Névtelenek

Látogatók száma: 53

Bosszúállós fantasy, amelyben mindenki megbűnhődik, van aki többször is...

Veszett vihar zúdult az askhaloni szegénynegyedre, és a düledező kunyhó falait rázta. Utat nyitott a víznek, amely a toldozott-foldozott tetőn át a döngölt földpadlóra csurgott. A fal résein keresztül a szél is bejutott a házba, és az asztalon álló gyertya lángjába kapott, hogy kioltsa.
A viskó sarkában ülő kortalan férfi szenvtelenül a fény és a sötétség harcát figyelte. Ajka vonallá préselődött, előreugró állkapcsa megfeszült; a ház túlsó sarkában álló Gyűlöletoltárra meredt. A márványlapba ágyazott kétkezes kard várakozóan csillogott.
A kunyhó ajtaján tompa ütések hallatszottak.
─ Lépj be! ─ kiáltotta a házigazda, és felállt.
A bejáratban tizenhárom év körüli, rongyos kamasz toporgott. Állán mély vágás húzódott, amelyet nemrég kaphatott, mert a seb még erősen vérzett. Szemmel láthatóan megérezte a házigazdából áradó földöntúli erőt, mert hosszú percekig rámeredt, míg összeszedte magát, és megszólalt:
‒ Uram… fegyveresek törtek az otthonomra, és megölték a családomat… üldöznek!
A férfi szeme összeszűkült, látszott, hogy vendége kilétén tűnődik, akinek tekintetéből a gyermeki külső ellenére szokatlan érettség sugárzott.
─ Tudod, hogy kik támadtak rátok? ─ kérdezte a kamasztól.
─ Anak Hathor jelét viselték ‒ válaszolta a fiú.
A férfi félrehajtotta a fejét.
─ Ennek semmi értelme.
Hallott már a mercatorról, akinek emberei a Vörös Oroszlán címerét viselték. Ő volt az utolsó Hathor nemes, miután a húsz évvel ezelőtt kirobbant Névfelkelés során a lázongó parasztok az egész nemzettségét megölték.
─ A mercator idáig Északon élt ─ magyarázta a kölyöknek. ─ Csak néhány hete költözött Askhalonba. Semmi oka Névtelen családokra vadászni.
A fiú lehajtotta a fejét.
─ Nem tudtam, hogy a fővárosba jött ─ mondta halkan. ─ Csak akkor döbbentem rá, amikor megláttam a gyilkosok címerét… ha előbb értesülök a jelenlétéről, kereket oldok… talán véletlenül meglátott a szegénynegyedben…
A férfi felvonta a szemöldökét.
─ Miféle rendezetlen ügyed van egy nemessel?
A suhanc dacosan a szemébe nézett.
─ Húsz éve Északon én is részt vettem a lázadásban. A saját kezemmel öltem meg Anak Hathor öccsét. Aztán a király katonái mindenkit legyilkoltak. Magam is súlyos sebeket kaptam, de annyi erőm maradt, hogy elvergődjek egy sikátorig megdögleni, amikor…
─ Bolondnak nézel? ‒ csattant fel a házigazda. ─ Nem lehetsz több tizenháromnál!
A fiú megrázta a fejét.
‒ Nem engedted, hogy befejezzem, uram! A híres Esendres magiszter rám talált, és visszahozott a másvilágról. Adott pénzt is, aztán kijuttatott a városból.
Esendres magiszterről különös legendák terjedtek: a szóbeszédek szerint álruhában járta a Birodalmat, és ha szeszélye úgy diktálta, olykor-olykor csodákat tett.
─ Tündearanyat használt ─ folytatta a kölyök. ─ Az oblast még mindig a szívemben őrzöm. A magiszter azt mondta, megmenekülésem sokba fog kerülni, mert többé egy napot sem öregszem. Hiába leszek lélekben a koromnál idősebb, nem alapíthatok családot. Folyton vándorolnom kell, mert ha az emberek felfigyelnek örökifjúságomra, boszorkánysággal vádolnak. Végül idevetődtem, és új családra leltem. Nem gondoltam, hogy a sors a legnagyobb ellenségem is idesodorja.
A férfi visszaült a székébe, és az asztalon álló gyertya lángjába bámult. Jól ismerte az Elveszett Nép varázserejű pénzérméiről szóló legendákat, de az még Esendres magiszter részéről is szokatlannak tűnt, hogy oblasai egyikét egy Névtelen parasztgyereknek adományozta. Mindez azonban nem számított, mert az üldözők egyre közelebb értek; az üzlet nem várhatott. Szemét újra a vendégére függesztette.
─ Tudod, ki hozott ide?
A fiú a fejét rázta.
─ A Bosszú Istene ─ vágta rá a férfi. ─ Egykor én is a halállal ölelkeztem, akárcsak te. Shamael azonban kiválasztott, hogy a karja legyek. Új testet adott, és kitörölte az emlékeimet. Egyetlen feladatom elégtételt szolgáltatni azoknak, akik váltságot fizetnek.
A kölyök hátrább húzódott.
─ Nincs pénzem, nagyuram ─ tárta szét a kezét.
Vendéglátója felhorkant:
─ Akkor semmit sem tehetek!
A fiú arca megkövült. Odakint véget ért az eső, egy pillanatra a szélfúvás is elült. A váratlanul beálló csendben fegyverek zörgése hallatszott.
─ Mindenképpen meghalsz ─ mutatott rá a házigazda. ─ Csak az a kérdés, meg tudod-e venni Shamael kegyét, mielőtt megtörténne?
Csend feszült közéjük, amelyet végül a kölyök tört meg:
‒ Az életem már rég nem az enyém, talán csak azért kaptam vissza, hogy feláldozzam. Fogadd el az oblast fizetségként!
Shamael választottja fagyosan elmosolyodott, majd a sarokban álló oltárra mutatott.
─ Állj a kard jobb oldalára, ragadd meg a markolatot, aztán idézd fel a támadást!
A kölyök engedelmeskedett, kezét behunyt szemmel a fegyverre szorította. Kintről bezúzott ajtók reccsenése hallatszott, ahogy Hathor emberei házról-házra jártak. A férfi az oltár bal oldalára állt, és ő is a márványba ágyazott kard markolatára fonta ujjait.
A fiú újra átélte, ahogy az orgyilkosok utolsó otthonára törtek, kétségbeesetten felüvöltött. Emlékei lavinaként a férfi elméjére zúdultak, de annak arcizma sem rándult; Shamael fizikai megtestesüléseként hozzászokott az erőszakhoz.
A mercator szívből gyűlölhette öccse egykori gyilkosát, mert ítéletvégrehajtói senkit sem kíméltek; a bölcsőjében alvó csecsemőt ugyanúgy kardélre hányták, mint a kemence sarkában kuporgó öreget.
A férfi izmai megfeszültek, teste a bosszú serlegévé vált. A fiú mellkasa fülsértő reccsenéssel megnyílt, az oltáron véres tündearany koppant. A kamasz életét vesztette, de az alku megkötetett; Hathor bérencei elkéstek.
A kunyhó ajtaja elkínzott reccsenéssel kivágódott. A bejáratban felbukkanó mestorok úgy meredtek az oltárnál álló feketeruhás férfira, mintha maga a végzet elevenedett volna meg előttük.
─ Át kell adnotok egy üzenetet ─ csikordult fenyegetően a házigazda hangja. ─ Mondjátok meg Anak Hathornak, hogy a Bosszú még ma éjjel utoléri!

Amikor a férfi kihúzta kardját a márványoltárból, érdes zaj hallatszott. Mire a penge teljes hosszában előkerült, a fegyveresek rémülten elmenekültek. A kunyhó lakója perzselő fájdalmat érzett; utoljára akkor élt át hasonlót, amikor a Bosszú Istenétől új testet kapott.
Az északi hegyek keblén nyugvó nemesi kúriát tűzvész emésztette. Köröskörül halottak hevertek, többségükben felnőttek, de jónéhány gyermek is akadt közöttük. Ruhájukon a Vörös Oroszlán címerét viselték. A feketeruhás férfi tanácstalanul körbeforgott a lemészároltak között, miközben Shamael lénye vakító fénnyel betöltötte…
A kiválasztott a karddal a levegőbe suhintott, a teste köré fekete páncél sűrűsödött. Végtagjai megvastagodtak, termete és ereje megnövekedett. Átlátott a falakon, és képessé vált arra is, hogy a tudatát szabadjára eressze. Shamael volt, a Bűntető, parázsló tekintete az alvilág démonait idézte. Lelke Anak Hathor villájába repült, és a mercator hálószobájába robbant. Szenvtelenül nézte a nemes testében vonagló húscsomót; a szívet, amelyet nemsokára kitép, ahogy egykor tán az övét is kiszakították.
A férfi elvicsorodott, aztán kunyhója félig leszakadt ajtajára meredt, amelyet a szél dühösen ide-oda lengetett. A zsanérjok egyszer csak engedtek, és a falap az éjszakába veszett. Shamael képviselője felemelte az oltáron csillogó tündearanyat, aztán az öklébe zárta. Az oblas sisteregve a tenyerébe égett. Amikor szétnyitotta az ujjait, az érme helyén sötét folt maradt; a Bosszú Istene elfogadta a váltságot.
Kilépett az utcára, és az éjszakába merült. A szegénynegyed mellékutcái agónia szorításában vonagló sárkány beleire emlékeztették. A sikátorok szövevényében útonállók settenkedtek, ám több eszük volt annál, hogy rátámadjanak.
Amikor Shamael megjelent neki a Hathor-ház romjai közt, és elmondta, hogy eszközéül választotta, nehezen törődött bele a sorsába, új urának döntése azonban megkérdőjelezhetetlennek bizonyult. A megtorlásra vágyókat messzi földekről is hozzávezérelte; két évtizede gyilkolt a Bosszú szolgálatában, ahogy a kötelesség parancsolta. Halandók kovácsolta fegyver nem fogta, és bírta Shamael ígéretét az újjászületésre, ha mégis meghalna. Hatalma letéteményeseként megtanulta: a gyűlölet örök, és folyama a végtelenbe vész…
A sikátorok macskakövei engedelmesen simultak a talpa alá, és Anak Hathor otthonához vezették. Az ablakszemek fényben úsztak, a ház ura éberen várta a végzetét. Nyilván tisztában volt vele, hogy nincs értelme menekülni, mert Shamael karja mindenhová elér.
A villát vaskerítés ölelte körbe, melynek tetején acélnyársak ágaskodtak. Rajta kívül senki sem lett volna képes átjutni rajta, rá azonban a halandókat irányító törvények nem vonatkoztak. Elrugaszkodott a talajtól, és egyetlen lendülettel átugrotta a pengéket.
Nesztelenül talpra érkezett a vaskerítés túlfelén, majd várakozóan körbenézett. Alig tett néhány lépést, vadállatok szaga szag csapta meg az orrát, amely avas zsír és ázott szőrmebundák bűzére emlékeztette. Kifejlett gnarrak vált ki a bokrok takarásából, és rávicsorgott. Hatalmas termete arra vallott, a bestia a falka ura, és a férfi gyanította, hogy a társai is a közelben vannak. Feltételezése beigazolódott, amikor újabb fenevadak bukkantak fel a sűrűből, hogy lássák vezérük támadását.
Az éj harcosa a kardja markolatára csúsztatta a kezét, és az északi ragadozó szemébe nézett. A torz pofa összerándult, aztán az állat felpúpozta a gerincét, és a hátán meredező fullánkok a hívatlan vendégre zúdultak. A behatoló kardot rántott, és félköríves csapással hárította a méregtöviseket. A lövedékek egy része visszafordult a vezérhím felé, a maradék pedig a férfi páncélján koppant. A gnarrak felvonyított, ahogy saját fullánkjainak egyike a szemébe fúródott, majd némi rángatózást követően kiszenvedett. A falka megértette, hogy az idegen túlságosan veszélyes; tagjai ─ talán életükben először ─ visszavonultak. Ellenfelük hagyta meghátrálni őket, hisz csak idomított házőrzők voltak, akiket a birtok védelmére korbács és regula kötelezett.
A férfi átvágott a kerten, aztán a villa bejáratához sietett. Az ajtó mögött ötfős osztagot érzékelt. A mestorok szíve izgatottan dübörgött. Tudták, hogy haláluk perce közeleg, de a bőrükbe égetett mágikus hűségbillog maradásra kényszerítette őket.
Shamael küldötte berúgta az ajtót, és közéjük robbant; fekete pengéje véres rendet vágott. Öt felfegyverzett emberrel elbánni nehéz feladat, a testőrök mégis villanásnyi idő alatt elbuktak. Gyilkosuk átlépett a hullájuk felett, aztán felsőbb emeletek felé tört. A ház védelmezői minden erejükkel ellene fordultak, de képtelenek voltak feltartóztatni; vérük vörös patakként csordogált az alsóbb szintekre.
A sötétség szülötte végül a mercator valódi felségterületére ért, ahol üveggel védett tárlókban drágaságok ragyogtak. A vitrinekben értékes tündeékszerek rejtőztek, az egyik fülkében groteszk ereklyeként mithriai csokoládéban tartósított ork hadvezér díszelgett. A látogató a szőnyegre köpött, aztán feltépte a hálószoba ajtaját. Anak Hathor ünneplőt viselt, arcán nyugalom ült, miközben egy hintaszékben ringatózott.
─ Íme, Shamael küldötte, akit megvásárolt egy Névtelen!
Higgadtan a hívatlan vendégre nézett.
─ Tedd a dolgod, korcsfajzat!
A páncélt viselő gyilkos közönyösen előrelendült, és a mercator mellébe mártotta a kardját. Az északi tébolyultan felkacagott, szája sarkán vérpatak csorgott.
─ Magammal viszlek a pokolba, démonok fattya! ─ fröcsögte.
A betolakodó felnevetett.
─ Shamael védencének nem árthatsz!
Hathor elvigyorodott.
─ Tündefegyverrel magukat az isteneket is meg lehet ölni!
A haldokló mercator utolsó erejével a megtorló felé lendült, és az ujjai közt felbukkanó mithrilltőrt a torkába döfte. A fájdalom a látogató idegeibe mart; döbbenten érzékelte, hogy a vére gejzírként tör fel, aztán összerogyott.
Látta magát gyerekként, ahogy a bátyjával játszik, ruhájukon a Vörös Oroszlán címerét viselték. Kergetőzés közben egyszer csak komor tekintetű Névtelenekbe botlottak. A testvére ráüvöltött, hogy meneküljön, de elgyengülő lába cserbenhagyta. Egy pillanatra még látta a bátyja arcára kiülő kétségbeesést, aztán a felé lóduló parasztgyerek szemébe nézett, aki a kezében tartott kaszával a torka felé vágott. Ugyanaz a kölyök volt, aki alig egy órája gyűlölete oltárán végezte…
A szőnyegen térdelő küldött a karját erőtlenül a hintaszékben vonagló férfi felé nyújtotta.
Testvérem ─ akarta mondani, de a torkából csak vér bugyogott. A szemére boruló félhomályt vakító fény hasította át, Shamael megjelent, hogy betartsa az ígéretét. A férfi aranyszínű örvények kavargásában találta magát, aztán zuhanni kezdett…

Csattanva hasra esik a sárban, és ráébred, hogy egy tizenhárom év körüli parasztgyerek testébe került, aki rongyokat visel. Még emlékszik előző életeire, ám hamarosan a Névtelen fattyúval azonosul. Mire feltápászkodik, agyából tökéletesen törlődik, ki ő, és honnét jött, emlékei a kora esti szürkületbe hullanak.
Már csak annyit tud, hová tart… a sötétségbe...
Szemét a körülötte álló felnőttek komor ábrázatára szegezi. Egyikük sem szól, de kérges tenyerükben hevenyészett fegyvereket szorongatnak. Hirtelen megindulnak, és fiú tudja, azért mennek, hogy nevet szerezzenek, amelyet egy sírkőre véshetnek…
A Hathor-ház felé igyekeznek, és ő velük tart, ujjai kiegyenesített kaszára görbülnek. Alig várja, hogy valamelyik nemesvérű ifjonc testébe mártsa, és lássa, amint annak tekintetében kihuny a fény.
Fogócskázó úrfikat pillant meg, mindketten a Vörös Oroszlán címerét viselik. A kisebbnek földbe gyökerezik a lába, idősebb testvére hiába kiáltja, hogy meneküljön. A gyerek döbbenten bámul elfutó bátyja után, aztán megfordul, és egyenesen az ő szemébe néz. Egy pillanatra magát látja visszatükröződni az elkényeztetett fiú kitágult pupillájában, aztán meglendíti a kaszát, és szabadjára ereszti elfojtott gyűlöletét…