Szupernagyi!

Látogatók száma: 61

Jó az öreg a háznál! - szoktuk volt mondani, de csak úgy viccesen, mert igazándiból még nem nőttünk fel hozzá... Példa erre számtalan... Vegyük csak a saját felfogásomat.

Menjek csak végig az utcán és találkozzak szembe egy kisgyerekkel. Gügyögjek neki pár szót és máris nevén nevezi a dolgokat.

- Szia néni!... Te ki vagy?... Helyben vagyunk. Lehetnék akár a nagyija. Korban mindenképp, de nem vagyok. Ezért nekem csak a "néni" megszólítás dukál.

- Évi néni! - felelem, hogy nevet adjak a "gyereknek" és már bele is megyek az ismerkedésbe. Alapból szeretem a piciket, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont még itt van.

- És téged hogy hívnak kis csillagom! - kérdezem a lehető legtermészetesebb hangon.

- Nem vagyok csillag - feleli durcásan... és nem értem mi változott meg egyik pillanatról a másikra...

- Jó, de akkor mi a neved?

- Miért nem ezt kérdezted? - Hát nem tudod? - Az én nevem Panna.

- Pöttöm Panna. Nagyon szép neved van! - Tudod e?

- Nem vagyok Pöttöm Panna, csak még nem nőttem nagyra.

- Mi a bajod azzal, hogy pöttöm? - Nekem nagyon tetszik.

- De nekem nem tetszik, mert az óvodában is így csúfolnak.

- És mi abban a rossz, hogy pöttömnek neveznek?... hiszen valóban aprócska vagy.

- Hát persze, hogy az vagyok, ha egyszer még nem nőttem nagyobbra. De majd fogok. És különben is, a Gergő sokkal kisebb, mint én és őt Gergőnek hívják és nem Pöttöm Gergőnek.

- Ebben igazad lehet, de én nem törődnék ezzel a helyedben. A "pöttöm" az egy kedves, helyes szó. Azt jelenti picinyke, aranyos, bájos, cserfes, szeretetre méltó... akár. A Gergő lehet, hogy nem olyan, mint te vagy, mert ő fiú. Talán még rosszalkodni is szokott.

- Neeeem! A Gergő nem szokott rosszalkodni. Ő az én legjobb barátom. De én nem mondom neki soha, hogy pöttöm, csak úgy, hogy Gergő gyere velem játszani!... És ő soha nem mondta még azt, hogy "nem jövök, hagyj engem békén", mint a többiek.

- Igazad van. Így helyes Panna! Ne is veszítsd el őt, ha egyszer a barátod.

- Évi néni! Neked hol van az unokád? - Az oviban?

Húúúú. Erre a kérdésre nem számítottam. Mit is feleljek? - Mindig az igazat, csakis az igazat...- , de most valamit mondanom kellene ennek a csöppségnek. Jut eszembe. - Miért is nincs unokám? Mégsem mondhatom el az igazat, de ki kell találnom valami kegyes hazugságot. (Lehetett volna... Hányszor megfordult a fejemben, jól tettem e, amit tettem. Elvágva minden szálat, további lehetőséget, ami természetes velejárója lett volna egy normális kapcsolatnak, két ember szeretetének a gyümölcse. De én féltettem őt nagyon azoktól, akik megkörnyékezték. Rossz emberek voltak. Talán sokkal jobban féltettem, mint kellett volna. Hiszen nem törvényszerű, hogy ugyanaz megismétlődjön, ami velem egykoron...)

- Nem Pannikám, nekem nincs unokám. Tudod az én lányomnak nem voltak igazi, jó barátai, mint neked, a Gergő..., de most már elég a sok kérdésből. Szaladj... játssz a barátoddal tovább. Én már látom, felismertem. Biztosan ő a Gergő, mert igen csak nézeget feléd. Biztos türelmetlen már, hogy ennyit csevegünk.

A kislány egy pillanatra kizökkent a szerepéből. Figyelme a fiú irányába fordult és már csak úgy futtában kiált felém...

- Szia Évi néni! Ne búsulj! Gyere máskor is. Én leszek az unokád!... és már szalad is, szaporán szedi csöppnyi lábait, a fiú arcán pedig megkönnyebbült, boldog mosoly suhan át. - Na végre!... Játszhatunk? - Pöttöm Panni!

- Nem vagyok Pöttöm Panni. - feleli dacosan a kislány. - Hányszor kell még ezt mondanom?... de a következő pillanatban már el is felejtve, hogy ott vagyok, a fiú és a játék köti le minden figyelmét.

Az egész beszélgetés talán csak pár percet vett igénybe. Naponta keresztül megyek a játszótéren, ahol nem egy pöttöm pannival találkozom szembe utam során. Megállok egy-egy pillanatra és elnézegetem a gyerekeket. Miből lesz majdan a cserebogár?

Közben hazaérek és a lányomat ugyanott találom, mint általában. Az ablaknál egy széken üldögélve. Szereti nézegetni a jövő-menő embereket... Örül az érkezésemnek és én szívem szerint elmesélném az iménti jelenetet, a találkozást pöttöm pannival, a kislánnyal, de valami visszatart... Minek fájdítsam a szívét?

- Anyu! - Figyeled hogy néz ki az a nő, abban a mini szoknyában? Hiszen már nem is fiatal.

- No már megint ki az, ki nem fiatal? - Mutasd már, hadd lássam!...

- Nem is rossz. Mi bajod a szoknyájával? - felelem... Mit szólnál mondjuk ahhoz, ha holnaptól én is szoknyára váltanék, nem mindig ez a nadrág, amit viselek? - kérdeztem, mert semmi kivetni valót nem láttam a nyanyán.

- Háááát? - Te akkor olyan lennél, mint a Szupernagyi!!!!

Na tessék! És én még próbáltam megkímélni őt a mesémtől. Nem hozakodtam vele elő direkt, nehogy megbántsam. Hátha rossz emlékeket idézek fel benne...

- Szupernagyi?... Én? - és már csak nevetek az egészen, mit is mondott. - Honnan jutott ez az eszedbe?... közben elképzeltem magamban azt a nagyjelenetet abban a filmben, ahol az a pöttöm néni, a "mama" hirtelen előkap egy stukkert és a fia felkiált: - Állj, különben lő a mamám!... - Ne merészeld bántani a fiacskámat!... Bár az is lehet, nem ugyanezekkel a szavakkal, de valami hasonló elhangzott..., de az egy másik film volt. A lényege a dolognak, hogy a bűnözők jobbnak látták hallgatni rá...

Ezek után ráhagytam, végül is lehettem volna akár "szupernagyi" is, ha...

Viszont ezzel máris adott egy ötletet ehhez a cikkemhez, így lett a címe: "Szupernagyi..."

A cikket írta: zsoltne.eva

előző cikk következő cikk

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

párbeszéd

Válasz erre: zsoltne.eva

Egyetlen szó adta ehhez az ötletet és ez a "Szupernagyi"... a lányom fejezte így ki magát valami kapcsán. A történet is csak kitalált....
Ha legközelebb is mond valami "nagyot" akkor is írok valami ilyesmit, jó?! :-)

Jó! :)