Párna a párkányon

Látogatók száma: 64

Felhő takarója alól felkel a nap, álmosan pislákol a fénye és én már egy órája úton vagyok. Igyekeznem kell, ha egy nap alatt akarom elvégezni a feladatomat, amelyet Apa reám testált, nevezetesen apai dédnagyanyám legfiatalabb húga utáni ingó hagyaték felszámolását. Add el, vagy ajándékozd oda annak, aki igényt tart rá, csak üres legyen ház. Julcsa néni kilencvenegy évet élt és végakarata szerint apa örökölte a teljes ingó és ingatlan vagyonát, egy harminc évvel ezelőtti végrendelet alapján, melyben kikötötte, hogy ennek fejében köteles gondoskodni az ellátásáról, amennyiben jómaga már erre képtelennek bizonyul. Egyetemistaként apa bele sem gondolt vállalt kötelezettségébe, melynek terhét akkor érezte igazán, amikor tizenöt évvel ezelőtt Julcsa néni közölte, hogy ellátásra szorul, ám nem hagyja el az otthonát, nem költözik hozzánk, az pedig kizárt, hogy otthonba menjen. Így családunk helybeli gondozót fogadtunk hozzá.
Apával felváltva, havonta látogattuk az öreglányt, kedvenc likőrjét és csokoládéját vittük neki ajándékba, és ezredszer is meghallgattuk életének minimum hetven évvel ezelőtti eseményeit, mert az azt követő történéseket kitörölte emlékezetéből a jótékony idő. Legjobban nővérem ötéves kisfiával értette meg magát, akit maga mellé ültetett és derűsen viháncolva, kettesben befalták az összes édességet.
Egy hónappal ezelőtt jártam nála, még kinn ült a háza homlokzatához épített padon, kedvenc rojtos díszítésű díszpárnáján, és vastag berliner kendőjébe burkolózva rezzenéstelen arccal órákig nézte az utca gyér forgalmát. Hiába volt harmincöt fok meleg, hosszú ujjú ruhájában is fázott, azért kellett hátára a vastag kendő.
Bözsi néni, a gondozója, elhintette a faluban a hírt, mely szerint szombat délelőtt érkezem felszámolni az ingóságokat és mire bekanyarodok a zsákfaluba, azonnal özönlik a nép a zsindelytetős nyolcvanéves vályogházhoz. Minden család képviselteti magát, pontosan tudják, kinek mi lesz a jussa. Hamarosan a léghuzat hárfája zenél az üres házban.
- Katinka, Julcsa néni megesketett, hogy okvetlenül adjam neked a rojtos párnát, meg a cipős doboznyi fényképet és iratot.
Elszámolok Bözsi nénivel, a ház egyik kulcsát továbbra is nála hagyom, hogy bemehessen, ha jön a közmű leolvasó, egyébként gondozza a kertet, megtermeli konyhájára a zöldséget.
Egyedül maradván kiülök a párkányra, a kopott rojtos párnára, mert szinte tűzforró alattam a kő. Ölembe veszem a dobozt, óvatosan kinyitom, s mintha hűtőszekrény lenne, arcomba csap a belőle kiszabaduló fagyos levegő. Összerezzenek. Mocorogni kezd alattam a párna, kavarog a cipős doboz tartalma, mígnem legfelülre kerül az idő rágta, elsárgult, lila tintaceruzával teleírt, az orosz frontról 1943-ban érkezett levelezőlap.
Félve veszem kezembe a tábori lapot, mintha érintésemre elporladna. „Drága szerelmetes Juliskám!...” Darázs Dani küldte, a vőlegénye, akinek sebtében kék tintával megírta válaszát: „Kedves Danikám! Minden nap magamhoz szorítom a tőled kapott díszpárnát, melynek rojtjai könnyeimben áznak. Azzal alszom… „A címzett ismeretlen felirattal visszajött a levelezőlap.
Felpattanok, kiborul a cipős doboz tartalma, nem bánom, felkapom a kopott, elvékonyodott, rojtos szélű díszpárnát, magamhoz szorítom és megállíthatatlanul elered a könnyem. Hogy Julcsa nénit siratom, vagy a beteljesületlen szerelmét, azt már magam sem tudom.

A cikket írta: Yolla

előző cikk következő cikk

3 szavazat