Pásztoróra

Látogatók száma: 35

Pásztoróra

Élt egyszer Hajderabadban egy katona, akinek olyan szép felesége volt, hogy a napot senki, mindenki csak őt nézte. De a szegény katonának kevés haszna volt a szép asszonyból. A nizám szolgálatában állt, aki akkoriban az egész világ ellen hadat viselt, és az egyik csatatérről a másikra rendelte a katonáit. A zsoldot legalább rendesen megfizette, és ez minden hónapban az asszony kezébe került. El is fogyott az utolsó pejszáig, mert sok a kiadás a háztartásban: selyem ruha, karperec, illatszer, virágfüzér, minden, amit egy unatkozó szépség kitalál magának. Még szerencse, hogy Ninúri erényes volt, és nagyon takarékos. Olyan jól beosztotta a pénzt, hogy 100 rupiból megvett egy 200 rupis karperecet, és a kisebb kiadásokra még 300 maradt.

Történt, hogy egyszer megbetegedett a bankár, aki havonta elvitte a zsoldot a szép asszonynak. Elvitték Bhairon szentélyéhez, ním fa alá fektették, levágták egy kecske fejét egyetlen kardcsapással, meghintették mézes tejjel, purit osztottak a koldusoknak, a kecskefejet elajándékozták egy kertésznek, a kecskehúst megették, egyszóval mindent megtettek, amit lehetett, de a beteg még mindig az ágyat nyomta. A kifizetésekre váró pénzeket a bankár fia vette magához, egy mintaszerűen lusta fickó, aki nagy fohászkodások közepette járta be a várost, és egyszer csak a katona ajtaján kopogtatott. Megpillantotta a szép asszonyt, és azonmód megkívánta. De alig érintette meg Ninúri kezét, akkora pofont kapott, hogy a fal adta a másikat. Nincs nagyobb csapás a világon, mint az, ha más asszonya erényes; sokkal nagyobb baj ez, mintha a házisárkány nem az.

Vörös képpel kullogott el a bankár fia, de nem tudta befogni a száját, rögtön elmondta a barátjának, a kotvál, vagyis erődparancsnok fiának, hogy milyen szép asszony él Hajderabadban, ebben és ebben a házban, szebb, mint a telihold fényében az összes lótuszvirág. A kotvál fia utánajárt a dolognak, nagyon helyénvalónak találta a hasonlatot, de benne sem állt meg a szó. Mindjárt elkottyantotta a másik barátjának, a vezír fiának: Egy igazi cukorfalat lakik ebben meg ebben az utcában, ebben meg ebben a házban; édesebb, mint a mézes nektár. – A vezír fiának sem volt nyugta, amíg ki nem leste a szépséget a kerítésen keresztül, majd, nem egészen önzetlenül, megosztotta a titkot a király fiával.

Most már négy, városszerte ismert szélhámos törte a fejét, hogyan horgonyozhatná le a hajóját Ninúri kikötőjében, akár csak egy röpke órácskára. Ninúri azonban erényes asszony, sőt a hírek szerint pofozkodással védi az erényét, ezért nincs mit tenni, fel kell bérelni egy vénasszonyt, aki majd szívós munkával meglágyítja a vasat.

A vénasszonyok olyan sűrűn jártak Ninúri nyakára, hogy előbb-utóbb összetalálkoztak az ígéretes utcácskában, és mivel pontosan tudták, miért őgyeleg ott a másik, sosem maradt el az ilyen alkalmakkor szokásos kárálás és hajtépés, a szomszédasszonyok nagy gaudiumára. Ritkán hallani ennyi szíves javaslatot, hová menjenek a másik felmenő nőági rokonai, ükanyáig bezáróan. Választékos kifejezések tűzdelték meg a javaslatokat, úgyhogy az iskolakerülő gyerekek is tanulhattak, nagyon sokat. Persze, ha egyszer bejutottak a házba, csupa mézmáz volt a négy vénasszony; felsorolták a megbízóik kiválóságait, és el nem mulasztották volna megjegyezni, hogy a szépség és fiatalság mulandó, eljön még az idő, amikor Ninúri sem vonakodna, de akkor már késő lesz; addig kell a vasat ütni, amíg meleg, valamint gyakorta kell nyitogatni a ládát, nehogy a zárja berozsdálljon.

Ninúrinak tetszett, hogy egyszerre négy vasat tart a tűzben, de mit tegyünk, a világ elvárja az asszonyoktól, hogy erényesek legyenek, és manapság nagyon nehéz befogni a szomszédasszonyok száját. Mivel egy városban körülbelül mindenki szomszéd vagy szomszédasszony, a vénségek is hamar kitalálták, mire megy ki a játék, és minden feszengés nélkül megkérdezték, mibe fájna a pletykafészkek hallgatása. Ezer rupi, mondta Ninúri szemrebbenés nélkül, és miért is rebbent volna meg a szeme, hiszen nem ő kapja azt a pénzt a pásztoróráért, nem tehet arról, hogy a szomszédok kapzsi népség. Ezer rupi sok pénz, egy pásztor az egész életében nem lát ennyit egy rakáson, de ha a megbízók sokallják, van neki egy szolgálólánya, azt megkaphatják ingyen is. Mit mondtak a vénasszonyok a megbízóiknak, mit se, elég az, hogy mind a négyen összekaparták a kívánt összeget, amiért egy időpontot kaptak cserébe – mint később kiderült, valamennyien ugyanazt.

Mint már tudjuk, a katona felesége nagyon erényes asszony volt, dehogy adta volna oda a pénzt a szomszédoknak. Inkább megtudta, hogy azon az éjszakán melyik hindu templomban van ünnep. Szépen kiöltözött, elment az ünnepre, és gondoskodott arról, mindenki lássa, hogy ott van.

Egy-két perc különbséggel érkezett a négy udvarló, és ugyancsak leesett az álluk, amikor látták, hogy a másik három is ott van. A szolgálólány nem akart tudni semmiről; azt mondta, egyedül van otthon, és nem tudja, hogy az asszonya mikor jön haza. Megvárjuk, mennydörgött a herceg, te meg térülj-fordulj, tálalj nekünk jó vacsorát, nekem bort hozz, a többieknek meg cukros vizet. – A szolgálólány savanyú képet vágott, aztán bevallotta, hogy az asszonya mindig magával viszi a kamra kulcsát, a konyhában pedig nincs semmi étel, bor pedig különösen nem, mert a bor az ördögtől való. Ne prédikálj te nekünk, mondták a felajzott legények, összedobták a maradék pénzüket, és elküldték a kapafogú tündért a bazárba, vásároljon be alaposan. A tündér nagyon sietett; mindent megvett, amire sose telik máskor, és a vendégek jó lakomát csaphattak a saját pénzükön. Egy idő után maga is odaült közéjük, de a vörös bort csak nekik töltögette, maga egy cseppet sem ivott. Valami dzsinn lakozhatott abban a borban, amitől a kapafogú tündér egyre szebbnek látszott; végül a négy desperado már vele is beérte volna, csakhogy addigra a bor megtette a magáét. A legények mind elaludtak, ki az asztalra borulva, ki az asztal alatt, mintha mákony lett volna a borban – ki tudja, lehet, hogy volt is.

Ninúri a szomszéd utcában megkérte a barátját, hogy most már állítsa meg a hintót, mert a lódobogásra mindenki felfigyelne. Nagy hortyogásra érkezett, és rögtön fellármázta a szomszédságot. Most legalább ti is láthatjátok, hogy egy tisztességes asszony nem tud eléggé vigyázni a jó hírére! Még a templomba se mehetek el nyugodtan, mindjárt beférkőznek a házamba, és itt dorbézolnak. – Ilyet bizony nem látni minden bokorban: a bankár, a kotvál és a vezír fia, ráadásul a herceg, hullarészegen az asztal körül. Senki nem szeretett volna a bőrükben lenni, aminthogy ők sem voltak szívesen a magukéban, amikor az apjuk szeme elé kerültek.

Egy hét múlva találkoztak a pórul járt udvarlók, amikor a hátsó felük már begyógyult annyira, hogy ülni tudtak. Búsan lógatták a fejüket, és mind egyetértettek abban, hogy a föld leggonoszabb teremtménye az erényes asszony.