Sóhintés
Látogatók száma: 58
A hétszázötven lelket számláló kis falunkban, Karván, szél fútta be a hírt a portákra, hogy a mi Erzsink benne lesz a Duna tévében, ama híres showban, és végre Magyarországon is megcsodálhatják a száraztésztából készített csodáit. Hiszen csodák azok, spagettiből, makaróniból, különböző alakú levesbetétekből, azaz száraztésztákból gondos, aprólékos munkával készítettem el a parlamentet, a Lánchidat, az Eiffel tornyot, a Pisai ferdetornyot, a hadihajókat, a turult és megannyi egyéb más tárgy vagy jószág kicsinyített másolatát, attól függően, hogy éppen melyikhez volt kedvem. A Szent Koronához a tésztát is magam gyúrtam, hajlítgattam, szárítottam, jaj, vagy négyszer is nekirugaszkodtam, mire az elképzelt formák kerültek ki a kezem alól.
Karva, a szülőfalun, Párkánytól 20 km-re, nyugatra, Komáromtól 29 km-re-keletre helyezkedik el és a Duna bal partján fekszik. Valamikor a Komárom–Párkány szakaszon itt volt a legjobb dunai átkelőhely. Keletről Muzsla, északról Búcs, délnyugatról Dunamocs, délről Süttő és Lábatlan községek határolják.
A legidősebb lányom a szakdolgozatához levéltárakban, meg a templomi anyakönyvekben kutatgatott, közben felderítette a családfánkat, és kiderült, hogy már a tizennyolcadik században vízimolnár volt az ősünk. A következő évszázadokban is kétkezi munkával keresték kenyerüket felmenőink, ezért nem véletlen, hogy szabadidőmben nekem is ez a nagy kézügyességet igénylő foglalatosság jutott az eszembe. Kirepültek a gyerekek, és le kellett kötöm valamivel a felszabadult energiámat. Férjem, amint hazaér a hivatalból, a kertben dolgozgat, így nem zavarjuk egymást.
Alkotásaimnak híre ment a környéken, egyre több helyiségbe hívtak bemutatóra, mígnem a pozsonyi televízióban is készítettek velem egy riportot, azóta egyre-másra megkeresnek, valóságos kuriózumnak számítok. Nagyon örültem a Duna televízió megkeresésének, végre magyarként Magyarországon is bemutathatom alkotásaimat. Nagy izgalommal készülődtem a felvétel napjára, erre a nem mindennapi eseményre.
Sajnos a férjem nem tudott elkísérni, de az unokaöcsém, Pongrác, azonnal ajánlkozott, hogy elvisz Pestre, a tésztaalkotásaimmal együtt, legalább meglátogatja az ottani barátait, míg nekem tart a forgatás. Megnyerő volt a stáb asszisztensének a szövege, éreztem benne a profizmust. Napokig azon törtem a fejem, hogy miket mondjak a hobbimról, amely elég szellemes lenne és felkeltené a nézők figyelmét. Semmiképpen nem akartam lemaradni a többi meghívottól, mert a showban rendszerint színészek, híres emberek, celebek a meghívottak, nem olyan egyszerű emberek, mint én vagyok.
Nevetett rajtam a férjem, miért izgulok annyira, hiszen láttam már elég részt ebből a showból ahhoz, hogy tudjam, a műsorvezető elsősorban magát produkálja, nem hiába róla nevezték el a műsort. „Csak nehogy csalatkozz, kedvesem!”, próbálta lehűteni a lelkesedésemet. Mindhiába. Új ruhát vettem, manikűröztettem, kozmetikushoz és fodrászhoz mentem, s úgy éreztem, ezzel megtettem, mit megtehettem, hogy képernyő képes legyek.
A nagy napon reggel hatkor indultunk itthonról, s még reggelizni sem tudtam, úgy remegett a gyomrom. A műsor asszisztense előzetes megbeszéléseink során közölte, hogy teljes ellátást kapok, de akkor ez eszembe sem jutott, csak azon izgultam, hogy egyetlen tészta se törjön össze szállítás közben. Óvatosan vezetett Pongrác, mintha tojásokon gurulna a kocsi. Lassan szaladt mellettünk a táj, kicsit tartottam attól, hogy nem érünk időben a forgatás színhelyére. A pozsonyi televízióban egy óra alatt elkészült a riport és mehettünk is haza. Abban reménykedtem, hogy egyik televízió olyan, mint a másik, Budapesten is gyorsan, szervezetetten megy a munka. Kicsit csipkelődtem Pongráccal, hogy gyorsan bonyolítsa le a randevúját, mert lehet, hogy délre már haza is érünk. Ha nem is délre, de egy órára bizonyosan. Nevetett a fiú, „dehogyis Erzsi néni, nekem több idő kell a szép kislányra!”
Nagy volt a káosz a felvétel színhelyén, még az asszisztens kislányt is alig találtuk meg. Raktárba pakoltatták velünk a tésztából készült maketteket, engem meg betereltek egy öltözőbe, hogy maradjak nyugton, majd szólnak, ha rám kerül a sor. Pongrác ígérte, hogy tizenegy órára visszajön értem, addig legyek türelemmel.
Az ablakból láttam, amint elhúz a fiú a négy busz között, amelyekkel, mint később megtudtam, vidékről hozták fel a nézőket, többnyire nyugdíjasokat, hiszen napközben minden rendes ember dolgozik. A mellettem lévő öltözőkben színészek várakoztak, akiknek tálcákon vitték az ételt és az italt, meg a kávét, csak nekem nem hoztak semmit. Elkaptam a folyosón az egyik fullajtárt, aki megnézett egy listát és közölte, hogy a nevem nem szerepel rajta, akkor pedig nekem jár semmi. Pontosan így mondta, hogy nem jár semmi.
Éhes voltam, szomjas voltam, és ami még ennél is nagyobb baj, úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Nem én jelentkeztem, hogy itt akarok lenni, engem hívtak, ellátással kecsegtettek, meg azzal, hogy a költségeimet is megtérítik, hiszen Pongrác kocsija is benzinnel működik, ami nem olcsó. Porszagú volt az öltöző, mintha sohasem takarítanák. Köhögnöm kellett, nem bírtam visszafojtani. Valaki átszólt a szomszédból: „Fojtsd meg isten, ne kínozd!”
Nem bírtam tovább, már fél tizenegy is elmúlt, felkaptam a táskámat és elindultam, hogy keressek egy büfét. Találtam is kettőt, az egyikben a stábtagok ingyen ehettek, ihattak, a másikban meg a nézők saját kontóra vásárolhattak. Szégyelltem magam, alig akadt néhány forintom, mert nem váltottam be pénzt, minek, ha nem akartam vásárolgatni. A sunyi szemű büfés azonnal kiszúrta az eurót a pénztárcámban, és közölte, hogy azzal is fizethetek. Egy kis üveg ásványvízre és szikkadt szendvicsre telt a forintomból, így már kávét sem ittam. Kezemben kincseimmel, rohantam vissza az öltözőmbe, ám megállított egy férfi, hogy ott a színpad van, arra ne menjek és egyébként is mit keresek ott, másik folyosó vezet a nézőtérre. Magyarázkodásra kényszerültem, hogy vendég vagyok. Tetőtől talpig végignézett rajtam, láttam a szemén, hogy kételkedik. Közben fülesére instrukciót kaphatott, mert hadarva adta tovább az utasításokat a berendezőknek, majd rám szólt, ha kedvem van, maradhatok egy ideig, legalább meglátom, hogyan mennek itt a dolgok.
Sajnálom, de én mást láttam. A dolgok nem mentek, csak taszigálták azokat, a showmant percenként leállították, annyit bakizott, a nézőket meg állítólag óránként cserélték. Külön ember vezényelte a tapsot, egy másik meg terelgette a népet kifelé, meg befelé. A showman poénjai második, harmadik hallásra már izzadság szagúra sikeredtek, és nekem nevetnem kellett, amikor megláttam, hogy a nézőtér közepén három asszonyság fütyül a jelekre, és taps helyett is nyugodtan kötöget. Szikrázott kezükben a kötőtű. Ekkora szorgalom mellett három adás alatt megkötnek egy pulóvert, ráadásul kirándulnak is, nem kell otthon, magányosan ténykedniük.
Az én porondmesterem odasúgta nekem, hogy mégsem lehetek vendég, mert azoknak a közeli étteremből hozatták az ételt, én meg csak egy torkos néző vagyok, aki ahelyett, hogy ülne a helyén és kivárná az ingyen ebédet, itt csellengek a díszletek mögött a szikkadt szendvicsemmel, meg a meleg kristályvizemmel. Remeg a szám széle a dühtől, kibuggyan szememből a könny és sarkon fordulok, ez már nekem sok! Ennyi megaláztatást nem vagyok hajlandó elviselni!
Az öltözőmben Pongrácot találtam, éppen telefonált. Engem hívott, hogy az ebédidőben ki kell pakolnunk a raktárból, mert miénk lesz a délutáni első felvétel. Siessek, mert a barátnője küldött nekem rakott krumplit, még meleg, s egyem meg, mielőtt dolgozni kezdenénk.
Az ételdobozban valóban meleg volt a krumpli, éppen csak két villával ehettem, amikor kicsapódott az ajtó, jött az agilis asszisztens. „Maga itt zabál, ahelyett, hogy tenné a dolgát!” – rikácsolt és én lazán a fejéhez vágtam a dobozt. A rakott krumpli darabokra esve új mintát rajzolt a blúzára. A Pongrác fiú csak röhögött. „Jól tette, Erzsi néni!”
A félig nyitva hagyott ajtón belépett a szomszédos öltözőben várakozó színész, fülig ért a szája. „Klárika, drága, menjen és hozasson ebédet a vendégednek. Utána öltözzön át, mert így olyan harapnivaló! Még valakinek kedve támad magába kóstolni! Nyugodtan szóljon a dolgozóknak, hogy rendezzék át a színpadok. Ha eltörnek egyet is a tészta tárgyakból, akkor nem lépek fel! Érti, drága?”
Megköszönni sem érkeztem, gyorsan elment.
Végül mégsem kaptunk ennivalót, innivalót sem, mert a miénket a stábtagok közül már valaki elfogyasztotta.
A felvételen a showman a szokásos pikírt módján beszélt velem, s azonnal elfelejtettem, amit mondani akartam. Kedvetlenül válaszolgattam a kérdéseire, és amikor pimaszkodott velem, megállt bennem az ütő. Szerencsére egy pillanatra lebénultam, és későn emeltem a kezem, hogy pofon vágom, amikor elkapta azt és bocsánatkérés közepette kezet csókolt. Ezt a gesztust nem vágták ki, adásba került, ennek ellenére rossz szájízzel hagytam el a helyszínt.
Este nyolcra értünk haza. Pongrác hozzánk állt be a kocsival, nem volt kedve már kipakolni, meg őszintén mondom, nekem se. A férjemmel beszélgettek a konyhában.
Bementem a spájzba, fogtam egy kiló sót, kimentem az udvarra és leszórtam vele a kapuig tartó járdát. Közben vajákos hírében állt dédnagyanyám hagyatékából származó, tintaceruzával írt mondókák egyikék mormoltam: „Macskaköröm, kutyabél, ki itt jár, az soká él, szava lesz malaszt, kit megfog, megszalaszt!”
Megvacsoráztunk a férjemmel, megfürödtünk és ágyból néztük a televíziót. Elnyomott álom. Arra ébredtem, hogy ráz a férjem. „Jól vagy, Erzsikém? Most mondták a híradóban, hogy a showmant, meg a stábtagok közül másik négy embert kórházba szállítottak. Mindannyian hánynak és erősen megy a hasuk!”
Megnyugtattam, hogy jól vagyok. Azt persze elhallgattam, hogy hatott a dédnagyanyám átka. Végre megnyugodtam és reggelig aludtam, mint a bunda.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Egyébként azért vannak a lektorok, hogy kijavítsák a hibákat.
Ezt a részt valahogy nem értem... "Klárika, drága, menjen és hozasson ebédet a vendégednek. Utána öltözzön át, mert így olyan harapnivaló! Még valakinek kedve támad magába kóstolni! Nyugodtan szóljon a dolgozóknak, hogy rendezzék át a színpadok..."