újabb események régebbi események további események
05:45
Broncohia regisztrált a weboldalra
02:08
Drywalljtn regisztrált a weboldalra
18:59
Blenderqpg regisztrált a weboldalra
17:17
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
23:48
Plasticpxz regisztrált a weboldalra
10:59
Amazonnnlff regisztrált a weboldalra
01:34
BillyDiurn regisztrált a weboldalra
21:28
Broncojjz regisztrált a weboldalra
21:23
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:22
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:20
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:16
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:14
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:11
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
21:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:37
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
20:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
09:32
Portablexnu regisztrált a weboldalra
06:25
Ilpaki új cikket töltött fel
01:56
Charlesgal regisztrált a weboldalra

Szeged romokban

2011. június 17. - Látogatók száma: 75

Egy hangos szisszenés, egy csengő koppanás, mint mikor a dühös szellem leveri lakatját és előtör palackjából. Majd újra, és már ott is ült a két öreg, kezükben egy-egy gyöngyöző üveg sörrel.
- Itt vagyunk, megérkeztél hát. Mondd, milyen most a város?
- Nincs már ott semmi, csak a bánat úszik a szürke levegőben. Elveszett, talán sosem látjuk már mosolyogni. Esküszöm még a Tisza is kikerülné ha lenne rá módja!
- Atya ég! Mesélj el mindent, a születéstől a pusztulásig!
- Ó barátom, ha mindezt én szavakba tudnám önteni, esküszöm hajnalig siratnánk magunkat.
- Hisz ezért gyűltünk így össze, nem? Hogy barátként segítsük egymást a gyász alatt. Regélj hát te bolond!
- Legyen hát. Nem is emlékszem, talán...

I.

„Éjszakára járt az idő s a Nap is már rég gyönyörű csillagdunnát húzott. A fiatalok kihívást keresve koptatták Szeged vénülő köveit, de üresség fogadta őket s csodára volt szükség, hogy éjszakájuk ne vesszen csak úgy a feledés szürke köntösébe. Csak kérni kellett, s az angyalok úgy tűntek fel a semmiből, mintha maga az Isten is a szép szál legényeknek teremtette volna őket. Persze a legények szép magyar módra, megitták már, amit kellett és most mind egy szálig hősökként léptek oda az égi csodákhoz. Azokat se kellett ám noszogatni, egy vérpezsdítő mosoly után mind együtt vetették magukat az éjszaka csábító tengerébe.
Ott kezdődött el minden, ott talált egymásra a gyilkos s annak tolvaja. Mikor elvesztek egymás tekintetében, Szeged akkor lett halálra ítélve.
Kerülgették egymást, szúrtak, védekeztek, játszottak egymással s végül a vágyak korbácsa unszolta őket egymás karjaiba. Ó és mikor megérkeztek, kéz a kézben, mint orosz báró s annak dámája táncolták át magukat Moszkva jeges palotáin egy új, ismeretlen világba, hol csak ők léteztek.
A fiú elveszett, érezte, hogy zuhan és nem talált semmi biztosat, melybe kapaszkodva visszatérhetne a józanság sivár világába. Küzdött, Istenemre mondom, hogy küzdött, de az igéző szempár nem engedett. Negédesen játszott a megbabonázott legénnyel, ki magatehetetlenül borult térdre szerelmese minden óhaja előtt. Ó azok a szemek, mint a tiszta kék óceán, mely nyugalmával elragad s ha óhajtja oly viharokat korbácsol, hogy elnyel s többet nem ereszt.
Ott imbolyogtak, duruzsoltak, mint két darázs egy májusi délután, míg nem vége szakadt a dalnak s a lányok mind hazaindultak, élükön a skarlátbarna tündérrel. Nem volt min gondolkodni, a fiú – bár számára is idegen földeken járt – hazáig kísérte újonnan megismert kedvesét. Mind más tájakról származtak, más nyelven imádkoztak, de ez mit sem számított, egy hang nélkül értették egymást, egy pillantással egész életeteket meséltek a másiknak – és valószínűleg a bábeli tragédiáról egyikük sem értesült. Elfeledve hát a múltat, nem törődve a jövővel, élvezték az éjszakának azt a kis morzsáját, mi még kettőjüké volt”.

- Aztán, mi lett a fiúval?
- Nos, drága barátom, az egy igazi betyár volt. Alig volt két órája pirkadatig, az mégis inkább átdalolta az éjszakát, pedig volt ám dolga reggel, volt bizony, de hát ne tagadjuk, tudjuk mire képes egy ilyen szempár.
- Igaz, igaz. Én se fogom elfeledni azt a csabai lányt, annak voltak ám a szemei, de az egy másik história. No, inkább maradjunk meg a régi fonalnál.

II.

„Méregbe borultak az égiek, s ennek hírnökeként az ég oly sötétbe borult, mintha ugyancsak éjszaka volna. Pedig nem, reggel volt s a bömbölő zivatar úgy kopogott a fiú ablakán, hogy annak kihullott az álom a szeméből. Pár órát aludt s mégis úgy érezte övé a világ és annak minden hatalma – nem is volt kérdés kinek köszönheti frissen szerzett erejét.
Virtuózkodtak érzelmei, menjen-e vagy maradjon? Dolga volt, utazása igazi célja, de szíve más felé húzta. Borús volt odakint, az eső fátylat húzott közé s Szeged idegen gyöngyszeme közé. Elindult hát hazája bajnokságára megvívni élete viadalát – legalábbis akkor még azt hitte.
Adrenalinnal fűtve égett teste minden porcikája, túl volt már az első győzelmén s csupán egy lépés választotta el a címtől, de akkor egy pillanat alatt elhűlt minden, megfagyott a levegő, a szív s az éltető szerelem. Vidám társaival körülbástyázva megjelent az angyal. Sugárzott a lányokból a vidámság, az öröm, de aki igazán számított, az márvány arccal, oly ridegen pillantott, mint az északi sztyeppék pusztító fagya.
Tekintete belefagyott az ember tüdejébe, szúró fulladást okozva és a fiút sem kímélte. Haragjában oly mély telet fagyasztott tegnapi szerelmese szívében, hogy az futni akart, futni bárhová csak a fagyos dámától messze. A lány persze nem így érezte. Lelke mélyén úgy táncolt be a terembe, hogy látványa melegen simogatta végig az ember orcáját és csak egy férfit keresett, kinek tegnap csókot nyomott az arcára. Csalódnia kellett. Mint egy lórúgás, úgy verte mellbe a fagyos, elutasító érdektelenség, mely a fiúból áradt. Az csak úgy ült, egyedül, magányosan mit sem törődve a lány jelenlétével. Számára nem létezett már a tegnap s a lány úgy érezte az éjszaka mámorának múltával a szívek is kialudtak a férfi mellben.
Mikor találkozott tekintetük, akár csak egy pillanatra is, jégszikrák verték a falakat a fagyos feszültségben. Utálták egymást, mindkettő sértett vadként acsarkodott némán a másikkal, míg nem végleg elhagyták egymást.
A fiú egy engesztelő távirattal búcsúztatta a leányt, a várost, a szerelmet. Csalódottan ült fel a vonatra, a bánat még mindig ezer fokon égette s nem is lett volna önmaga, ha nem zuhan lelke mélyére. Ott feküdt, emlékezett, bánkódott az elmúlt napok történésein. Karjaiban tartotta a lányt, övék volt a világ s még egy csókot sem adhatott szerelme bizonyítékául. A hosszú úton rá talált az éjszaka, a Nap büszkén vonult a háttérbe, ő már elvégezte dolgát, nyugodt volt, győzött.
Ahogy szíve gaz hóhéra mély altban robogott alatta, a magány egy keserű percében a legény ráeszmélt, meglopták. Már nincs csillag, mely szíve égboltját tarkítaná. Kialudtak, önszántukon kívül más tájakra ébredtek. Ő volt az, ki más lett volna? Az angyal meglopta, glóriáját sarokba hajítva, gaz módon elrabolta a fiú szívének kincseit, s azok most saját szemét ékesítik, ott ragyognak, mint magányos sellők, dalolnak a kék tenger végtelen horizontján”.

Az öreg kétkedve nézte mesélő barátját, s miután teljesen magáénak tudta a történet ízét, az asztalra csapva felmordult.
- Ennyi?! Mi lett a várossal? Ne mondja, hogy bánatában maga alá roskadt!
- Türelem jó uram, türelem. Rengeteg időnk van még és ha most megbocsájt... – s annak rendje és módja szerint, száránál fogva kiverte pipájából a hamut s nagy gondossággal újra dohánnyal tömte meg.
- Mégis mit gondolt? – folytatta pipája rég jól ismert íveit vizsgálva. Ez egy igazi legény volt. Táviratok tucatjait zúdította a lányra, hol bocsánatért, hol szerelemért esedezve...
- Értem én – vágott közbe a másik -, de táviratok nem pusztítanak városokat, még csak hasonlóról sem hallottam. Azt ne mondja, hogy visszatért?!
- Már, hogy ne mondanám ha egyszer így történt? Alig egy napot töltött otthon, s másnap, mit sem törődve a hétköznapi teendőkkel, az első vonattal robogott vissza kedvesének mosolyt lopni. De ha megbocsájt ez a történet már füstöt kíván – s mielőtt elmerültek volna a történetbe, az öreg lágy füstfelhőbe takarta magukat.

III.

„A legényben csupán egyetlen kósza gondolat motoszkált, miszerint addig nem tér haza, míg nem csal egy őszinte, boldog mosolyt szerelmének arcára. Azzal, hogy hol éri az éjjel vagy mivel tölti meg gyomrát, azzal nem foglalkozott. Részlet kérdés, mely homályba burkolja a lényeget.
Évek szálltak tova, míg a vonaton ült, legalábbis szerelmes szíve így érezte. Mindenbe szerelmes volt, a finoman vibráló szerelvénybe, a selymesen simogató májusi napsugarakba, s esküszöm, hazája gyönyörű tájai még egy könnycseppet is előcsalogattak belőle. Az ég világon semmi sem állíthatta volna meg. Ha a világ ott előtte kettészakad, fittyet hány rá, s elindul a másik irányba, egyszer úgy is eléri az oly mélyen áhított leányt.
Persze semmi ilyesmi nem történt, a legény épségben, gyermeki izgalommal telve gördült be Szeged szívébe – Istenem, ha tudta volna mi vár rá... tán még az se tántorítja el.
De nem tudta és miután elintézte szállását, durva külsejéről lekaparta az út szennyét, finomba öltözve neki vágott az idegen kalandnak. Csukott szemmel járt, nem volt szükség elméjére, hisz szíve gőzerővel húzta, vezette angyalához. Csupán egy megbocsátható pillanatra lépett le a vöröslő ösvényről, míg pár érett rózsaszálat énekelt elő a szegedi kövekből. Azok oly drágán fakadtak ki minden pompájukkal a perzselő aszfaltból, mintha tudták volna közelgő haláluk mily nemes célt szolgál.
Emberek tucatjai, mint vad démonhad keringtek a megbabonázott férfi körül, taszították, csábítgatták, de az nem engedett. Siklott szerelmese felé, kacagva rosszakaróin és meg se állt míg el nem érte a hatalmas, mélybarna diófa kaput. Küldetett a lányért, megüzente szerelem várja a robosztus kapun túl, jöjjön s egy egész világot kap cserébe.
Az úgy robbant át a diófa szörnyön, mintha élete múlna rajta. Mikor meglátta veszettnek hitt kedvesét ölébe omlott s úgy ölelkeztek, mint a rózsabimbó gyöngéd szirmai. Elindultak, folytatták kalandjukat, de amint elhagyták a biztonságot nyújtó sötét árnyékot, s a Nap méregtől izzó sugarai elérte őket, minden megváltozott. A szerelmes izgalom a kényszeredett udvariasságnak adta át a helyét s nem is történt semmi, mit szeretőktől várnánk. Magukat győzködve s a látszatot fenntartva kéz a kézben járták be a Tisza menti ösvényt, de ez sem számított. Míg a világosságot a Napból nyerték, addig el voltak ítélve.
De hát nem adta magát olyan könnyen a legény. Ha az átkozott égitest érezte volna mily hevesen ver a fiatalok szíve, talán ő maga égeti porig a várost. De nem látta, elvakította a győzelem mámora. Élvezte, hogy egy újabb csillagot nyomhatott el saját, könyörtelen fényével és a nagy ünneplésben nem láthatta, mikor a fiú az utolsó sugarak elhalásakor, új reményekkel átitatva tért vissza angyalához.
A tündér már várta, ott csillogott a kapualjban s leplezhetetlen izgalommal számolta a perceket. Egy pillanat alatt ott termett a lovag s feladva minden önmegtartóztatást úgy szájon csókolta a leányt, hogy támogatnia kellett nehogy összerogyjon. Az első csók. A cél melyért átutazta a világot. Az álom, mely napok óta kísérte éjszakáit végre valóra vált.
Ünnepeltek, társaikhoz csatlakozva mulatták át az éjszakát. A kegyes éjszakát mely csak az övék volt, az éjszakát ahol nem parancsolt senki, nem volt tiltva semmi. Áttáncolták magukat Szeged minden szegletén, majd hazaérve egymás ölébe borulva maradtak meg boldognak.
Csókcsatákat vívtak, hol gyengéden végigsimítva egymás arcán, mint egy finom nyári zápor, hol pedig erőszakkal csaptak össze, akár a dühös hullámok a viharos óceánon. Nem volt menekvés, ezt mindketten tudták, a szívük egyként vert és ha akkor ennek vége szakad, biz Isten egymásba halnak.
Aztán a fiú egy heves mozdulattal ölébe kapta a lányt és az, mint a finom aranyszín homok kúszott szerelmese minden apró porcikája közé. Ahogy egymásba fonódva élvezték az éjszaka hűs, mégis barátságos szellőit az angyal gyönyörű szép szemeivel belefolyt legénye tekintetébe. Eltűnt arcának márvány hidegsége, már csak a Hold járt ékes táncot rajta. Édesvörös fürtjei, mint fűzfa ágak simították végig arcát a finom tavaszi szellőben s bőre oly csodálatos volt, akár a legtökéletesebb csomagolás, a legtökéletesebb ajándékon. Selyem borított lélek. És mégis! Mindez a szépség eltörpült a szemei mellett. Abban benne volt a legény minden vágya, csillaga, koronája. Az úgy szikrázott, pompázott a kékség megannyi varázsában, hogy tucatnyi univerzum könyörgött volna egyetlen sugaráért. De nem. Minden sugara saját kis univerzumát éltette, ahol csak ő és kedvese élhettek.
Egymástól kábulatba esve vallottak szerelmet a másiknak és örökké beleégették a maguk monogramját a másik szívébe. Ott voltak, már hárman, mint egy boldog család, a révbe ért pár és teremtményük, az igaz, elpusztíthatatlan szerelem. Úgy fogták maguk közé s táplálták saját testük melegével, izzították egymás érintésével és majd belepusztultak mikor rájuk köszönt a búcsú keserű pillanata. Hosszas, marasztaló csókokkal koronázták meg kapcsolatuk hajnalát majd ki-ki visszatért a saját világába”.

Az öregek könnyes szemmel tekintettek a messzi múltba. Kerestek, kutattak régi fiatalságuk után, mikor még ők is tudták, mit érez a legény. A hosszú út végén így szólt a hallgató.
- Uram, vessen meg, de talán nem is olyan nagy kár azért a városért. Istenemre mondom, magam is saját két kezemmel darálnám le honom akármely városát egy ilyen szerelemért!
- Mutasson nekem egy férfit a világon, aki másképp cselekedne. De... – tette hozzá már-már könyörögve - kérem barátom nem egyezhetnénk meg abban, hogy itt a vége és pont? Tényleg el kívánjuk rontani ezt a mesébe illő érzést?
- Bizony maga nagy dilemma elé állított most. A baj, hogy szöget ütött a fejembe, hogy vajon mi lehet az az ember feletti hatalom, mely nem hogy egy várost, de egy íly szerelmet képes a földdel egyenlővé tenni?
- Még csak nem is sejti? – kérdezte meglepődve. No rendben, de aztán ne vesse a szememre! Másnap...

IV.

„... a legény szúró szívvel ébredt. Rosszat sejtett, valami gyalázatos történik ma érezte. Mikor kinyitotta a szemét látta, hogy vékony sugárban nyaldossa mellét a napfény. A meleg kényeztetés minden kétséget kimosott elméjéből és a nyugalom homályával terítette be azt. Gyönyörű idő szakadt Szegedre, csak úgy kicsattant az élettől a város. Az éjszaka színterein barangolva varázslat sugárzott az immáron férfivá ért kebelből. Az íves kandeláberek egyként hajoltak meg előtte s úgy áradt a boldogság minden lépéséből, hogy nyomára virágszálak szakadtak ki a sivár, figyelmeztető utcakövekből.
Hozzá sietett, az angyalához, a tolvajához. Repülni akart, szabadon, hogy táncra kérhesse a Napot, mely oly vidáman kacarászott világos kék köntösében, mint még soha. Persze, akkor még senki sem tudhatta vajon mi csalt az égi tüneményre íly ritka mosolyt. A fiú nem is törődött vele, őt csupán egy orca izgatta, a selyembe csomagolt kis lélek, aki ugyancsak várt már rá.
A robosztus diófa kapunál álltak újra, de most valami más volt. Az angyal fáradtnak, lelkéig gyötörtnek tűnt, mintha kicserélték volna. Mikor a férfira emelte tekintetét oly mélyen a szemébe nézett, hogy a másik belevakult a fagyos, immáron idegenül csillogó szempárba. Mély, örökké tartó hallgatásba borult, mire a rettegő férfi szóra kérte. Tudta, önmagában reggel óta tudta, hogy mit akar mondani a lány. Szúrt a szíve. Két markába fogta kedvese selymes kezeit s úgy szorította szívéhez a tőrét. Vigasztalta kedvesét, hogy tegye meg s így lesz a legjobb mindenkinek, tegye meg érte, a szerelmükért. S míg utoljára kéz a kézben álltak, felfedezett szerelme karján egy még lüktető, izzó szorítás okozta forradást. Rájött! Rájött, hogy ki az igazi gyilkosa, de már túl késő volt.
Millió dolog és egy pillanat.
Búcsú csókot nyomott kedvese ajkára s a benne lakó utolsó melegséget is átlehelve az angyal, könnyben úszó szemekkel, finoman szerelmese vadul verő szívébe mélyesztette tőrét, de még mi előtt az egészben elnyelte volna a pengét, egy futó pillanatra tükörként csillogtatta meg a kárörömben úszó diadalittas Napot.
Egy árván gördülő könnycsepp, egy utolsó, égbekiáltó dobbanás és a szív végleg kihűlt. A rezonancia, mint kedvesének hullámzó tekintete, oly elsöprően tarolt végig a városon. A repedések kígyókként kúsztak fel a templom-keresztekig s az öreg Szeged pillanatok alatt, mint a kártyavár úgy dőlt össze”.

Könnyeivel küszködve ült a hallgatóság. Pipázó barátját fürkészte s egyszer csak kitört belőle az égető kérdés:
- Hogyan lehetséges ez? Pont a mi drága egyetlen Napunk? Hát mi oka lett volna rá?
- Azt mondják féltékeny volt. Izzott a dühtől s a félelemtől, hogy minden este vérző sebbel meneküljön a csillagtolvaj vakító szembogara elöl. Nem állhatta a második helyet.
- De édes jó barátom, hisz ez mégis csak képtelenség – fakadt ki a mérgében már-már remegő aggastyán. Magyarázza el, hogyan vihette végbe álnok gondolatait?
- Ez már csak monda, de úgy beszélik pirkadatkor, az első fénynyalábbal magához ragadta a lányt, onnan a sebe is, és a csillagokat kutatta, de azok oly mélyen, szinte beleégtek a lányba, hogy bosszúból kifosztotta szívét, elragadta emlékeit s boszorkánysággal vette rá, hogy saját kezével oltsa ki kedvese életét.
- Borzasztó! És a férfi? Azzal mi lett?
- Örök kétely. Egyesek szerint teste máig Szeged romos maradványa alatt nyugszik míg szívét az előénekelt rózsaszálak fonták töviskoszorúba. Mások úgy hiszik azóta is csatában áll a Nappal s mikor csillagtenger borítja az eget, akkor egy boldog éjszakára újra babája karjaiban pihen meg. De ezt már sosem tudjuk meg... – s pipája utolsó füstoszlopával játékos bosszúból, habár csak pillanatokra is, de ködbe borította a Napkorongot.

A cikket írta: blasius

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. augusztus 20. 12:49
Megborzongtam, de! ehhez a történethez a mondavilág nyelvezete illett volna sztem.
Am. nagyszerűen írsz!

A Szeged romokban pedig olyan "háborús" cím volt, mást vártam.


Bianka
2011. július 31. 22:56
Húú! De jó hosszút írtál! Egyébként tetszett az írásod! Az is igaz, hogy jobb, ha rövidebb mondatokat írsz. Nagyon szép kifejezéseket használsz! Kedvencem, ami nagyon megfogott: "Már nincs csillag, mely szíve égboltját tarkítaná." Ez szerintem gyönyörű!
Sok ilyen hasonló van még benne. Szépen összeraktad!
Kapsz egy ötöst rá! :-))

Pussz

Csilla
2011. július 31. 22:39
Hűha. Nem könnyű olvasmány, ily kései időben.
Tömény, sűrű, összetett, tartalmas mű.
Íze egy kalandos lovagregényhez hasonlatos, a szavak "járása" is. :)
Ugye élőszóban nem így beszélsz? :) Pályázatnak szerintem túl hosszú, majdnem elegendő lenne 1 fejezet is, de az nyugisabban letisztogatva. A sűrű körmondatok között lágyabb, ritkább, oldottabb rövidek lazítanának és segítenének az írás befogadására, és emésztésére.

Sokat dolgoztál rajta, szép munka, de nem igazán olvasmányos.
Vagy én nem nőttem még fel hozzá. :)
Persze 5*-ös. :)

Zsötem
 
2011. július 31. 22:33
Kedves Pályázó!
Megfogott a történeted, és főleg megfogott a bőséges szókincsed. Bár néhol elveszel a saját magad alkotta szépségben, remek cikket írtál.
Látszik a műveden, hogy igen gondos munka. Bár a romantika inkább csak átsejlik benne, mindenképpen érdemes volt téged olvasni.
Megérdemled a döntőbe jutást.
Adtam ötösöket


Nem Tom
Tamás
2011. július 5. 18:19
ez nagyon jó
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: