Póktánc

Látogatók száma: 45

Egy harminc éves nőt, aki elveszítette a legdrágábbat, azt, amire minden nő vágyik az ő korában, amiért odaadná a hátralévő élete felét. Nem meghalt a gyereke, nem. Ő meg sem szülhette.

Hegesztenek odakint. Néha koppanások, néha fém verődik fémhez, néha valami nyikorog.
Villog a kék ívfény, az elektróda sercenése nem hallható, a zárt ablak megszűri, kirekeszti a kisebb zajokat.
A kékes csillogás visszaverődik a régi, cseh kristálycsillár poros függőiről. Táncolnak az árnyak a plafonon, az üveggyöngy sorok pókhálók, bennük a nagyobb függők tükörképei, mint a pókok. Mindig más és más helyen, ahogy változó szögben éri őket a fény.

Felébredek, kinyitom a szemem, bámulom a plafonon a képjátékot. Óvatosan fordulok oldalra, felülök. Lábammal csendben kitapogatom a papucsot, belelépek. Csúsztatom a talpam a parkettán, tapogatózom tovább, nehogy beleakadjak Ágnes mamuszába.
Elzsibbad a tarkóm, ott érzem a hideg dermedtséget először, aztán átfagyok, nem részletekben, lassan, ahogy az írók állítják, amikor a hős lassan elmerevedik a feje búbjától a talpáig, nem.
A hiány üressé tesz. Ágnes elment. Ágnes nincs. Illetve…
Devalválódtak az érzelmek.

Az orrába lettem szerelmes. Az ajkába, nagy, ívelt és telt, duzzadt, a fogai erősek.
(Coppola lánya a Keresztapában, ha még emlékszel.)
Aztán a nyakába, hosszú, hajlik, lágy. A melleibe. A lábába. Külön és egyszerre villannak fel részletek, majd a teljes kép. Ahogy mesélek az életemről, és azt mondja, Kakukk Marci. Adyt, Radnótit, Molnárt és Kosztolányit sem ismerik már, ő meg Tersánszky vándorlegényét látta meg. Később hosszú oldalakat idézett Lorcától. Tudta, értette Villont. Kerouacot. Déryt.
Feltápászkodom végre. Nincs mamusz, Ágnes elment, Ágnes nincs. Illetve van, nyilvánvalóan van, valahol, máshol, egy másik városban, másik lakásban. Mással. Mással van.

Játszom. Locsolom a csempét, folyik a víz lefelé a fehér mázon. Bámulom gondolatok nélkül, a cseppek csattannak, szétspriccelnek. Váltogatom a zuhany alatt a víz hőmérsékletét, hideg, forró, hideg, forró, tűz, jég, majd ismét. Már zsibbadok, ég mindenem, de csak csinálom tovább, ön-kínzok, büntetek. Flagelláció.
Semmi nem oldja a zaklatottságot. Azt hiszem talán ez a találó kifejezés. Zaklatott. Nem feszült vagyok, nem ideges vagy dühös. Csak zaklatott.
Hová raktározódnak el a hibák, vétkek, bűnök? Kell lennie egy helynek, ahol minden fellelhető, megtekinthető, mint a múzeumok tárlóiban, üveg alatt. Látható, de nem tapintható, kivenni, eltüntetni nem lehet, Isten a teremőr, mindent lát, nem hagyná. Valahogy úgy képzelem, hogy ha egy hiba, vétek, bűn testet ölt, elkövetődik vagy hogy mondjam, akkor már nem változtatható. De ott van kiállítva, felcímkézve, névvel, dátummal: Lélekkifosztás, elkövettem én, ekkor meg ekkor. Hogy minden látogató tudja, gyönyörködhessen benne, esetleg levonhasson következtetéseket, tanulságot. Egyfajta morális múzeum.
Kellene egy kávé.

A mosolyába szerettem bele. Tudod, ismered te is ezt a mosolyt nyilván, ami szinte észrevehetetlenül indul, hirtelen felfénylik, és már nem csak ő mosolyog, de én is, meg az ágy, a szoba, az egész lakás, és még erősebben csillan meg ez a mosoly, már ragyog a körfolyosó, az öreg bérház homlokzata is, aztán tovább. Már az utca, a kerület, az egész város és a világ ragyog tőle. Meg ő és én is ragyogunk, belülről kifelé átitatódva. Nem lehet nem beleszeretni egy ilyen mosolyba.
Nincs hideg, se köd, se sötét, semmi közhelyes. Süt a nap, a levegő tiszta és hűvös, és menni kell, kifelé az üres lakásból, bár üres az utca meg a tér, meg a város. Mindent és mindenkit üresnek érzek. Magamat leginkább üresnek.
Szorítom kifelé magamból a semmit. Kávé, hozzá amaretto, a mandulaíz jót tesz általában, de most hiba, végzetes. Az együtt-kávézások belém marnak, váltok, vodka, sör, kisfröccs a sorrend, végül az Unicum, csak hogy tartsuk a szokást. A pincér a pultnak dől, figyel, latolgat. Két irányba.
Egy: ledőlök-e a székről és mikor?
Kettő: kiféle lehetek, hogy délelőtt seggrészegre iszom magam, ahelyett, hogy jóravaló emberként dologhoz látnék végre?
Mindkét prekoncepció hibás, nem dőlök, rajtam nem fog a szesz. Továbbá, a legkevésbé sem vagyok jóravaló.
Ez már önvád, közeleg az önsajnálat ideje, mennem kell, nincs nekem erre érkezésem.

Ennem kell. Nem otthon, mindenütt jó, de haza ne! Bárkivel hajlandó vagyok egy légtérben tartózkodni, de magammal semmiképp.
Itt jó, itt vörös selyemcsíkok lengenek a falakon, rajtuk aranyból formált székláb-betűk, és kellemes, langyos rizs-, meg égett szójaszószillat áll a levegőben. Az erős-savanyú leves forró, a bambuszrügyet káposzta pótolja nagyrészt, a szecsuani marharaguból erőspista árad. Menü négyszázkilencvenért.
Ebéd után inni kell.
A sarokasztalnál ismerősök, javában áll a bál, politika, irodalom, bámulom a pult oldalán a barnára érett lambériát és elhárítom a pincért. Elszívom a cigarettám és hazamegyek. Nem érdekel a tisztességtelenség meg a kilátástalanság. A másoké. Megvan a saját tisztességtelenségem, meg a saját kilátástalanságom.
Üres a lakás, a fogas, a cipős polc. A fogasra most az én kabátom kerül, a polcra meg az én cipőm, nincs már ott másik, nincs ott semmi, aminek ott lenne a helye, Ágnes nincs. Ágnes elment.

Feküdtem az ágyban, félálomban. Megállt az ajtóban, rám nézett, lehajtotta a fejét és halkan azt mondta, elmegy.

Az abortusz után fél napig sírt, hang nélkül. Aztán elaludt, betakartam, összerándult. Kicsavarodott tagokkal feküdt, félig a fal felé fordulva, félig hason fekve, nem moccant, olyan volt, mint a halottak.
Lábujjhegyen osontam ki, le kell mennem bevásárolni, ez járt a fejemben, kényszeresen ismételgettem magamban, hogy nekem vásárolnom kell, nincs itthon semmi, ez persze nem volt igaz, az igazság más. Megszöktem mellőle. Vettem sok mindent, tejet, sajtot, felvágottat meg szőlőt, és kenyeret is, pedig az is volt otthon, meg zsemlét, mert szereti, és gombát, mert azt is szereti. Kompenzáció.
Három órán át bolyongtam, aztán erőt vettem magamon. Hazamentem.
Ugyanúgy feküdt. Kicsavarodott tagokkal, félig a fal felé fordulva, félig hason fekve, nem moccant, olyan volt, mint a halottak.
Mellé ültem a fotelba, és arra gondoltam, hogy meghalt. Teljesen átjárt az érzés, itt fekszik Ágnes, halott, nem mozdul, nem lélegzik, merev.
Órák telhettek el, már sötétedett, amikor megmoccant, egészen a fal felé fordult, magzati pózba gömbölyödött, hallottam ahogy szuszog.
Csak ültem ott ostobán és arra gondoltam, hogy majd kárpótolom. Én barom, végiggondoltam, hogy gondoskodó leszek, gyengéd, meg figyelmes, szeretni fogom, magamhoz ölelem amikor csak lehet, meg amikor nem, elviszem hétvégeken erdőkbe, faházba, patak mellé, reggel csinálok karamellt, – imádja, engem meg émelyít az égett cukor szaga –, ölben hordozom ha kell, megtanítom vízen járni, a lába elé hordom a világ kincseit. Kárpótolom.
Egy harminc éves nőt, aki elveszítette a legdrágábbat, azt, amire minden nő vágyik az ő korában, amiért odaadná a hátralévő élete felét.
Nem meghalt a gyereke, nem. Ő meg sem szülhette.
A bűn, a morálmúzeum üvegezett tárlójában. Felcímkézve.
– Lélekkifosztás, elkövettem én, ekkor meg ekkor. –

Este elmegyek a Háromlábúba. Törzshely. Lesz zene, fények, cigarettafüst és sörszag. Lehet táncolni. Szerette azt a helyet, mindenki ismerős. Nem lesz ott, tudom, de kell találnom valamit belőle. Az illatát, a keze nyomát egy poháron, talán egy hajszálát a kövön, mit tudom én. Kell találnom belőle valamit, mert elment. Mert nincs. Illetve van, nyilvánvalóan van, egy másik városban, egy másik lakásban, mással. Mással van.

Fekszem a sötét szobában, hallgatom a beszűrődő zajokat. Építkeznek, éjjel - nappal dolgoznak, az emberek aprócskák innen fentről nézve, fejükön kerek, sárga sisak. Szerszám koppan valami fémen, csikorog a daru.
Hegesztenek.
Villog a kék ívfény, a csillogás visszaverődik a régi, cseh kristálycsillár poros függőiről.
Az üveggyöngy sorok árnyai pókhálók, bennük a nagyobb függők tükörképei, mint a pókok. Mindig más és más helyen, ahogy változó szögben éri őket a fény. Táncolnak a pókok a plafonon.

molnár péter
2009. október 03., 07:08:32