Partecédula
Látogatók száma: 58
B. Lajos elgondolkodva forgatta a kezében a fekete szegélyes borítékot. Közeli családtag nem lehet: arról már tudna. Távoli ismerősök nem küldenek partecédulát. Már régen kiment a divatból. Csak az a kevés öreg ragaszkodik hozzá, akik számára megállt az idő.
A boríték sarkában egy szomorúfűz szomorkodott a címzett helyett, akit a gyászhír annyira nem érdekelt, hogy a borítékot egyszerűen zsebre vágta. Majd egyszer elolvassa, ha olyan kedve lesz.
Micsoda tapintatlanság! Nem elég, hogy meghal, még a síron túl is figyelmet követel magának. Biztosan jó előre leadta a listát, hogy kiket kell majd értesíteni. Nagyszerű érzés lehet meghalni abban a tudatban, hogy na végre, egy csomó embernek szerzek rossz napot. Főleg azoknak, akik egy életen át gyötörtek a szeretetükkel. Csupa szeretetből mindig megmondták, hogy mi a jó nekem. Aztán addig rinyáltak, amíg el nem érték azt, amit akartak. Én pedig hallgathattam napokig, hogy mennyire szeretnek. Semmi sem olyan fontos, mint a szeretet. Az ész sokszor tévedhet, de a szív soha. És így tovább, a végtelenségig.
Sötét gondolatok ezek, és nagyon meg tudják kínozni azt, aki óvatlanul feltépi a szomorúfűzfás borítékokat.
B. Lajos nem tépett, és egyelőre meg is feledkezett a levélről. Az egyik Micike a logisztikáról – nem a nagypofájú, hanem a csinosabb – vásárolt egy lapraszereltet, és természetesen nem tudta összerakni. B. Lajos felajánlotta, pillanatnyi felbuzdulásból, hogy segít neki. Mivel már volt némi tapasztalata a lapraszereltekkel, magával vitte mindazokat a csavarokat, amelyeket ki szoktak hagyni a csomagból, a hóna alá vágta a szerszámosládáját, és elindult – nem minden hátsó gondolat nélkül, mert Micike belengette, hogy a férje három napra vidékre utazott. Őt szeretné meglepni a kész lapraszerelttel. Ezt már ismerjük; nem túl eredeti. És az úr valszeg nem fog meglepődni, ha ismeri valamennyire Micikét.
A kitört szélvédő se magától cserélődött ki, ráadásul teljesen ingyen. Hogy a kisebb szívességekről most ne is beszéljünk.
B. Lajos a legszebb reményekkel indult el hazulról, és elcsöppent a nyála, amikor arra gondolt, hogyan fogja becsavarozni azokat a csavarokat. Ehhez képest Micike hideg volt, mint a jégcsap. Főzött egy kávét, köszönte szépen, és ennyi.
Így jár az, aki jótét helyébe jót vár.
B. Lajos elfojtott egy káromkodást, amelyben szeretettel emlékezett meg Micike anyjának a foglalkozásáról, majd – mivel ennél rosszabb már nem jöhet – feltépte a borítékot.
Megtört szívvel tudatjuk, hogy B. Lajosné, született Sáfrány Rozália, életének 37. évében – na, itt álljunk meg egy pillanatra.
Valaki a bolondját járatja velem, morogta B. Lajos, és ezt egy pillanatig se gondolta véletlenül, mert pontosan hét éve annak, hogy Rozi – hogy is kell ezt szépen mondani? Elhagyta ezt a siralomvölgyet? Megtért az őseihez? Elment Földvárra deszkát árulni? Szóval, kiköltözött a temetőbe, és itt hagyta a világ legboldogabb özvegyemberét. Ez nem lehet kétséges, mert B. Lajos legyűrte a maradék ellenszenvét, és a temetés fényét a személyes jelenlétével emelte. Még el is keseredett egy kissé, amikor arra gondolt: Miért csak most? Miért nem sokkal hamarabb? Mielőtt hivatalosan összekötöttük volna az életünket. Amikor Rozi isteni csoda folytán leérettségizett. Amikor egy osztálykiránduláson legurult egy vízmosásba. Amikor az egri minaret tövében majdnem elütötte egy autó. Amikor kidobták az óvodából, mert a dadus nem bírt vele. Amikor a jó édes szülei – de mindegy. Rozi kilépett B. Lajos életéből, aki végre megismerte a boldogságot. Hét éve már! Hét év felhőtlen boldogság, azzal a szilárd elhatározással, hogy soha többé. Az esetleges Micikék nem számítanak.
És most tessék, Rozi meghalt másodszor is.
Hiányzott ez valakinek?
B. Lajos kinyitotta a negyedik sört. Nappersze, valaki szórakozik velem. Az emberek a legritkább esetben halnak meg kétszer, bár tagadhatatlan, hogy Rozitól még ez is kitelik.
Egyre vadabb ötletek kergetőztek a fejében. (A sör is működött már.) Mást temettek el Rozi helyett. Rozi tetszhalott volt, felébredt, és kimászott a sírból. Rozi igazából vámpír, aki rendszeresen visszajár kísérteni.
De hiszen ez lehetetlen, mondta a józanság utolsó szikrája, maradjunk annál a változatnál, hogy valaki szórakozik.
Rossz vicc, jegyezte meg B. Lajos szellemesen.
Vagy, okoskodott tovább a Szikra, mást is nevezhettek Sáfrány Rozáliának, aki egy másik B. Lajoshoz ment feleségül; nincs ebben semmi rendkívüli.
B. Lajos komoran reagált erre a javaslatra: Haha! Azt még elfogadom, hogy a Sáfrány Rozália gyakori név, de a B. Lajos soha.
Egy közeli kisvárosban volt a temetés, és B. Lajos megállapodott Szikrával, hogy mindketten elmennek. Szikra nagyon örült. Így kell ezt: végükre kell járni a rejtélyeknek. Még azt is hozzátette, hogy nem szívesen maradt volna egyedül, mert mostanság különösen tűzveszélyesnek érzi magát.
A kisváros közel volt, olyan közel, hogy B. Lajos sohasem látogat el oda, ha nem hívják meg egy barátságos temetésre. A kisvárosok vonzereje egyenesen arányos a távolságukkal. Minél messzebb vannak, annál nagyobb az esélye annak, hogy akad egy ép várfal, reneszánsz palota vagy öregtorony. Ezek hiányában akár ki se vessék az idegenforgalmi adót, mert abból nem lesz bevétel. B. Lajos szempontjából persze mindegy volt, hogy copf vagy eklektikus, és nem szándékozott ott tölteni az éjszakát. Fekete öltönye nem lévén, pólóban és kopott farmerben nyomult a temetőkapu fölé, ahol már messziről virított a felirat: Feltámadunk!
Tudjuk, de azért fenyegetőzni nem szép dolog.
Te itt? – kérdezte döbbenten B. Lajos.
Rozi remekül nézett ki, levágatta a haját, és kevésbé merészen bánt a pirosítóval; nagyon jól állt neki. Szinte kislányosnak tűnt a fehér blúzában, a rakott szoknyájában, és vidáman csivitelt: Nahát, Lajos, te nem is tudod, mennyire örülök annak, hogy itt vagy, Gondoltam, hogy ennek a meghívásnak nem tudsz ellenállni. Valld be, hogy már nagyon hiányoztam neked!
B. Lajos bevallotta, nem is nagyon tehetett volna mást.
A cikket írta: Müszélia
Hozzászólások
időrendi sorrend
A Lajosokkal mindig baj van! A rövidlátás tipikus példája,
hogy rosszul értelmezte a temetőkapun a feliratot!
Mert helyesen, - az így szól: FEL! TÁMADUNK!
Most aztán nézhet, mint Rozi a moziban! Illetve jelen esetben
a temetőben! Kellett neki hét év boldogság után kíváncsiskodni!
Úgy tűnt, a lékúra nem jó tanácsadó! De az okos ember előbb
mindig a Micikét szereli a lapra, aztán ha megérte, akkor esetleg a
lapot is! Hja kérem, - nehéz az élet!
Pusszantom az Ikeádat! emillio
Az első sortól azt vártam mikor patkol el ez a Lajos... reméltem, hogy a saját halálhírét kapja meg, de nem...
Hát ilyet! De hogy feltámadunk.... Jól megszívatta a felesége...
Pusz:A
Élvezettel olvastam ezt a kis remek, humornak szánt, bár ha mélyebben belegondolunk, nem is annyira földtől elrugaszkodott, hihetetlen történetet...
Szóval ne igyon senki előre a medve bőrére, mert könnyen így járhatnak, mint Lajos a Rozival... :-)
Pussz,
Éva