Nyikorgó ember

Látogatók száma: 47

A nyikorgó ember méltóságteljes lépésekkel vonult végig az utcán, mindkét keze ásványvizekkel tele, amelyeket minden gyártó hatosával csomagol össze kényszeresen. A palackokat fólia tartja össze, és a fólia minden mozdulatra elviselhetetlenül nyikorog. A nyikorgó ember látszólag nem vett tudomást a zajszennyezésről; elmerülten cipelte édes terhét, amelyből hat kell ahhoz, hogy igazán legyen. Éppen elérkezett az utcának arra a pár méteres szakaszára, amelyet nemrég újítottak fel 90 millió forintokért – a teljesen hibátlan aszfaltot cserélték le törékeny térkövekre, továbbá egy magas peremű betonkoporsót építettek a virágoknak, amelyekre már nem jutott az EU támogatásból – amikor az egyik házból kilépett a – AZ.

Mindenki ismerte a nagydarab barmot, legalább a hangjáról. Mindig dühös volt valamiért, és kizárólag üvöltve társalgott az utcán, vagy legalább a nyitott ablakban állva. Milyen az már, ha nem tudja meg az egész világ, hogy az asszony – nyeszlett penészvirág, jól-rosszul vörösre mázolt hajjal – nasszóval, őt sem kellett félteni. Általában rengeteg véleménye volt, és egyiket sem hallgatta el. Egész nap nyírták egymást – ami végül is rendben van, hiszen ez a házasság lényege. Ne már, hogy mindig új partnert kelljen keresni a marakodáshoz. A házastársi évődés a megszokott koreográfia szerint zajlott, dallamos crescendókkal tarkítva, többször is említve egymás felmenőit. Én még emlékszem, hogyan tüsténkedett a nagy barom, amikor a mézesheteit élte a penészvirággal – a tömbház udvarán mézesheteztek, vöröske egy pokrócon feküdt a zsebkendőnyi füvön, és a barom aggódva kérdezgette: Kényelmes ez a hely? Nem túl meleg? Ne hozzak neked limonádét. szafaládét, csalamádét? A méz hamarosan elfogyott, és csak a hetek maradtak, a vénasszonyok, akik rendszeresen ugyanazon a padon beszélték meg a világ folyását. Tudni vélték, hogy azok nem is házasodtak össze, csak úgy együtt élnek a legnagyobb erkölcstelenségben. (Nyugdíjasokról beszélünk.) De miért, ha egymásnak a szagát sem állják?

Hát mert szeretik egymást, mondja Jolánka mama, aki a kutyaszart is rózsaszínnek látja.

Szerencse, hogy a világ nem olyan, amilyennek Jolánka mama látni szeretné, mert a jóságnál nincs unalmasabb.

Ja, a barom nem unalmas. Most éppen azt találta ki, hogy egy kis pénzt keres. Feketén, még jó, hogy, mert másként nem lehet. Röviden, ágyneművel seftel. Van neki több szatyorra való, és szilárd meggyőződése, a polgártársak csakis azért mennek ki az utcára, hogy tőle vásároljanak.

A nyikorgó embert találta meg, az utca azon pontján, amely ősidőktől fogva el van kerítve, akkurátusan, ruhaszárító kötelekkel, és a bosnyák piramisoknál is nagyobb rejtély, hogy miért.

Kántáló hangon kezdte a barom: Szép ágyneműim vannak!

Jó magának, sóhajtott a megszólított, és nyikorgott tovább.

Nézze csak meg, olcsón adom.

Nem köll.

Egyesek itt adják fel, mert a nem kell is elég barátságtalan, de a nem köllben van egy kis véglegesség, mert a sudribunkó akkor sem változik meg, ha sírva könyörög az élettársa: Ne vágd a falhoz Amirácskát, nem azért sír, mert idegesíteni akar, hanem mert még csak két hetes. – Én olyan ember vagyok, akivel nem lehet kukoricázni, a haverok is megmondhassák. Ha én egyszer elhatároztam, hogy ütök, akkor ütök, különben is a te hibád, minek szülted meg, minek tetted szét a lábod, minek riszáltál a Rózsa eszpresszóban?

Há’ mé’ nem, kérdezte most a barom, maga nem alszik ágyneműben?

Nem alszok, felelte határozottan a nyikorgó ember, egész nap dolgozok, mint az állat, nincs nekem arra időm, hogy csucsukálni menjek az alvós macival – és tény, hogy alvós macija nem igen volt már. Nem adta hat láb alatt, amikor aludni ment – és érdekes, de az ágyi poloskának is pontosan hat lába van, vonzó is, meg illatos. Kicsit lapos, de azt meg lehet szokni. Ki mással alukáljon, ha már ásványvízre herdálja el a fizetését? Az a sok ásvány kerül sokba, mi más? De mindenki azt papolja, hogy a nyominger elemek így meg úgy – és van is benne valami, mert ahányszor elnyom egyet, ingerenciája támad, hogy elnyomjon egy másikat is. Mondta valaki, hogy a demokráciában nincs elnyomás? Dehogy nincs, kérdezzék csak meg a poloskát vagy a szivarvéget.

Ágynemű akkor is kell, szögezte le a barom, hogy néz az ki, cúg nélkül a paplan vagy a ciha. Eztet a csíkosat ajánlom, nem kell vasalni, sőt csak gyűröttebb lesz a vasalástól.

Csikóst, minek a’ nekem? Amennyi lovat én tartok a Ferencvárosban! Nem tűri a Bácskay. Tudja, olyan sokszor kívántak már neki egy bizonyos lovas dolgot, hogy berágott. Nem szponzorálja azt, akinek olyanja van.

Miről beszél? Én nem lovat árulok.

Nasszóval, lopja a lovat. Mindjárt láttam a nézésén meg a járásán.

Itten elszakadt a cérna, ami normál esetben összetartja a vánkos négy oldalát, és a barom kieresztette a hangját. Mondja, maga miért sikanéroz engem? Én tisztességes üzletet ajánlok magának, maga meg furtonfurt sikanéroz. Hát azért rovom én az utcákat naphosszat, hogy olyanok sikanérozzanak, mint maga, egy közönséges, egy aljas, egy nyikorgó ember? Azt hiszi, rá vagyok én szorulva, hogy megvegye a csíkos ágyneműmet?

Agynemű, jegyezte meg a nyikorgó ember lekicsinylően, miről beszél? Van magának agya?

Itt már Jolánka mama is mindent vörösben látott volna, persze ő sose vallaná be, mert finom lélek, és a szeretet a legcsodálatosabb energia. A baromnak nem voltak efféle előítéletei, ezért letette a két szatyrot, hogy amennyiben ütni kell, hadd szóljon. A nyikorgó ember azonban csak az egyik nyikorgatójától szabadult meg, a másikkal a polgártárs fejére sózott. „A vízben sem vetik, ugyan megloccsanna,” ahogyan az ismeretlen szerző énekelte, 1550 körül. Aunye, csodálkozott el a nyikorgó ember, ennek mégis volt valami veleje, agy-néműje. – Gyorsan összeszedte az ásványvizeit, és elvakarózott onnan, nehogy már befogják egy kis takarításra, közmunka címén.

Mert ebben az országban nincs igazság, nemcsak a budai villapalotás maradványait kell sebesen eltakarítani, hanem azt is, ami a barom vigécből még megmaradt.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink