
Később, a hazaúton Ilonka törte meg a csendet.
- Nagyon hallgat!
- Üljünk le kicsit! – mutatott a férfi egy padra. Maga elé bámult, aztán beszélni kezdett.
Egy szuszra elmondta az élete történetét.
Azt, hogy hol született, a boldog gyerekkort, aminek a tífuszjárvány vetett véget, elragadva a szüleit és a kishúgát. A keresztanyjánál töltött időt, a vele majdnem kialakul anya, fia kapcsolatát. A magányos éveket! A próbálkozásokat! Mégiscsak társra vágyik az ember.
A megszokást! A beletörődést, hogy neki ez a sorsa.
Aztán beszélt a reményről! Talán mégis van valahol egy lány, aki rá vár! Aki őt akarja, nem csak egy férjet, hanem társat! Barátot! Szeretőt! Gondoskodást adni és kapni!
Sokáig hallgattak.
Ilonka emésztgette a hallottakat, ő pedig hitetlenkedett saját magán, hogy volt bátorsága így kitárulkozni egy idegen előtt. Mert bármilyen vonzó is volt számára a nő, mégiscsak idegen.
- Ha nem fél, hogy megszólják az emberek, én talán megadhatom- mondta halkan Ilonka.
- Apám egyszer azt mondta: nem az számit, mások mit gondolnak rólad, hanem az, hogy te, mit érzel itt belül!- Tette a szívére a kezét a férfi.
Ilonka lakása előtt egy szűzies puszit váltottak.
A sors fintora, hogy alig pár utca választotta el őket.
Hazafelé kicsit jobban kihúzta magát. A következő találkozást tervezte.
Lassan bontakozott ki a szerelmük.
Semmit nem siettek el.
Szerettek a parkban sétálni, beszélgetni. Mint kiderült, mindketten lelkes könyvtár látogatók.
Volt téma bőven, sosem unatkoztak.
Ezek a hetek az ismerkedés hetei voltak.
Nem ugrottak egymás nyakába, Gyuri nem is ment be Ilonkához, csak a kapuig kísérte mindig.
Hideg napokon egy cukrászda sarkába húzódtak, távol mindenkitől, hogy zavartalanul beszélgethessenek.
A munkatársak, már másnap esküvőt vizionáltak!
Mindkettőjüknek jót tett ez a kapcsolat! Kivirultak.
Ilonka volt az, aki megelégelte a sétákat, vacsorára hívta a férfit.
A lakásban hangulatvilágítás volt, finom illatok terjengtek. Minden adott volt egy romantikus estéhez.
A rádióban halk zene szolt, táncba hívta a férfit.
Valahogy a hálószobába kerültek.
Reggel, a konyhába találta Ilonkát, aki hosszú hajával próbálta eltakarni arca pirosságát.
- Mit gondolhatsz rólam. – Mondta halkan. A férfi hátulról átölelte.
- Mit gondolok? Parázna nőszemély vagy! – Maga felé fordította- Az én kis parázna Ilonkám!
Amilyen félénk volt a kapcsolatuk elején, most olyan magabiztos lett!
- Ha összeházasodunk, én eladom, a házam az árából ezt felújítjuk, és még marad is valamennyi. - Eszébe sem jutott, hogy a nő akár ki is játszhatja.
Karácsonkor már közösen ünnepeltek, bár még nem laktak együtt.
Ilonka akkor vitte el a családhoz bemutatni. A család az unokaöccsét és a feleségét jelentette.
Egyszerű esküvőt tartottak, csak néhány baráttal.
A gyerekkérdés, egyszer került halkan szóba csak.
Ilonka, bár vágyott gyerekre, félt, hogy örökli a betegségét. Még tisztán emlékszik a gyerekként átélt megalázásokra, a gúnyra, ami felnőtt életét is elkísérte.
Félcsípejű! Így hívták.
Teljes életet tudtak így is élni, meg aztán ott voltak Ilonka unokaöccsének gyerekei, akinek a szülei az ország másik felén laktak.
- Gyere Gyurikám! Ülj le, pihenjél! – fogadta mindig este az asszony. Hiába mondta, hogy pihennie kellene neki is, csak az volt a válasz – Én csak ülök az irodában!
Kirándulni jártak, minden évben gyógyfürdőre, hogy a beteg lábát gyógyítsa.
Próbálta leplezni, hogy egyre nehezebb a járás, egy idő után botra volt szüksége. Akkor sem hagyta el magát!
Hiába volt könnyű az irodai munka nem bírt már hosszan ülni, állni sem volt jó, nyugdíj előtt három évvel leszázalékolták.
Otthon még elvégzett mindent, igaz az egész napja ráment a főzésre, és hogy rendbe tegye a lakást.
Gyuri hálás volt a sorsnak, hogy ő egészséges, bírja a munkát, és tud segíteni a feleségének a házimunkában is.
Hosszú évek alatt soha nem veszekedtek! Voltak kisebb vitáik, mint a legtöbb kapcsolatban, de soha nem feküdtek le, haraggal a szívükben.
Hatvan évesen, Ilonka már csak két bottal tudott menni.
Igaz nem sokkal a leszázalékolás után felajánlották neki, hogy megműtik a lábát.
Ő akkor megkérdezte, hogy jobb lesz e? Az orvos csak széttárta a karját.
- Jobb szokott lenni, mondta.
Az unokaöccsét kérte meg keressen egy hozzáértő orvost. Egy pesti klinika professzora nézte meg.
- Nézze asszonyom! Szoktuk javasolni a műtétet, mert rövid ideig segíthet. De önt most nincs értelme kitenni egy műtét fájdalmainak. Húsz évvel ezelőtt még lett volna rá esély, de most nincs!
A férfi mindig a felesége érdekeit helyezte előtérbe. A lakás fel újításánál is, mikor az összes küszöböt eltávolította. Mivel már nyugdíj mellett dolgozott csak olyan munkákat vállalt el, ami csak pár órás elfoglaltság, hogy mehessen haza.
Lassan elfogytak mellőlük a barátok! Szinte minden évben elment valaki. Ahogy idősödtek egyre többen.
A szomszédok is velük öregedtek, sűrűn benéztek Ilonkához, néha csak annyira hogy megkérdezzék, hogy van. Egyre ritkultak ezek a látogatások!
Egyszer csak azt vették észre, magukra maradtak.
A házakat, amikből kihaltak az idősek, fiatalok vették meg, őket pedig a legkevésbé sem érdekelte, hogy a két öreg hogy van a szomszédban.
Egy valaki volt, azért aki rájuk nyitotta az ajtót. Az Imre!
Fiatal házasként költözött az utcába még hetvenbe. Ő volt akkor itt a legfiatalabb.
Ilonkának tetszett, ahogy a fiatalember a nagyobb lányával játszik, amíg a felesége a kicsit altatja. Szó szót követet, egy idő után már szinte természetes volt, hogy vigyáznak a kislányokra, amíg a szülők a dolguk után mennek.
Ha csak az idejéből engedte jött segített, még azután is hogy elköltözött.
Ilonka unokaöccse nagy ember lett, ritkán nyitotta rájuk az ajtót. Már elfelejtette a sok segítséget, hogy az lehessen, ami akart!
Aztán eljött az, az idő is, hogy Ilonka már nem bírt lábra állni. A férje, aki maga is idős volt már próbálta úgy forgatni, minél kevesebb fájdalmat okozzon.
Ha a teste cserbenhagyta is az idős asszonyt, a szelleme épp volt.
- Gyurikám hogy érzed magad? El tudnál menni a könyvtárba?- És ő elment!
Addig is, amíg olvas, nem gondol az állapotára.
Lassan épült le.
Nyolcvanöt évesen a szervezete feladta a küzdelmet.
Egy szép tavaszi nap békésen elaludt.
Éppen két éve!
Az idős ember nehézkesen feküdt az ágyra fáradt ízületei hangosan ropogtak.
A nyitott ablakon meglebbent a függöny, a könnyű szellő végig simított az arcán, mintha egy puha kéz lenne.
- Nem sokára Ilonkám! Nem sokára!- Suttogta.
Imre, munka után meglátogatta, mintha érezte volna, hogy mennie kell.
Az ágyon találta az idős férfit, aki még rá mosolygott, de már nem őt látta!
Karjába vette, hallotta a sóhajt – Ilonka- és érezte, ahogy elernyed a teste.

A cikket írta: Kathy Godhy

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: