újabb események régebbi események további események
23:30
Ilona új hozzászólást írt emillio naplóbejegyzéséhez
23:23
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
23:21
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
23:17
Ilona új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
19:24
Cathy új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
19:08
zsoltne.eva új hozzászólást írt emillio naplóbejegyzéséhez
19:00
zsoltne.eva új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
18:36
Sanda új hozzászólást írt Ilona naplóbejegyzéséhez
17:06
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
14:24
emillio módosította a naplóbejegyzését
13:33
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
12:33
Sanda új hozzászólást írt emillio naplóbejegyzéséhez
12:09
Ilona új hozzászólást írt emillio naplóbejegyzéséhez
19:13
emillio új bejegyzést írt a naplójába
02:52
RichardBon regisztrált a weboldalra
19:49
Black Ice módosította a cikkét
19:24
Black Ice új cikket töltött fel
14:14
Black Ice módosította a cikkét
13:56
Black Ice új cikket töltött fel
12:01
Black Ice módosította a cikkét

Erotikus

Szapphó szerelme

2012. március 21. - Látogatók száma: 95

Ahogy már írtam róla a naplómban, született nem is olyan régen egy új történet a fejemben. Tőlem a témáját és a múzsa személyét tekintve is új. Mert egy lány ihlette. Nem is akárhogy. Flörtöltünk, hülyéskedtünk, végül ötleteket adott. Hát íme az eredmény:

A nevem Sophia. Milánóban születtem. A szüleim három éves koromban váltak el, és anyám egy görög üzletemberbe szeretett bele pár hónappal később. De csak annyira volt görög, mint anya vagy én. A pasi római volt, de egy üzleti út miatt Athénba költözött és végül ott is maradt. Görögül nőttem fel, görögként, de le sem tagadhattam volna, hogy idegen vagyok. Örökös kívülállóként az ember elszigeteli magát a környezetétől és zenébe, filmekbe, könyvekbe menekül. Szerencsére az osztálytársaim általában békén hagytak. Igazából szellemként kezeltek, de nem is nagyon bántam. Volt pár kedves ismerősöm, de barátnak egyiket sem nevezhettem. Imádtam a nyári szünetet. Olyankor nem kellett olyanok közt lennem, akiket a hátam közepére sem kívántam. Csak sajnos igaz a mondás: ha jól érzed magad, repül az idő. Pillanatok alatt megint elkezdődött a suli. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a termek, padok, falak.. rém unalmas. Sóhajtva feküdtem le az asztalra, mikor beszaladtak a díszkisasszonyok. A fejemre húztam a kapucnimat és zenét kezdtem hallgatni. Inkább, mint a visítozást. Talán el is alhattam, mert valaki kopogott a padomon, aztán levette a fejemről a pulcsit. Felriadtam.
-Jó reggelt, Sophia. Már első nap ilyen fáradt vagy? Nem volt időd pihenni a nyáron? - vigyorgott a képembe a tanárnő. Felültem a széken és megigazgattam a hajamat.
-De igen, tanárnő. Elnézést.
-Semmi baj, de most már figyelj.
Bólintottam és elővettem a felszerelésem. Páran összesúgtak mögöttem, de mikor egy szúrósabb pillantást vetettem rájuk a vállam fölött, úgy tettek, mintha meg sem szólaltak volna. Egy-két mosolyt még láttam a szájuk sarkában, de próbáltak nem feltűnőek lenni. Motyogtam valamit és visszafordultam a tanár felé. Pár perccel később már megint a padon feküdtem. Vissza kellett rázódnom, de még mindig csak az apánál töltött két hétre tudtam gondolni. Hiányzott Milánó. Kopogás zavarta meg az órát. A tanárnő kiszólt, és valaki bátortalanul belépkedett az ajtón. Szende lánynak láttam az osztály másik végéből. Zavartan pislogott körbe, majd megnézte a papírt, amit a vékony kis kezében szorongatott. Megrezzentek az ajkai, de semmit nem hallottam a hangjából. Mintha nem is lett volna hangja. A tanárnő elmosolyodott, üdvözölte, aztán felém nézett. Remek - gondoltam. - Már csak egy padtárs hiányzott. A lány szemlesütve jött el a padomig, aztán szinte alázatosan várta, hogy helyet csináljak neki. Elvettem a táskámat a székéről, letettem magam mellé a földre és próbáltam barátságosan nézni rá. Félénk volt. Már-már bájos porcelánbaba. Így közelről egészen helyes volt. Világos, kissé sápadt bőrtónus, barna szemek, rendezett haj és málnaszínű ajkak, hálás mosolyra húzva. Lehet, hogy inkább fintor volt. Szürke kisegérnek éreztem magam mellette. De ezt már megszoktam. Levette a táskáját és letette a földre. Csendben mellém csüccsent és elővett egy tollat és egy füzetet. Egy szót sem szólt óra végéig. Mikor kicsengettek, a többiek zajongani kezdtek, ezért inkább zenét hallgattam megint. Úgy fél perc múlva az új lány megböködte a vállam. Kivettem a fülhallgatómat és kérdőn néztem rá. Mintha el is pirult volna.
-Ne haragudj.. meg tudnád mutatni, hol van a mosdó?
Pislogtam rá párat, aztán bólintottam. Felálltunk a helyünkről és kikísértem. Míg kint vártam, a hangja csengett a fülemben. Ilyen tiszta és ártatlan hangot még soha nem hallottam. Amint ez átfutott az agyamon, elment előttem pár feslettebb külsejű lány. Nevezhetném őket ribancoknak, de le mertem volna fogadni, hogy még csókolózni is félnek. Azért volt mit a kirakatba pakolniuk, annyi szent. Ha mást nem, akkor pár kerekebbre összecsavart zoknit a melltartójukban. Míg ezen töprengtem, újdonsült padtársam mellém érkezett. Visszamentünk a terembe. Feszengett még mellettem kicsit, aztán sóhajtott. Mintha kicsit feloldotta volna a közös mosdóvizit.
-Mi az? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel. Elmosolyodott.
-Semmi, csak.. még idegennek érzem itt magam.
-Ez így is marad. Az eddigiek alapján nem tartozol közéjük..
Az osztály végében fotózkodó lányok felé intettem az állammal. Feléjük nézett és kuncogni kezdett. Mintha szélcsengő csilingelt volna. Egy pillanatra összerezzentem. Mégis mi a fenéért érdekel ez a lány? Mikor visszafordult hozzám, a szemei már kicsit vidámabbak voltak.
-Isten ments, hogy olyan legyek. Inkább laknék barlangban..
Elmosolyodtam és arra gondoltam, miért ne? Talán egy csónakban evezünk. Mi vesztesek tartsunk össze. Felé nyújtottam a kezem.
-Sophia vagyok, de hívhatsz Sophie-nak, dilisnek, emónak. Ne, emónak mégse. Azért harapok.
-Claudia - ért hozzá a kezemhez immár felbátorodva. Lehet, hogy álmos voltam még, de a keze mintha sokkal puhább lett volna az enyémnél. Selymes, törékeny kéz.
Hát így kezdődött. Clau rengeteg dologban hasonlított hozzám. Nem csak a családi hátterében voltak közös pontok, hanem a gondolkodásában is. Csak míg én befordultam, elzárkóztam ezek miatt, ő szelíden összehajtotta a szirmait, mint egy virág. Nyugodt volt, csendes teremtés, szorgalmas és okos. És nem utolsó sorban jó hatással volt rám is. Bár imádtam a zenét, kevesebbet hallgattam, mert folyton beszélgettünk. És ha éppen mégsem, akkor tanultunk. Én, a világ lustája, képes voltam leülni tanulni az órák közti szünetben, mert Clau miatt sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Bátorított, lelkesített, ösztönzött. Nagyon jó barátok lettünk. Én felkaroltam őt, ő megmentett engem. A fenét sem érdekelte, hogy a többiek nem foglalkoznak velünk. Ott voltunk egymásnak és csak ez számított. Egy idő után már délutánonként is találkoztunk néha. Elmentünk sétálni, fényképezni. Megmutattam neki a várost. Csodálta Athént, megveszett minden látványosságért és még a múzeumi túrákat is élvezte. Én a romokban önmagamat láttam, csupa negativitást, ő pedig a történelem egy kézzel fogható darabját.
-Gyere, nézzük meg közelebbről! - ragadta meg a kezem egyszer. - Szerinted nem izgalmas, hogy egyszer itt emberek laktak? Talán több száz évesek a falak, vagy akár ezer évesek!
-Akár száz, akár ezer évesek, ezek csak romok. Törmelékek.
-Olyan ünneprontó vagy, Soph. Tudod, meddig tarthatott egy házat felépíteni az ókorban? Nem ám úgy, mint ma, hogy fogod a téglát meg a maltert és a többi kémiailag kikevert cuccot.. Athén egy történelmi város. Annyi minden történt itt régen. Fel sem foghatod.
Megforgattam a szemeimet és bementem vele a falak közé. Úgy ért hozzájuk, mintha aranyból lettek volna. Vizsgálta, tapintotta, mintha legalábbis értene hozzá. Kihagyhatatlan alkalom volt. Olyan lelkes volt a tekintete, a bőre olyan bársonyosan fehér. A szememhez emeltem a fényképezőt és elmosolyodtam.
-Csííííííííz!
Mikor rám nézett, lefotóztam. Mosolygós kép lett. Egy a sokból. Imádtam, mikor mosolygott. Úgy éreztem, hogy a világ talán nem is olyan fekete-fehér, mint gondoltam. Néha akad egy kis szürke is. Fő a változatosság. Már esteledett, mikor hazaértem. Lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba a tévé elé. Bármit is néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire elvakított a magányom. Csak nyitnom kellett volna valaki felé, hogy ne érezzem magam annyira kirekesztettnek. Akárhogy is volt, most ott volt nekem Claudia. Valahányszor eszembe jutott, el kellett mosolyodnom. Mindig az első naphoz hasonlítottam a legutóbbi viselkedését. A lány, aki alig mert cincogni, most bátran lehülyézett, ha nem értékeltem annyira egy szobrot vagy antik tárgyat, amennyire kellett volna. Már azért megérte néha kekeckedni vele, ahogy reagált. Sóhajtottam, beállítottam az ébresztőmet és lefeküdtem aludni. Egy plüss bámult a szemembe, ahogy az oldalamra fordultam. A karján egy barátság karkötő, amit ő készített a szülinapomra. Levettem a maciról és a csuklómra tettem. Általában viseltem, de néha túl színes volt a hangulatomhoz. De most nem. A szürke mellett egyre több szín fészkelte be magát a világképembe. Másnap reggel vidáman ébredtem. Egyre gyakoribb jelenség volt. Ahogy az is, hogy sütött a Nap. Elég melegnek tűnt az idő, hogy kivételesen pihenni hagyjam a fekete kapucnis pulcsit és kicsit nőiesebb formát öltsek. Clau tett is pár megjegyzést, de csak nevettünk rajta. Irodalom órán fordult egyet a világ. Görög költők. Ahogy olvastuk a verseket és a tanárnő mesélni kezdett, le sem tudtam venni a szememet a karkötőmről. Egy idő után már semmit nem hallottam. Amíg a nevén nem szólította őt..
-Claudia, kérlek, olvasd fel nekünk a verset..
Feleszméltem. Milyen verset? Kitől? A hangjától libabőrös lettem. Mikor meghallottam a szavakat, csak az ajkait tudtam nézni. Ahogy legördültek róluk azok a szerelmes, gyönyörű szavak..
-Sophia, folytasd.
Zavarba jöttem és hevesen pislogni kezdtem, majd lapozgattam a könyvemet. A tanárnő nagyot sóhajtott. Claudia elém tolta a könyvét és az ujjával az egyik címre bökött. Mély levegőt vettem és felolvastam a verset.
"Jöjj hamar hozzám, amilyen hamar tudsz, rózsabimbóm Gongüla, tejfehér szép köntösödben: lásd, a szivem szerelme száll körülötted, szép leány: mert már ha ruhádra nézek, akkor is reszket, gyönyörömre, szivem..."
Mikor kicsengettek, nagyot sóhajtottam.
-Hé, mibaj?
-Semmi. Kicsit elkalandoztam. Kösz, hogy segítettél. A tanárnő tavaly óta nem csíp.
-Akkor jössz nekem eggyel.. - mosolyodott el. - Na, gyere, menjünk tesizni.
-Kihagyom.
-Dehogy hagyod, kell a mozgás.
Belém karolt és lementünk a tornaterembe. Már a gondolattól is elfáradtam. Kész szenvedés volt mozogni, a jó kedvem ellenére is. Claudiának rengeteg energiája volt. Vajon honnan? Ezen agyaltam, mikor végre mehettünk átöltözni. Ahogy Clau vetkőzni kezdett, éreztem valami furcsa bizsergést a mellkasomban. Egy kis adrenalinlöketet. Rá-rápillantottam, aztán nagyot sóhajtott.
-Soph.. segítesz? Beakadt ez a rohadt melltartó és szeretnék gyorsan letusolni.
Mire felnéztem, már előttem állt. Az alakját kezdtem nézni és a formáit. Nagyot nyeltem, aztán remegő kézzel értem a bőréhez, mikor kiakasztottam a kapcsot egy kósza szálból. Mikor levette a melltartóját, inkább elfordultam. Egyre kínosabban éreztem magam. A lehető leggyorsabban kapkodtam magamra a ruháimat és csomagoltam össze. Ő közben dúdolt a víz alatt. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy a testén lecsordulnak a kövér vízcseppek. Ahogy végigsimítják a bőrét. Megköszörültem a torkom.
-Kint megvárlak!
-Oké!
Kimentem és leültem egy padra. Hátradöntöttem a fejem és próbáltam lehiggadni. Hülyeség volt bármit is éreznem. Mikor Claudiával visszamentünk a terembe, csendben ültem le mellé és igyekeztem távolságot tartani. Értetlenül nézett rám, aztán úgy voltam vele, hogy fenébe az öltözővel, normális leszek. Mert az vagyok. Normális. Közelebb ültem, mire elmosolyodott és együtt élveztük a matek óra csodáit. Ha ő nem lett volna ott, akkor én is elalszom, nem csak Dagadt Danny mögöttünk. Nem bánta, ha így hívták, mert nem piszkálták a súlya miatt. Jóban volt mindenkivel és egyáltalán nem érezte sértőnek a becenevét. Lassan eltelt a nap és végre mehettünk haza.
-Alig várom, hogy ledőlhessek aludni.. - sóhajtottam. - Ma már semmit nem akarok csinálni, csak dögleni. Talán nézek egy filmet.
-Hát rendben.
Lógó orral pakolászott a táskájában. Elhúztam a számat.
-Mihez lenne kedved?
-Semmihez, aludj csak. Majd bepótoljuk. Nekem úgyis tanulnom kell.
-Segítsek?
-Hagyd. Tényleg.. Köszi.
Sajnáltam szegényt, bár elég sok időt töltöttünk együtt, és igazából nem értettem, miért olyan nagy baj, ha néha nem vagyok vele egész délután.
-Egy fagyi belefér. Én fizetek. Kárpótlás.
Elmosolyodott és huncut pillarebegtetések közepette kinyögte, hogy mehetünk. Felsóhajtottam és elmentünk egy fagyizóba. Mindig két gombócot ettünk és mindig különbözőt. Én is kétfélét, ő is kétfélét. Így négy ízt kóstoltunk meg. Most valahogy nem volt hangulatom belenyalni a fagyijába. Az öltözős percek még mindig felkavartak. Azért nem tudtam nem észrevenni, hogy a jeges krémtől milyen pirosak lesznek az ajkai és hogy milyen ügyesen veszi a szájába. Lassan fagyizott, minden cseppet kiélvező típus volt. Mikor észrevette, hogy nézem, elmosolyodott és a szemeimbe mártotta a tekintetét.
-Kérsz?
-Nem, most nem. Szájfájós vagyok, még a végén elkapod.. - füllentettem nevetve. Az orrom alá dugta a tölcsért.
-Na.. hajrá. Ha elkapom, akkor így jártam. De nem fogom.
Nem akartam, hogy bármit is gyanítson a friss érzésekkel kapcsolatban, amiket még én sem tudtam mire vélni. Elvettem a tölcsért és megkóstoltam a fagyit. Közben az jutott eszembe, hogy ez olyan, mintha őt csókolnám. Mikor már magam előtt láttam, inkább visszaadtam neki a fagyit. Mikor végeztünk, hazamentünk. A lehető leggyorsabban mentem a szobámba. Becsuktam az ajtót és nekidőltem.
-Mi a franc ütött beléd, Soph? - kérdeztem magamtól. Lefeküdtem az ágyra és átöleltem a macit. Próbáltam értelmes magyarázattal előállni. - Talán csak a front, mi?
Mivel a maci nem válaszolt, letettem az ágy sarkába és a plafont kezdtem nézni. Töprengtem, őrlődtem, végül megpróbáltam aludni. Őt láttam magam előtt. Claudia gyönyörű szemeit, azokat a hidegtől pirosló szamóca ajkait, a mosolyát.. Feltápászkodtam és a fiókomhoz mentem. Előtúrtam a képet, amit a romoknál csináltam. Amin olyan szép volt. Visszafeküdtem az ágyra és nézegettem kicsit. Mikor egy pillanatra eljátszottam egy-két gondolattal, szokatlan dolgot éreztem. Nem is a szívemben, sokkal inkább odalent. Hamar rájöttem, hogy ez tűrhetetlen, így elástam a képet és igyekeztem elaludni. Sikerült is, míg meg nem jelent álmomban. Szirén volt. A legszebbek közül való. Elcsábított és magával rántott a mélybe. Felriadtam. Még mindig lüktettem és a szám is kiszáradt, de nem lett volna helyes csillapítani a vágyaimon. Nem. Viszont eszembe jutott néhány mondat. Néhány rím, szó, kép.. Elkezdtem leírni és fél óra múlva egy vers feküdt előttem, az asztalon. Egy lánynak szóló, kétségkívül szerelmes vers. Össze akartam gyűrni, de inkább eltettem. Talán egyszer még jól jöhet irodalom órán. Ráadásul segített visszafogni a fantáziálgatásomat, így már nem csak egy vers volt, hanem egy doboz, amibe a gondolataimat zártam. Abban a hónapban több ilyen doboz is napvilágot látott, és mindet megőriztem. Egyre feszültebb voltam Claudia közelében. Ahol tudtam, fékeztem magamat, de egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy mennyire kíváncsi vagyok, milyen lehet végigsimítani a bőrét, amitől felnevet, ha csikizem kicsit, és milyen jó lenne lecsókolni a kacagást az ajkairól. Estig tűrtőztetnem kellett magamat. Éjjel viszont engedhettem az ösztöneimnek és a testem kiáltásainak. A sokadik vers után adtam csak fel. Írás után bebújtam az ágyba és kapcsolgattam a tévét. Unalmas éjszakai műsorok, reklámok, és pornó. Egy pillanatra megilletődtem és el is kapcsoltam azonnal, utána viszont megint éreztem a lüktetést a combjaim között. Visszakapcsoltam a felnőtt csatornára és pár percig néztem, ahogy egymást kényezteti a két lány. Claudiára gondoltam és elöntött a vágy. Lekapcsoltam a tévét és az oldalamra fordultam. De úgy nem volt kényelmes. A hátamra feküdtem. Kínlódtam. Minden ruhadarabom irritált, így le is vetkőztem. De ahogy a bőrömhöz értem, kicsit kirázott a hideg. A bőröm érzékeny volt és forró. Lassan, bátortalanul, végigcsúsztattam a kezemet a combomon, kicsit szétnyitottam a lábaimat és hozzáértem a nedvességtől duzzadt részekhez. Lehunytam a szemem és átadtam magam a fantáziáimnak. Azt kívántam, bár ott lenne velem és őt kényeztethetném, de ez őrültségnek tűnt. Egyre gyorsabban mozgott a kezem a takaró alatt és a szívem majd' kiszakadt a helyéről, végül egyetlen pillanatra megrándult az egész testem és fáradtan lihegve töröltem meg az ujjaimat egy zsebkendőben. Mikor végre lehiggadtam, alig hittem el, ami történt. De túl jól esett, hogy egy másodpercét is megbánjam.
Másnap reggel kínos volt mellette ülni. Bántott a lelkiismeretem. Egész nap csendes voltam. Ha nem volt muszáj, nem beszéltem, talán rá sem néztem. Az egyik szünetben kihívott a mosdóba. Bólintottam és vele mentem. Csak arra tudtam gondolni, hogy megbízik bennem, a barátjának tart, miközben én egyre jobban kívánom őt. Nehéz volt normálisan viselkedni egy ilyen abszurd gondolattal a fejemben. Mikor megmosta a kezét, sóhajtva fordult felém.
-Sophie.. valami baj van? Haragszol rám?
Elmosolyodtam.
-Dehogy. Rád sosem tudnék. Nincs is miért. Csak bal lábbal keltem, megesik.
-Biztos?
-Persze.
Ő is mosolyra húzta a száját és megölelt. Bár ne tette volna. Lehunytam a szemem és mélyen belélegeztem az illatát. A szívem nagyokat dobbant és kiszáradt a szám. Nagyot nyeltem, mikor elengedett. A szemeit bámultam.
-Na.. ne lógasd az orrod.. Sokkal szebb vagy, mikor nevetsz.
-Majd jobb lesz a kedvem.
Megfogta a kezem és vissza akart indulni a terembe, de nem moccantam. Úgy éreztem, el kell mondjam, mi nyomja a szívem. Meglepetten nézett rám.
-Mindjárt becsengetnek.
-Clau, te már gondolkodtál azon, hogy milyen jövőt szeretnél?
-Hogy érted?
-Hát, hogy mit dolgoznál szívesen, mikor mennél férjhez, lesznek-e gyerekeid..
-Nem tudom. Miért? - pislogott rám kíváncsian. Mikor lehajtottam a fejem, elvigyorodott. - Bepasiztál?
-Nem!
-Akkor miért gondolkodsz ilyesmin? Még fiatal vagy.
-Igen, de.. nem is tudom. Tartjuk majd a kapcsolatot, ha már családunk lesz?
-Persze, hát hogy kérdezhetsz ilyet? Te vagy a legjobb barátnőm. - Megint átölelt. - Szeretlek Sophie.
-Én is.. azt hiszem.
-Csak hiszed? - húzta össze a szemöldökét. Itt volt az alkalom. Elmondjam? Ne mondjam? Mi a helyes? Ketten voltunk a mosdóban. Csak ő és én. Nagyon közel volt hozzám és teljesen libabőrös lettem. A száját kezdtem nézni, aztán hirtelen megcsókoltam. Még sosem csókolóztam előtte, de pontosan tudtam, hogyan kell. A véremben volt. Mikor teljesen összezavarodva nézett rám, szinte kirohantam a mosdóból. A terembe mentem a cuccaimért. Összepakoltam és hazamentem. Pár igazolatlan óra nem számított, de nem akartam a közelében lenni. Szégyelltem magam és nem tudtam, hogyan kérjek érte bocsánatot. Mire felocsúdott a meglepettségből és visszament órára, engem már nem talált ott. Sóhajtott, leült és végig rám gondolt tanítás közben. Mikor vége volt az utolsó órának, eljött hozzánk. Már a csengetésből tudtam, hogy ő az. Bezárkóztam a szobámba és a fejemre húztam a takarót. Anya engedte be, majd felkísérte a szobámhoz.
-Sophia, Claudia jött látogatóba!
-Soph, én vagyok.. - hallottam álmaim szirénjének csalogató énekét. - Nyisd ki..
-Menj el!
-Kérlek.. Beszélnünk kell. Összezavarodtam.
-Nem, Claudia.. menj haza.. és ne haragudj rám.
-Egyáltalán nem haragszom..
Sóhajtottam és kibújtam az ágyból. Az ajtóhoz mentem és megnyaltam a számat.
-Nem szeretnék most beszélni, sajnálom.
Pár másodpercig csendben voltunk. Azon gondolkodtam, hogy hozzam ezt rendbe. Elszúrtam a barátságunkat. Aztán sóhajtott.
-Tetszett.
Felkaptam a fejem. Mit mondott? Mi tetszett? Kinyitottam az ajtót és kidugtam az orrom hegyét.
-Menj haza, kérlek.
-Nem akarok..
Végül beengedtem. Nyitva hagytam az ajtót és lefeküdtem az ágyra. A takaró alá, megint. Nem akartam a szemeibe nézni. Letette a táskáját a szőnyegre és leült az ágyam szélére. Várt.
-Sajnálom.. Hülye voltam. Nem tudom, mi történt. Nem kellett volna. Ne haragudj..
Átmászott rajtam és bebújt a takaróm alá. Ott feküdt, velem szemben, a saját ágyamban. A szemeimet nézte és elmosolyodott.
-Ne hülyéskedj. Nem haragszom. Meglepődtem és kész. Rossz napod volt.
-Nem volt rossz napom.. hazudtam.
-Akkor mi volt a baj? Olyan csendben voltál végig.
-Feszélyez a közelséged..
-Mi? Miért?
-Mert tetszel.. - vallottam be szemlesütve. Mikor megértően elmosolyodott és megsimogatta az arcom, elvettem a kezét és hátat fordítottam neki. Mély levegőt vett és cirógatni kezdte a hátam. Elképesztően jól esett, de zavart is közben. Szapora szívverés és ideges reszketés volt a válaszom. Közelebb bújt és átölelt. Megfogtam a kezét és simogatni kezdtem az ujjait. Nem beszélt, csak pihent velem. Pár perc múlva el is aludtunk. Mikor felébredtem, még ott volt mellettem. Alig moccantam meg, ő is felébredt. Szembefordultam vele és nézni kezdtük egymást.
-Veled álmodtam.. - súgta. Halkan beszélt, mintha bárki is kihallgathatna minket.
-Mit álmodtál?
-Már nem tudom, de ott voltál. Mindig ott vagy..
Észre sem vettem, hogyan, de pár másodperc múlva azon kaptam magam, hogy a karját simogatom. Olyan szép volt, ahogy hosszúakat pislogott a nagy, barna szemeivel. Még álmos volt, de már nem sokáig. Ő is simogatni kezdett. Közben egyre közelebb hajoltunk egymáshoz. Végül megcsókolt. Remegtek az ajkaim, ahogy hozzájuk ért a nedves nyelvével. Ahogy a forró lehelletétől átbizsergett a testem. Sokáig csókolóztunk. Szelíden, romantikusan. Aztán a kezem a derekára csúszott. Ahogy teltek a percek, az ujjaim maguktól elkalandoztak a blúza alatt és félénken simítottam végig a bőrét, majd gyengéden megfogtam a mellét és a számba nyögött. Elrántottam a kezem. Azt hittem, fájdalmat okoztam. Mikor a csókunk megszakadt, ijedten vártam, hogy panaszkodjon, de nem tette. Ehelyett mintha a hátamra akart volna fektetni. Fölém mászott és én dermedten engedtem, hogy simogatni kezdjen, ahol csak szeretne. Nem húzta az időt. Kigombolta a blúzomat és a tenyerével végigsimította a hasamat, majd a melleimet. Őszintén szólva kicsit megilletődtem. Bántott a lelkiismeretem egyetlen apró csók miatt, ő pedig olyan rutinosan mozgott, mintha nem ez lenne az első, hogy egy lánnyal ilyen helyzetbe kerül. Kételkedni kezdtem az első nap megismert ártatlan kislány létezésében. Már nem ugyanaz a lány volt. A combjaimon ülő Claudia kacér volt és bevállalós. Lassan már én éreztem magam zavarban, pedig az egészet én kezdtem. Mikor megcsókolt, elszállt az agyam. Magamra húztam és simogatni kezdtem a fenekét. Egyre jobban zavartak a ruhák. Mint előző éjjel, mikor már a gondolatától is felforrt a vérem. Ezt ő is így érezhette. Lemászott rólam és levette a nadrágját. Én is levettem az enyémet. Aztán egymással szemben térdeltünk az ágyon, fehérneműben. Míg én azon gondolkodtam, mi lesz majd másnap, ő már folytatta volna. Közelebb mászott és hozzáért a combomhoz. Megcsókoltam és ugyanígy tettem. Simogattuk egymás bőrét, közben az ajkunk egybeforrt és elfogyott a levegőnk. A csípőmhöz csúsztatta az ujjait. Ő irányított. Én csak próbáltam felfogni, hogy mi történik köztünk. Egyre biztosabban éreztem, hogy itt vége a barátságunknak, de valami komolyabb, valami erősebb szál fonódik a lelkünkben. De ha máshol nem is, akkor az ágyamban. Levettük egymás melltartóját, aztán megint a hátamra fektetett és levette a bugyimat. Egy pillanatra zavarban voltam, de ez az érzés hamar elillant, mikor az ajkaimról a nyakamra költöztette a csókjait, aztán a nyelvével tavaszi szellőként simogatta a melleimet. Majd közéjük csókolt és haladt lejjebb, lejjebb, lejjebb.. egészen addig, amíg fel nem sóhajtottam. Ekkor óvatosan szétnyitotta a combjaimat és vékony kis kezével simogatni kezdett. Minden érintésétől reszkettem, végül becsúsztatta az ujjait. Először furcsa volt. Hideg, mint a jég. Már attól a gondolattól, amit csinált, elhatalmasodott rajtam egy különleges érzés, de még mindig tudta fokozni. Éreztem a lehelletét a bőrömön, aztán a forró kis száját. A nyelve hegyével simogatni kezdte az egyre érzékenyebb részeimet. Érzékien kóstolt belém. Óvatosan ízlelt, néhányszor kicsit vadabbul belémcsókolt, és pár perc múlva már nem bírtam tovább. Zakatolt a szívem és levegő után kapkodtam. A torkom teljesen kiszáradt és mintha a szemem sokkal élesebben látott volna, mint azelőtt. Claudia adott pár búcsúcsókot a combjaim tövébe, majd mellém feküdt és nézni kezdett. Egyszerre voltam leírhatatlanul nyugodt és izgatott állapotban. Őrületes érzés volt. Mintha újjászülettem volna. Mikor felé fordítottam a fejem, elmosolyodott. Sosem láttam gyönyörűbbnek, felszabadultabbnak. Viszonozni akartam, amit tett, de elfogyott minden energiám. Nem úgy tűnt, hogy nagyon bánná, mert mikor megízleltem az ajkait, betakart mindkettőnket és közelebb bújt hozzám. Csendesen pihegett a karjaimban és hallgatta a szívem. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Teltek a napok, a hetek, és nem beszéltünk róla. Sokkal közelebb voltunk, már nem csak lelkileg, de semmi több nem történt. Nem tudtam mire vélni azt a délutánt és azóta sem felejtettem el soha azt az érzést. Zavart a hallgatás. Sokat beszélgettünk, de arról, ami történt, soha. Mesterien kerülte a témát és én már azt sem tudtam, mit gondoljak. Egyik délután meglepő ötletem támadt. Fogtam az egyik versemet, szépen átmásoltam egy lapra, borítékoltam és sötétedés után elvittem neki. Bedobtam a postaládába. Utána sipirc haza, vissza se néztem. Másnap kivirultan, vidáman ült le mellém. Izgatott volt.
-Mi újság? - érdeklődtem közömbösséget színlelve. Nagyokat dobbant a szívem, míg vártam, hogy milyen reakciót váltott ki a vers, amit rá gondolva írtam. Elvigyorodott és elővette a zsebéből a borítékot. Elém tette.
-Ezt ma reggel találtam. Olvasd el, egyszerűen gyönyörű! Majd' szétolvadtam, mikor a végére értem.
Diszkréten elmosolyodtam és úgy tettem, mintha olvasnék. Természetesen minden szavát ismertem már. Türelmetlenül fürkészte az arcomat. Szörnyen aranyos volt. Mikor letettem a verset, kíváncsian rám meresztette a szemeit. Elmosolyodtam.
-Egész jó.. - mondtam. A saját versemet már csak nem dicsérem agyon.. bár kétségkívül egy "egész jó"-nál bőven többet ért.
-Viccelsz?! Csodálatos! És nekem szól.. istenem, én.. mindjárt sírok örömömben. Szerinted kitől kaptam?
Mély levegőt vettem és megráztam a fejem.
-Gőzöm sincs.
-Ahj, remélem, hogy attól a sráctól, aki a múltkor engem bámult az ebédlőben. Emlékszel rá? Magas, barna, jóképű.. és sportos. Tudod, nem egy izomagyú állat, de esztétikusan kidolgozott. Mit nem adnék, hogy elhívjon randizni!
Mit nem adnék, hogy engem hívj el.. - gondoltam magamban. Barátságos mosolyt erőltettem az arcomra és próbáltam elfelejteni, ami köztünk történt. Talán csak álmodtam. Vagy nem is tudta, mit csinál. Az emberek csinálnak dolgokat önkívületi állapotban. Sóhajtottam.
-Sophie..
-Igen, tanárnő?
-Te nem adod be a házidat?
-Nem, én.. elfelejtettem megcsinálni..
-Sophie, a héten ez a harmadik. Múlt héten sem tanultál semmit. Mi van veled? Nem vagy jól?
Claudiára villantottam a szemeimet és sóhajtottam megint.
-Nem, csak.. nem vagyok formában.
-Történt valami? - érdeklődött tovább a tanárnő. Kedves volt, fiatal, egészen kellemes megjelenésű. Általában vidám, barátságos, de azért szigorral is el volt látva bőven.
-Nem, tanárnő.. semmi sem történt..
-Rendben.
Claudia egész nap a versemről áradozott. Lassan már inkább kiszaladtam volna a világból, mint hogy újabb reményteli ódákat zengjen az ebédlős srácról. Egyszer menekülőre is fogtam.
-Kimegyek a levegőre, Clau.
-Menjek veled?
-Nem kell.. maradj csak.
Kimentem az udvarra és leültem a fa alá. Jól esett kicsit egyedül lenni. Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és csak a zenére figyeltem. Nem voltam kint sokáig, mert becsengettek, de többet ért, mint bármi más. A következő szünetben Dagadt Danny jött oda hozzám a folyosón, mikor a faliújságot nézegettem. A kezét tördelve makogott valamit arról, hogy nem akar zavarni, de szeretne kérdezni valamit.
-Sophie.. figyelj.. Claudiának van barátja?
Hatalmasat néztem rá. Talán az állam is leesett. Mikor visszarázódtam, a biztonság kedvéért megvakargattam az államat, hogy ha netán tényleg leesett volna, visszatolhassam a helyére.
-Ööö.. izé.. Claudiának? Nincs.. Miért?
Kérdeznem sem kellett. Fülig elpirult.
-Hát.. tetszik, tudod, és.. gondoltam, hátha eljönne velem sütizni. De nem akartam rögtön őt kérdezni, mert.. nem akarok beégni.
-Danny.. csíplek, tudod.
-Aha.
-Claudiának elég hülye ízlése van. Nem hiszem, hogy tetszenél neki.
-Értem.. - horgasztotta le a fejét. Elmosolyodtam.
-Na.. nehogy elbőgd magad. Akkor nem csak Dagadt Danny leszel, de Bőgős is. Bőgős Danny.. - viccelődtem. Nevetni kezdett, aztán odébb állt. Hogy is tetszhetne neki pont ő, mikor először velem hancúrozott, most meg egy olyan pasi után epekedik, aki nagy valószínűséggel nem is őt bámulta az ebédlőben, hanem a mögötte ülő Greget. Sóhajtottam és visszamentem az osztályba.
-Soph..
-Hmm?
-Haragszol rám?
-Nem.
-Pedig én úgy érzem, hogy valami baj van. Megbántottalak.. esetleg?
-Dehogy, ne is törődj vele.. - mosolyogtam rá. - Felejtsd el.
Körbepislogott és a fülemhez hajolt.
-Azt sem felejtettem el.. csak.. kínosan érzem magam.
-Nem kell. Megesik. Koleszokban főleg.
-Hát ez az.. voltam koleszos. Sosem gondoltam rá.
-Mindegy. Volt, elmúlt.
-De ez a vers.. olyan gyönyörű és tudom, hogy folyton erről beszélek. Sajnálom, ha rosszul esik..
Elmosolyodtam. Hogy esne rosszul, hogy a versem ennyire tetszett neki? Ha tudná, hogy én írtam, padlót is fogna rögtön.
-Nem esik rosszul. Komolyan.
Újabb pár hét telt el, mire helyrerázódtam kicsit. Addig Claudia szinte minden hétfőn kapott egyet a verseimből. Ilyenkor egész héten azt leste, hogy ki bámulja éppen és hogyan. Ki akarta deríteni, ki a titkos imádója. Pedig ott ültem mellette egy sunyi, ám büszke mosoly mögé rejtve az érzéseimet.
Ritkán voltam beteg. Egyszer mégis elkapott valami nyavalya. Minden délután átjött hozzám, hogy elhozza a leckét, meséljen, beszélgessünk. Talán fel sem tűnt neki, hogy míg beteg voltam, nem kapott verseket. Talán azt gondolta, hogy az imádója feladta. Egyik ilyen látogatása alkalmával nagyon mosolygott. Meg sem kellett kérdeznem, miért.
-Istenem, Sophie, megvan!
-Mi van meg? - krahácsoltam rekedten.
-Hát a titkos imádóm!
Az ágyban feküdtem, mégis mintha összeestem volna.
-És ki az?
-Az ebédlős srác haverja! Meglátta, hogy már napok óta egyedül ebédelek és odaült mellém. Sokat beszélgettünk és nem kérdeztem rá konkrétan, hogy ő küldte-e a verseket, de kiderült, hogy szeret költeni. Nem hiszem, hogy véletlen! Istenem.. olyan dögös. Talán még dögösebb, mint a másik. Elkérte a számomat. Szerintem randizni fogunk. Mit vegyek fel?
Mire befejezte az áradozást, elaludtam. Legalábbis ő így látta, mert ezt akartam vele elhitetni. Nem tudtam, mit mondjak a sráccal kapcsolatban, lelombozni viszont nem akartam. Féltékenykedni sem. Mikor tudomásul vette, hogy valószínűleg a gyógyszerektől kicsit aluszékonyabb vagyok, adott egy puszit és kiosont a szobából. Sóhajtva fordultam a hátamra és nézni kezdtem a plafont. Erre nem voltam felkészülve. És így, betegen, semmit sem tehettem.
Néhány nap múlva jobban lettem és mehettem suliba. Addigra Claudia és Galen már összemelegedtek valamennyire. Engem pedig mardosott az irigység. Ó, Galen, ha tudnád, hogy azokkal a gyönyörű ajkakkal mindenemet végigcsókolta.. Nagyot sóhajtottam, mikor ez átfutott az agyamon. Valamit tennem kellett. Vagy nem kellett? Nem tudtam dönteni. Egy biztos volt: írnom kell egy újabb verset, hogy tudja, nem Galen vallott neki szerelmet annyiszor. Claudia teljesen kétségbeesett, mikor megtalálta a borítékot. Nem akartam őket elválasztani, de azt sem nézhettem, hogy odáig van valakiért, aki nem is az, akinek ő gondolja. Sem vele, sem velem szemben nem volt igazságos. Éppen együtt időztünk a parkban, mikor felsóhajtott.
-Sophie, most mi legyen? Ha nem Galen írta a verseket, akkor mégis ki?
-Talán majd ő is felbukkan. Ki tudja.
-Nem fog. Nézd meg.. olvasd ezt el. Szerintem kiábrándult belőlem. De ki az? Mivel bántottam meg?
-Talán csak féltékeny kicsit. Vagy összetört a szíve, mert eszedbe sem jut.
-Jahj, Sophie.. - sóhajtott. - Ez nekem nem megy. Ez az egész kapcsolat dolog. Kinek kell ennyi dráma? Ha minden srác miatt lelkiismeretfurdalásom lesz, akinek tetszem, akkor hogy legyek boldog?
-Válts csapatot. Nem lesz nehéz.. - álltam fel mellőle a padról. Elindultam hazafelé. Meglepetten nézett utánam, aztán felpattant és utánam szaladt.
-Mi az, hogy váltsak csapatot?
-A pasikkal csak a gond van, nem?
-Miért mondod ezt?
-Te mondtad. Sok a dráma.
-Egy lánnyal is sok lenne. Egyébként sem vagyok leszbikus.
Majdnem kinevettem. Azért egy mondat kicsúszott a számon.
-Ez pár hónapja nem volt gond.
Megállt. Mély levegőt vettem és megfordultam.
-Hogy lehetsz ilyen? Azt hittem, a barátnőm vagy.
-Az is vagyok. Ezért nem akarom, hogy Galennel találkozgass. Csak arra kellesz neki és a versekben is hazudott. Vagy talán megmondta, hogy nem ő küldte őket?
-Akkor mégis ki? Te tudod? Sophie, te tudod, hogy ki írta a verseket?
-Én.
Összeszűkültek a pupillái és csak habogni tudott pár másodpercig. Teljesen elsápadt meglepetésében.
-De.. de mégis..
-Ne fújd fel, jó? Csak versek.
-De azok szerelmes versek, Sophie. Miért írnál te nekem szerelmes verseket?
-Nagy talány: miért írnak az emberek szerelmes verseket egymásnak?
-De te nem lehetsz belém szerelmes.. lányok vagyunk és a legjobb barátnők..
-Köszi.
-Nem úgy értem, de én.. nem akarok AZ lenni.. érted, ugye? Én gyerekeket szeretnék.. férjhez akarok menni.
-Mondtam én, hogy maradj velem? Kértem bármit is?
-És mikor azt írtad..?
-Az más volt. Azóta változott minden. Galen majd boldoggá tesz, ahogy én nem tudlak.
-Az előbb mondtad, hogy csak arra kellek..
-Az is olyasmi, amit ő tud, én nem.
-Ez.. őrület. Ezért voltál olyan furcsa? Azt mondtad, nem haragszol rám.
-Nem is haragszom. Csak szarul esik, hogy úgy teszel, mintha mi sem történt volna.
-Akkor.. mi legyen?
-Nem tudom. Semmi. Égesd el a verseket nyugodtan. Galen majd ír újakat..
Sarkon fordultam és hazamentem. Az ajtónak dőltem és nagyot sóhajtottam. Kezdetekben Claudia jelentette a reményt és a megváltást. Angyal volt, aki ráébresztett, hogy a gondokon kívül még rengeteg dolog létezik a világon. Csodálatos dolgok, csak ki kell nyitnom a szemem és a szívem. Ám mikor ez bekövetkezett, ő volt a legcsodálatosabb, amit láttam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy így magával ragadjon. Egyre inkább gyötrő kín volt őt ennyire szeretni, isteníteni. Nem tudtam, hogyan nézzek a szemébe ezek után. El akartam tűnni. De hogyan? Hová? Nem zárkózhatok be a szobámba örökre. Nem akartam megválni tőle. De látni sem bírtam. Sajnos a kötelesség az kötelesség. Iskolába járni KELL. Ezt mondogatta anya, mikor reggelente megpróbáltam otthon maradni.
-Sophie, Kicsikém, figyelj rám. A barátok néha összekapnak, de pont attól barátok, hogy utána ki is békülnek. Bármin is vesztetek össze Claudiával, beszéld meg vele. Úgy egymáshoz nőttetek, mint alma meg a héja. Emiatt ne maradj ki az iskolából.
-Jól van. Majd beszélek vele.
-Segíthetek valamit?
-Úgysem értenéd.. - sóhajtottam. Elpakoltam az uzsonnámat és adtam neki puszit. - Szia anyu.
-Szia Kincsem.
Igaza volt. Meg kellett beszélnünk, de nagyon nem akaródzott felhozni a témát. Pedig Clau teljesen normálisan bánt velem. Megint úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha nem tudná, hogy szeretem. Próbált csak a barátnőjeként kezelni. Nem volt nehéz dolga, Galen lefoglalta minden gondolatát. Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, végülis nem volt közöm hozzá. Ha ő tovább tudott lépni, akkor én is. Napokba telt, de visszaváltoztam a legjobb barátnőjévé. Persze nem rejthettem el, mennyire érdekel. De az ő érdeke az enyém felett állt. Csendesen emésztettem meg a dolgot, otthon. Újabb versek írásával. Galenről nem sokat mesélt. Tekintettel volt rám. Így aztán el is távolodtunk kissé. Másról sem tudott volna egész nap beszélni, csak arról, hogy milyen boldog vele. Nekem viszont ilyesmit nem mondott inkább. Nem akart megbántani. Hamar lettek új barátai, Galen ismerősei maguk közé fogadták. Még az ebédlős srác is, akiről kiderült, hogy tényleg Greget bámulta akkor. Rövid időn belül megint az a magányos, kívülről depressziós, zenébe és filmekbe menekülő lány voltam, akit Claudia annak idején megismert. Sivár, felszínes, emlékekre alapuló félbaráti kapcsolat lett abból a szerelmes délutánból. Nagyot sóhajtottam, valahányszor hazafelé megláttam egy romos épületet. Folyton azokra a napokra gondoltam, mikor reggeltől estig együtt voltunk és beszélgettünk, nevettünk, szórakoztunk. Mikor még volt olyan, hogy ő és én. De már csak én voltam és ő. Az elhagyatott, visszaszürkült "emo" és a vidám, cserfes, közkedvelt Miss Népszerű. Közeledett a szülinapja. Már nem izgultam azon, mit vegyek neki, pedig hónapokkal előre tervezgettem, hogy majd a legjobb ajándékot adom, de már semmi esélyem nem volt erre. Kedvem még annyi se. A bulijáról is csak hírből hallottam. Engem meg sem hívott. Bizonyára nem illett a sötét ábrázatom a ragyogóan vidám vendégseregbe. Már egyáltalán nem is hasonlított arra a lányra, akit annyira szerettem. A verseim egyre komorabbak lettek, ha nem volt muszáj, meg sem szólaltam. Teljesen elhidegültünk egymástól. Mintha soha semmi nem történt volna. Se a barátságunk, se a többi. Aztán történt valami, mikor egy tanulmányi kiránduláson voltunk. Egy múzeumban jártunk, ahová az antik görög kultúra nevesebb darabjai látogattak el. Mikor a túravezetőnk megemlítette Szapphót, eszembe jutottak azok a romantikus, enyhén pikáns szerelmes versek, amiket más nőknek írt. Egyre jobban hiányzott Claudia. Pár méterre volt tőlem, de mintha a világ másik oldalán lett volna. Volt már százszor, ezerszer közelebb is, és most olyan távolinak tűnt.. Belefájdult a szívem, ha csak megfogta Galen kezét. Mikor megcsókolták egymást, csak arra tudtam gondolni, hogy miket fognak művelni otthon. A gyomrom is felkavarodott tőle. Mit meg nem adtam volna, ha visszaforgathattam volna az időt, hogy meg se történjen az egész. Csak néztem ki a fejemből, bármit is csináltam. Rá gondoltam, róla álmodtam, vágytam a hangjára, a nevetésére.
Vasárnap volt. Anyuval az ebédet főztük, mikor egy figyelmetlenebb pillanatban megvágtam az ujjam. Felszisszentem és a csaphoz mentem, hogy lemossam az ujjamból kibuggyanó vért. Tettem rá egy sebtapaszt és folytattam a munkát. Mintha mi sem történt volna. Este, fürdés előtt, mikor a tükörben néztem magam, megint csak rá gondoltam. Már-már megőrjített, hogy nem beszélhetek vele, mert úgy bánik velem, mint egy idegennel. Csobogott a víz és én csak magamat néztem. Hogy is hihettem egy pillanatra is, hogy változhat az életem? Hogy valaki olyan, mint Claudia, majd értelmet adhat neki? Levettem a sebtapaszt az ujjamról és kidobtam a szemetesbe. Bárcsak ő lett volna. Ő is sebtapaszként védte a lelkemet, de most, hogy csupaszon hagyta, bármi belé költözhetett. Befeküdtem a kádba és élveztem a forró vizet. Ő jutott eszembe arról is. Minden áldott nap. Minden szerelemtől átkozott nap. Mikor bementem a szobámba és az ágyamra feküdtem, hirtelen az agyamba villant valaki más. Szapphó. Leültem az asztalhoz és írtam egy verset. A címe: Szapphó szerelme. Mikor kész lettem vele, borítékba tettem, mellé a karkötőmet, ráírtam Claudia nevét és egy ideig csak bámultam. Vajon elfelejthetem valaha? Lesz kiút ebből a katatón állapotból? Sírógörcsöt kaptam. Remegtem, zokogtam, éreztem, hogy fáj a mellkasom. Meg akartam ölni a fájdalmat. Bevettem egy fájdalomcsillapítót, de nem használt. Bevettem mégegyet, semmi nem változott. Végső elkeseredésemben bevettem az összeset és lefeküdtem aludni. Tudtam, hogy hülyeség, hogy veszélyes, de aludni akartam. Örök álom volt ez. A fájdalom helyett magammal végeztem.

A cikket írta: Reenzy

1 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2012. március 23. 16:28

megtekintés Válasz erre: MindenHatÓ - 2012. március 23. 10:38

Ó :-((

Majd lesz más ;) Ennél pár résszel hosszabbak.
2012. március 23. 10:38

megtekintés Válasz erre: Reenzy - 2012. március 22. 20:40

De, ez már csak ilyen.. :) Nincs folytatása.

Ó :-((
2012. március 22. 20:40

megtekintés Válasz erre: MindenHatÓ - 2012. március 22. 17:40

Csak nem végzett magával, ha megírta ezt a történetet...gondolom lesz folytatás és fordulat is bőven.

De, ez már csak ilyen.. :) Nincs folytatása.
2012. március 22. 17:40
Csak nem végzett magával, ha megírta ezt a történetet...gondolom lesz folytatás és fordulat is bőven.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: