Pylorus, 3. rész
Látogatók száma: 61
Dorka egészen eddig tartotta magát, illetve dehogy, alig tudta nyomon kísérni az eseményeket. A gyerek változatlanul ordított reggel hétig, amikor megérkezett a mentő, és elvitte őket egy klinikára. Itt újfent előadta a pylorust, és mindenki utálta, látványosan. A gyerekkel nem csináltak semmit, csak azt figyelték, mikor omlik össze a keringés. Dorka arcán lefolytak a könnyek, egészen nedves lett az amúgy is tejfoltos ruha. Délután három felé az orvosnak is eszébe jutott az UH, és megint elvitték a gyereket, igaz, most csak a szomszéd épületbe.
Dorka összetörten várakozott az ajtó előtt. Attilát nem tudta elérni, nem volt bent az irodában. Tehetetlennek érezte magát, és közben csak telt az idő. Most akkor mi van? Úgy emlékezett, hogy az UH nem hosszú vizsgálat.
Ott ült a ki tudja, hányadik folyosón, és egyszer csak feltűnően nagy lett a csend. Ápolónők sehol, még egy takarítónő se zörgött arra a használhatatlan lomokkal teli kocsijával. Apró fények cikáztak a közepesen tiszta padlón, kis, kék lángok, ahogy elképzeljük magunknak a lidérceket. Ötven, hatvan, megszámlálhatatlanul sok kis láng lebegett Dorka körül. És a megmagyarázhatatlan nyugalom. Mintha ezt mondta volna egy hang: Engedd el. Miért akarod visszatartani te, aki a legszívesebben örökre elodáztad volna az érkezését?
Ki vagy? – kérdezte Dorka óvatosan. Válasz nem érkezett.
Igazad van, mondta most Dorka hangosan, és a folyosó kísértetiesen visszhangzott. Végül is, sosem akartam ezt a kölyköt. Belekényszerítettek ebbe a helyzetbe, rám erőltették, és amilyen bolond vagyok, megadtam magamat.
Vad öröm fogta el. Megszabadultam! Senki sem róhatja fel nekem. Én pontosan tudtam, és megmondtam nekik. Nem hitték el. Aki nem fehér köpenyt hord, az csakis bolond lehet?
Egyáltalán nem érte váratlanul, amikor közölték, hogy a kis szervezet feladta a harcot. A gyomorkimenet már teljesen elzáródott. Esély csak akkor lett volna, ha megműtik még az éjszaka.
Dorka szíve vadul kalapált. Szabad vagyok, szabad, szabad!
Aztán eszébe jutott, hogy ilyenkor sírni kellene, és sírt is, mint a záporeső. Nem Atikát siratta, neki már jó, vele már nem történhet ennél rosszabb. Elfecsérelte ezt a sok-sok hónapot, felborította az életét, meghódolt a zsarnoki társadalomnak, amely makacsul értékesebbnek tekinti a jelennél a jövőt.
Önzés? Az hát. De az önzés mozgatja az egész világot. Mindent önzésből teszünk vagy hanyagolunk, mert igenis, mi akarunk boldogok lenni, és fütyülünk arra, hogy mit hoz a jövő. Néha gyerekkel képzeljük el a boldogságot, néha egy japán tanulmányúttal vagy akármi mással, de a lényeg mindig az én. Az én szabadsága és függetlensége, amely persze ugyancsak illúzió.
Attila átmenetileg megemberelte magát, szüneteltette azt a zenélő másodállást, sőt úgy tett, mint aki ismét szerelmes. És mivel még mindig azt hitte, Dorkát meg kell vigasztalni valamivel, magához szorította, és elmondta a soron következő közhelyet:
Ne sírj, szívem, még nagyon sok gyerekünk lehet.
Az asszony teste megfeszült, szemei résnyire szűkültek, és eltolta magától a nagyszerű vigasztalót.
Na még csak ez hiányzik, fiam. Te adod be a válópert, vagy ez is az én nyakamba szakad?
A cikket írta: Müszélia
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Müszi!
Mi következhetett ebből az egy mondatodból, amit nekem válaszoltál:... "az anyám biztosan megbánta, hogy hallgatott az apámra. később én is sokszor kérdeztem, hogy miért nem mentek inkább moziba."... Erre az első résznél már válaszoltam...
Természetesen nem a kétségbeesés mondatja velem a szavakat... Régen voltak azok, a saját életemből merített gondolataim...
Nem is erről van szó. Még, ha ez egy kitalált sztori is, - mint írod - lehetne akár valóság. Ahhoz szóltam hozzá. A kitalált sztorikat is valami valóságos, kívülről jövő .... táplálja.
Nem mindenki meri felvállalni, ami vele történt, mert az ciki... Egyszerűbb azt mondani, ez csak egy "kitalált sztori"... :-)
nehogy már kétségbe essél. ez csak egy kitalált sztori.
Mi következhetett ebből az egy mondatodból, amit nekem válaszoltál:... "az anyám biztosan megbánta, hogy hallgatott az apámra. később én is sokszor kérdeztem, hogy miért nem mentek inkább moziba."... Erre az első résznél már válaszoltam...
Természetesen nem a kétségbeesés mondatja velem a szavakat... Régen voltak azok, a saját életemből merített gondolataim...
Nem is erről van szó. Még, ha ez egy kitalált sztori is, - mint írod - lehetne akár valóság. Ahhoz szóltam hozzá. A kitalált sztorikat is valami valóságos, kívülről jövő .... táplálja.
Nem mindenki meri felvállalni, ami vele történt, mert az ciki... Egyszerűbb azt mondani, ez csak egy "kitalált sztori"... :-)
Reménykedtem, de a remény is meghal a végére... Bármennyire is tűnik kíméletlennek ez a gondolat, de jelen van, sajnos. Önzőség? Feltesszük magunknak a kérdést. Miért is sírok? Mit is siratok?
Amikor az embert, a nőt, az asszonyt, anyát olyan helyzet elé állítják, amit maga egyedül már képtelen elviselni, minden akarata kevés ahhoz, hogy megváltoztasson dolgokat, akkor teszi fel magának a kérdést?
Voltam ilyen helyzetbe. Nem érdekeltek a járókelők, zokogtam... vegyes érzések tomboltak bennem. A szenvedését látva egyszerre kívántam, hogy vége legyen és tettem fel magamnak a kérdést, mi lesz utána? Hogy fogom kibírni? Önzőség? Igen az...
Amikor az embert, a nőt, az asszonyt, anyát olyan helyzet elé állítják, amit maga egyedül már képtelen elviselni, minden akarata kevés ahhoz, hogy megváltoztasson dolgokat, akkor teszi fel magának a kérdést?
Voltam ilyen helyzetbe. Nem érdekeltek a járókelők, zokogtam... vegyes érzések tomboltak bennem. A szenvedését látva egyszerre kívántam, hogy vége legyen és tettem fel magamnak a kérdést, mi lesz utána? Hogy fogom kibírni? Önzőség? Igen az...