Sima út

Látogatók száma: 44

Megtörtént eset nyomán, Stephen Barlay: Légikatasztrófák című könyve segítségével. A szereplők nevét megváltoztattam, de a hely és az idő stimmel.

- Hát ez pompás volt! - dőlt hátra elégedett sóhajjal Martin Evart az személyzeti étkezőben.
Remek volt a hangulata az imént elfogyasztott satay-nak köszönhetően, és ha leszámítjuk a Boeing B-747-es négy hajtóművének állandó rezgését, akár azt is hihette volna, hogy mondjuk, a Petronas Tornyok egyikében levő étteremben ül. Na, nem mintha kapitányi fizetése ezt lehetővé tette volna, de a British Airways mindig adott a minőségre és hogy az utasok mellett repülőgépeinek személyzete is jól érezze magát.
A Speedbird 9-es hívószámú járat egy órája volt úton Kuala Lumpurból az ausztráliai Perth-be. A repülés eddig eseménytelenül zajlott, a meteorológiai jelentések tiszta, derült időt mondtak. Éjfél után nem sokkal Perthben lesznek.
A kapitány felállt a kis asztalkától, nagyot nyújtózott, aztán a személyzeti mosdóhoz ment. Bosszúságára azonban zárva találta, és kopogtatására az egyik utaskísérő kissé elgyötört hangja felelt bentről:
- Sajnálom, foglalt…
Evart megvonta a vállát. Úgy látszik, nem mindenki bírja a maláj fűszereket…
„Majd meg kell kérdeznem Miss. Delaneyt, hogy ki az” - jegyezte meg magának, miközben lesétált az elsőosztályra.
Ott már az utasok zöme befejezte a vacsorát és lefekvéshez készülődött, így a mosdók üresek voltak.
Dolga végeztével benézett a kis konyhába. Szerencséjére Lea Delany, a stewardess-ek vezetője, épp akkor rakta el az italokat. A belépő férfi láttán elmosolyodott:
- Megkínálhatom valamivel, kapitány?
A férfi viszonozta a mosolyt:
- Hát van itt olyasmi, amivel minket nem kényeztetnek el?
- Ó, nem. Csak az, ami az utasoknak is kijár… - válaszolta kissé sejtelmesen az utaskísérők főnökasszonya. - Nos? Egy ital a kellemes, sima útért…?
- Inkább egy kávét. Szolgálatban nem ihatok.
- De ha maga itt van, akkor ki vezeti a gépet? - kérdezte a nő a kávés termoszért nyúlva.
- George… - jött a válasz, mire Delany mosolya még szélesebb lett. Tetszett neki az apró szójáték. Régi repülősként jól ismerte a szlenget, tudta, hogy a robotpilótát „George”-nak becézik, de azt is tudta, hogy mostani útjukon az elsőtisztnek is ez a keresztneve.
Evart átvette a kávét, beleszimatolt, aztán belekortyolt.
- Épp olyan finom, mint a vacsora.
- Szó, ami szó - értett egyet a nő, - jó lenne, ha így tudnék főzni. Bár nekem egy kis túl fűszeresnek tűnt a hús.
- Nekem nem - felelte Evart, és erről eszébe jutott, hogy miért is jött. - De a maga emberei közt is van, akit megviselt. Azért is kellett… - ám félbe szakította őt a belső hírközlő csipogása, és George Reader hangja:
- Az elsőtiszt a kapitánynak!
- Evart! - szólt bele a kapitány a készülékbe, lenyomva a hívást fogadó gombot. - Mondja, Mr. Reader!
- Uram, jó lenne, ha sürgősen vissza jönne.
Volt valami fura, kicsit nyugtalanító tónusa Reader hangjának, amitől Evart felvonta a szemöldökét, és amitől úgy érezte, jobb, ha most nem kérdez rá, hogy mi történt.
- Indulok! - válaszolta, aztán Delanyre nézett, de a nő épp úgy csodálkozott, mint ő. Következő mondatát már hozzá intézte:
- Miss. Delany, bármit is tapasztalnak, nyugtassák meg az utasokat…
- Úgy lesz - bólintott amaz, és megpróbált újra mosolyogni.
A férfi értékelte a gesztust, kezét biztatón a nőére tette.
- Biztos semmi komoly. Amint tudom, mi történt…
- Szólni fog, tudom… - viszonozta a mozdulatot Delany. - És most siessen…!
A kapitány bólintott és már ott se volt.

A visszavezető úton szúrós, csípős szag csapta meg az orrát. Rögtön elborult az arca. Valami ég…! Vége a kellemes sétarepülésnek! Amikor pár pillanatra megállt, hogy megállapítsa honnan is jöhet döbbenten látta, hogy a padlószellőzőkből… Ez már több volt, mint nyugtalanító. Megszaporázta hát lépteit a lépcsőn felfelé, és közben azon imádkozott, hogy az utasok minél később vegyék észre.

- Mr. Reader… - „jelentést” akarta mondani, benyitva pilótafülkébe, de az elé táruló látványtól elakadt a szava. Aztán amikor megjött, olyan cifrát mondott, hogy később, mikor esetük tankönyvi anyag lett, a szerkesztők szemérmesen törölték az ekkor elhangzottakat.
A repülőgép előtt az egész égbolt vöröses fényben égett, mintha tűzijáték zajlana odakinn. Első gondolata az volt, hogy Szent Elmo tüzet lát, de aztán rájött, hogy ez hülyeség, hiszen 11000 méteren vannak, és nincsenek körülöttük cirrusfelhők. Igen, tiszta az ég, és egy másik pillantással arról is meggyőződött, hogy a radar sem jelez semmi szokatlant.
Az elsőtiszt jelentése megerősítette a látottakat:
- Az égbolt és a folyosó tiszta, tartjuk az irányt és a magasságot… csak a rádió vacakol - tette hozzá pillanatnyi szünet után. - Az előbb beszéltünk egy kis géppel, Celebesz felé tart, de Dzsakartával nincs kapcsolat.
- És ők mit mondtak? - kérdezte a kapitány, miközben leült a helyére.
A másodpilóta helyett Fredrick Towers, fedélzeti mérnök válaszolt:
- Megkérdezték, hogy ugye mi is az Erő világos oldalán állunk.
Evart automatikusan bólintott, valóban úgy érezte magát, mint aki a Csillagok háborúja egyik jelenetébe csöppent.
- Mi a protokoll, kapitány? - érdeklődött továbbra is társalgási hangnemben Towers.
A kapitány ránézett: a fekete bőrű férfi nyugodtnak tűnt; aztán helyettesére: Reader már idegesebbnek látszott, de ő sem volt pánik hangulatban. Ezért Evart úgy vélte nyugodtan megkockáztathatja, hogy kimondja, amit gondol:
- Sajnos fogalmam sincs…

Eközben a bálterem méretű utastérben, legalábbis az első osztályon, senki nem sejtett semmit. Az utasok zöme már lefeküdt, egy öt órás út alatt, egy jó vacsora után remekül lehet aludni. Csupán a szárnyak mögötti ülésekben ülők vették észre a szokatlan ragyogást, de őket az utaskísérők megnyugtatták, hogy csak egy olajfúró torony fáklyáját, egy katonai gép utánégetőjét, vagy éppen egy nagyváros fényeit látják.
A másodosztályon azonban már nem sokra mentek ezzel a halandzsa szöveggel. Egyrészt ott még a többség ébren volt, vacsora utáni italát fogyasztotta, másrészt jobb rálátásuk volt a jelenségre.
Az egyik utas kerek-perec rá is kérdezett:
- Ugye a hajtóművek gyulladtak ki?
Mire a megszólított stewardess, jól titkolva saját fogvacogását, rámosolygott és azt felelte:
- Igen, uram, de ne aggódjon, pilótáink uralják a helyzetet.
Megkönnyebbülésére, a férfi viccre vette a dolgot, érthető, hiszen ilyesmit nem szoktak csak úgy beismerni.
- Én? Egyáltalán nem aggódom. Csak szerettem volna tudni, van-e idő még egy Daikiri-re.

Az utas nem tudhatta, hogy megjegyzése prófétai megállapításnak tűnt. A pilótafülkében ülő három férfi döbbenettel vegyes csodálkozással nézte a beömlőnyílásokat. Úgy tetszett, mindegyik lángokban áll. Aztán, mintha csak igazolni akarná vélekedésüket megszólalt egy riasztójelzés a fedélzetimérnök konzolján.
Towers villámgyorsan visszafordult. A 4-es hajtómű lámpája meghibásodást jelzett.
- A 4-est le kell állítani - közölte, és hangjában nyoma sem volt riadalomnak.
Nyugalma mozgásra bírta két társát, ők is elszakadtak a látványtól, és ahogy kell, a lista szerint leállították a hatalmas Rolls-Royce erőforrást, majd bekapcsolták a tűzoltórendszert.
De ha azt hitték, ezzel túl vannak a nehezén, akkor tévedtek…!
Az igazi gondok csak most kezdődtek.
Épp hogy befejezték a leállítást, amikor jelzett a 2-es hajtómű is. A két pilóta szinte egyszerre sóhajtott fel; nehéz lesz úgy repülni, hogy összes tolóerőt az egyik oldalra kell adni.
„Nehéz, de nem lehetetlen…” - gondolta Evart, de még elképzelni sem volt ideje hogyan fogja megtenni, amikor leállt a 3-as, majd rögtön utána az 1-es is.
A kapitány hitetlenkedve bámult a műszerekre.
„Ilyen nincs! Ez lehetetlen…! Az összes motor NEM romolhat el egyszerre…!” - és nyomban eszébe jutott a pár hónappal ezelőtti szimulátoros gyakorlat. Ott programozták úgy a berendezést, hogy négyes hajtóműhiba lett belőle. De akkor buzgó instruktorok akarták megtorpedózni önbizalmát a tűzzel, itt viszont szó sincs ilyesmiről. Hiszen minden műszer rendesen működik, és a robotpilóta is…
Tanácstalanul pillantott elsőtisztjére, de Reader ugyanolyan értetlenül nézett vissza rá.
Még Towers sem értette a dolgot.
„Ha tűz van, miért nem égnek a vörösfényű lámpák? - töprengett magában. - Miért csak a borostyánszínűek, amelyek a túlmelegedésre hívják fel a figyelmet…?”
A sebesség egyre csökkent, és ezzel együtt vészesen fogyott az idő és a magasság is. Ezzel mindnyájan tisztában voltak. Valamit tenni kell, de mit?
- Vissza kell fordulnunk… - jegyzete meg csendesen az elsőtiszt, - és le kell szállnunk…
Evart elvben egyet értett vele, de…:
- Irány, magasság, Mr. Reader? Kapcsolat valamelyik repülőtérrel…?
Reader nem válaszolt csak megrázta a fejét. Minden kérdés szónoki volt, ezt ő is tudta.
„Vajon mit rontottunk el? - rágta magát. - Mi az ördög történik a géppel…?”
Kapitánya sem volt jobb helyzetben. Időre lett volna szüksége, hogy gondolkozhasson, de éppen annak voltak szűkében. Erről felmerült emlékeiből öreg kiképzőpilótájának hangja:
„Biztonságosabb az írott szabályok szerint cselekedni, mint gondolkodni.”
Ránézett a robotpilótára: „George” még mindig enyhe süllyedésben tartotta a gépet.
- Mit teszünk, kapitány? - zökkentette ki merengéséből fedélzeti mérnöke.
- Hogy mit? - kérdezett vissza anélkül, hogy bármelyikükre nézett volna. - Lekapcsoljuk az összes motort és megfordulunk… Mr. Reader - fordult helyetteséhez, - amíg mi ezzel foglalatoskodunk, addig maga kezeli a rádiót.
Reader sápadtan bólintott, hogy érti, és átkapcsolva a dzsakartai adó frekvenciájára szája elé igazította a mikrofont:
- Mayday, mayday, itt a Speedbird 9, mind a négy hajtóművünk leállt, elhagyjuk a 370-es szintet - darálta a szavakat a filmekben szokásos ordítozás és elcsukló hang nélkül.
Evart kimondottan hálás volt érte. Visszafordította a gépet Jáva felé és, jobb ötletük nem lévén, Towerssel előkapták a kényszerhelyzeti ellenőrzőlistát. Pontról pontra végig mentek rajta, közben többször is megpróbálták újraindítani valamelyik motort, de hiába. Úgy tűnt végleg tönkrementek.
Aminek az volt a következménye, hogy megállíthatatlanul süllyedtek. 7900 méteren megszólalt a kabinnyomás csökkenésére figyelmeztető duda. Mindhárman fegyelmezetten elővették oxigénmaszkjaikat, ám ekkor újabb baj történt.
Az elsőtiszt tanácstalanul és kissé riadtan meredt a kezében levő álarcra, ami két darabra esett, ahogy levette a polcról. Tudta jól, hogy ez mit jelent, de erőt vett magán.
- Kapitány - mondta színtelen hangon, - tartsa a lassú süllyedést…
A gép első embere azonban megrázta a fejét. Lehet, hogy több idejük lenne a cselekvésre, ha hallgatna rá, de nem fogja hagyni, hogy másodpilótája végig szenvedje az oxigénhiány kínjait. Előretolta a botkormányt és a repülőgép meredekebb pályára tért.
- Mr. Towers, kezdje tervezni a vízre szállást… - és ahogy kimondta, felidéződtek benne nagyapja szavai. Az öreg a számtalan tengerparti kirándulás során sosem felejtette el megemlíteni, hogy a szárnyashajók azért nem futnak ki éjszaka, mert nem lehet látni a hullámokat.
„Vagyis nem lehet megbecsülni a magasságukat sem…”
Erre hasznos volt ugyan visszagondolni, de Evartot egy cseppet sem nyugtatta meg. Hogy gondolatait elterelje inkább bekapcsolta a belső kommunikációs rendszert:
- Hölgyeim és Uraim, jó estét kívánok! - kezdte az utasokhoz intézett beszédet. - Itt az önök kapitánya beszél. Van egy apró problémánk - folytatta és nem kerülte el a figyelmét, hogy George-nak idegesen megrándul az arca. - Mint azt bizonyára észrevették, mind a négy hajtóművünk leállt. Mindnyájan iszonyúan dolgozunk, hogy újra beindítsuk őket. Remélem, nem keserítettem el önöket túlságosan - és ezzel lekapcsolta a hírközlőt.
- Most aztán Delany-ék is iszonyúan dolgozhatnak… - jegyezte meg csendesen a mérnök, miközben egy pillanatra sem szűnt meg a kapcsolókat nyomkodni.
A kapitány rábólintott. El tudta képzelni, ahogy az utaskísérők erejüket megfeszítve nyugtatgatják az utasokat, de úgy vélte jól döntött. Jobb, ha tudják, mire számíthatnak, így talán kevésbé és később tör ki a pánik…
Most, hogy volt néhány szabad perce eltöprenghetett a rejtély megoldásán, de semmi okos nem jutott az eszébe. Roppant mód bosszantotta a dolog. Majdnem egy évtizednyi repülés után csak feltevésekkel fog tudni szolgálni a vizsgálóbiztosoknak?
És ekkor belevillant a rémület: lehet, hogy ennél is kevesebbel…
Arra eszmélt, hogy erősen markolja a karfát, mert a gép rázkódni kezdett, és csak utána ocsúdott, hogy ez mit is jelent. Rájött, még mielőtt Towers bejelentette volna:
- Beindult a 4-es…

A többi innentől, ahogy mondani szokták, történelem. Huszonhét perccel később a British Airways Boeing B-747-ese biztonságban megpihent a dzsakartai repülőtér kifutóján.
Evart kapitány fáradtan, de megkönnyebbülten állt fel a székéből. Úgy vezette le a gépet, hogy kollégái folyamatosan bemondták neki a műszerekről leolvasott adatokat, mert a pilótafülke ablakain nem lehetett kilátni. És nem csak odafenn volt így, vagyis nem valamilyen újabb érthetetlen anomália okozta, hanem a földön is; a guruláshoz vontatót kellett kérniük.
Izzadt kezét összedörzsölte, de a kényelmetlen érzés nem szűnt meg, sőt, inkább rosszabb lett. Értetlenül meredt a tenyerére. Piszkosszürke volt mindkettő. Mintha a kertjében gyomlált volna.
- Vulkáni hamunak tűnik - jegyezte meg Towers.
- Hamu? - csodálkozott a kapitány. - Hogy kerülne hamu 11000 méter magasba?
- És miért olyan az ablak, mintha homokkal fújták volna le? - kontrázott rá Reader, mire a mérnök megvonta a vállát.
Evartot azonban sokkal jobban aggasztotta az, hogy ezek után hogyan fognak tudni repülni? Mi lesz, ha többé nem bízhatnak a műszerekben, a tapasztaltságukban, a repülőgépben? Muszáj, hogy megértsék mi is történt.
- Uraim - mondta zsebkendőjébe törölve a kezét, - azt hiszem mindnyájunkra rá fér egy kis lazítás. Meghívom magukat egy első osztályú bárba.

Nem mentek messzire, csak az elsőosztályra, ahol Delany és a többi stewardess várta őket személyre szabott italokkal. Közösen megkísérelték összerakni az eseményeket. Sorra vették mind a saját maguk, mind az utasok által tapasztaltakat, de hiába; nem lettek okosabbak. Ráadásul újra és újra előkerült a kérdés: mi lesz velünk? Mit fog szólni a főnökség…?
A kapitány próbálta nyugtatni az embereit.
- Akármit is mond London - markolt bele az eddig érkezett telexekbe, - nem hiszem, hogy bármit rosszul tettünk volna. Hiszen itt vagyunk…
Szavait diszkrét kopogtatás szakította félbe. Miután magukhoz tértek a meglepetésből az elsőtiszt kinyitotta az ajtót és beengedte az odakinn ácsorgó férfit. A vendég a francia UTA légitársaság pilóta egyenruháját viselte.
- Látom, gyakorolták a műszeres repülést - jegyezte meg kedélyesen a köszönés után.
A brit pilóták nem voltak tréfás kedvükben, és ezt közölték is vele. A kolléga azonban nem vette zokon. Olyannyira bólogatva hallgatta végig az esetüket, hogy a végén Evart neki szegezte a kérdést:
- Netán tudja, hogy mi a fene történt?
- Persze, hogy tudom - jött a válasz. - Vulkánkitörés. Én is belefutottam egybe 2-3 napja.
- És jelentette, amit tapasztalt?
- Nem - vont vállat újra a francia. - Miért tettem volna? A *Galunggungra időnként rájön az ötperc, ezt mindenki tudja…
A kapitánynak elborult az arca.
- Mindenki? Nekünk fogalmunk se volt…
- Pedig idén ez már a kilencedik kitörése…
- De hogy tehet tönkre egy repülőt egy vulkánkitörés? - csodálkozott Delany.
- A hamu - bökött az UTA-s pilóta Evart felé, - attól olyan mocskos a keze. Beszivárog a kabinba és a motorokba. Azok meg leállnak.
- Oké, lehet, hogy így van - értett egyet Towers, akinek nyomban világossá váltak a túlmelegedésre utaló jelzések miértjei, - de minket miért nem tájékoztattak erről?
- Igen - adott neki igazat főnöke, - miért nem kaptunk legalább egy figyelmeztetést?

A kérdés jogos volt. Olyannyira az, hogy egy másik hajózószemélyzetnek, akiknek épp ekkor tartottak eligazítást Sydneyben, szintén fogalmuk sem volt arról, hogy mi vár rájuk. Pedig az útvonal-engedélyhez mellékelt műhold képeken jól látható volt egy fehér, kúp alakú valami, de senki sem tudta, hogy mi lehet. Még a felvételt kiértékelő meteorológus is képhibaként azonosította. Csak később derült ki, hogy ő látott először műhold fotót egy kitörési felhőről. Arról, amelyikbe a brit gép is belerepült…

Másnap reggel Evarték nappali fénynél alaposan szemügyrevették a gépüket. Siralmas látványt nyújtott. Az ablakok és a lámpaburák átlátszatlanok, az orrkúp, a belépőélek, a hajtóműgondolák, a turbinalapátok, mind fémtiszták lettek. Hihetetlennek tűnt, hogy a vulkáni hamu okozta a károkat. Nem csupán a festék jött le, de mély karcolásokat is látni lehetett. A motorok voltak a legelborzasztóbb állapotban. A lapátokra valósággal ráégett a hamu. Legkevésbé a négyes szenvedte meg az esetet, valószínűleg azért, mert ezt állították le legelőször.

Később ezt mind elmondták a repülésbiztonsági szakértőknek. Több mint hét óra hosszat vallatták őket, vissza kellett emlékezniük a legapróbb mozzanatra is, de megérte. Mindannyiukat felmentették a felelősség alól.

Válságkezelésük belekerült a kiképző tankönyvekbe, az **ICAO pedig felállított egy olyan hálózatot, amely a vulkánkitörésekkel foglalkozik mind a mai napig, és figyelmezteti a légi útvonalak használóit, ha bárhol kitör egy vulkán.

(* Galunggung - egy vulkán az Indonéziához tartozó Jáva szigetén, délkeleti irányban Dzsakartától.)
(**ICAO - a Baleseti Kivizsgáló és Megelőző Csoport angol nevének betűszava)

Kép: internet