Új élet - 2.

Látogatók száma: 60

Második rész - Kristóf híreket kap

A barátságos kis szobában kellemesen hűvös volt, köszönhetően a nyugati tájolásnak és a nyitott ablak melletti, behajtott zsalugátereknek. A két szárny között beragyogó reggeli nap aranyosan csillant a diófa szekrény politúrján, aztán tovább vándorolt a padlón, felkúszott az ágyra és melengetni kezdte a könnyű takaró alól kilógó férfikezet. Tulajdonosa arrébb vitte anélkül, hogy felébredt volna, de a napsugár ment utána, egész az arcáig. Amikor már az orrát csiklandozta, muszáj volt tudomásul vennie, hogy reggel van.
Kócos barna fej emelkedett fel a párnáról, kék szempár hunyorgott a világba. A fiatalem-ber nagyot ásított, és úgy fektében akkorát nyújtózott, hogy az öreg ágy belereccsent, ahogy talpa és tenyere a deszkáknak feszült. Kicsit kicsi volt már az ágy, hiszen még siheder korában kapta. Most viszont már felnőtt férfi…
„Aki ma nősülni fog… - jutott az eszébe és ettől elmosolyodott. Már maga a tény Antóniára terelte gondolatait. – Ma este…”
- Ma este… ma éjszaka… végre együtt lehetünk…
Az elmúlt két év olyan volt, mint egy álom. Rémálomnak indult apja hirtelen halála miatt, ez kétségtelen, de végül ez tette lehetővé, hogy megismerje a lányt. Antónia édesapja, Kozma ügyvédúr intézte ugyanis a hagyatéki ügyeket, így akkoriban sokat járt hozzájuk. Nem rég költöztek a faluba, szinte senkit sem ismertek a környéken. Teljesen természetesnek tűnt, hogy őt kérték fel, vezesse be az éppen nagykorúvá váló kisasszonyt az úri társaságba. Örömmel tett eleget a kérésnek, Antónia bájos ifjú hölgy volt vörösesszőke hajával, zöld szemével és sudár, karcsú termetével, ráadásul remek társaság is. Mindenféléről tudtak beszélgetni, nagyokat sétáltak, időnként lóháton is kirándultak, hogy Antónia és a kishúga, Cecília, megismerhesse a környéket. És persze közben - hiába volt velük gardedámként a tanítóúr özvegye, a korához képest jó karban levő Júlia - tudtak összebújni, csókot váltani. Nem kellett sok idő és megkérte a lány kezét, aki boldogan mondott igent.
Előbb azonban mégis egy másik esküvő lett.
Az ügyvédúr már három éve társtalan volt - a felesége betegségben hunyt el - és itt a faluban újra rátalált a szerelem. Elvette Júliát.
„Júliát… aki valaha a bátyám mennyasszonya volt…”
Töprengését vonatfütty zavarta meg. A gőzös mindig jelzett, mikor elindult az állomásról. A fiatalember őszintén remélte, hogy a grófné valóban elutazott vele, ahogy mondta. Az elmúlt héten majd mindennap mentegette magát egy sort, hogy nem lehet ott az esküvőn: „De tudja Kristóf úr, az orvosomnak megígértem, sajnos muszáj elmennem, pedig Abbázia ilyenkor még nem is az igazi…” – csengett a fülébe még most is a siránkozása és látta maga előtt az idős hölgyet, amint összetett kézzel bólogat, miközben beszél.
Kopogtattak. Még ki szinte ki sem szólt, hogy „szabad”, máris nyílt az ajtó és belépett Váradi, egy idős, katonaviselt ember, a birtok tiszttartója. Rosszalló pillantást vetett az ágyban felülő gazdájára. Kristóf nem törődött vele, már megszokta, hogy Ferencnek mindenki, aki nem az első kakasszóra kell, és nem svédtornával meg hideg vizes mosdással kezdi a napot az menthetetlenül lusta.
Udvariasan köszöntötték egymást, aztán Kristóf kérdőn pillantott az őt figyelő Váradira. Csak kell, hogy valami oka legyen, amiért bejött hozzá?
- Történt valami az éjjel?
- Az éjjel? - kérdezett vissza amaz, mialatt nézte a fiatalembert, ahogy neki áll a porcelán tálnál mosakodni – Nem, az éjjel nem… de reggel… - szünetet tartott, aztán vett egy nagy levegőt és kibökte – a Miklós úr visszajött…
- A… bátyám? – csodálkozott el Kristóf. Még a keze is megállt a törülközésben. – De hát ő… őt… - „holttá nyilvánították” akarta mondani, de benne rekedt. Lezökkent az ágyra. Nem tudta mit gondoljon. - Ez biztos?
- Már amennyire… - felelt az idős férfi. – A fuvaros, aki grófnő csomagjait vitte, mesélte a kocsmában, ott hallotta a tejes, én meg tőle… Azóta az egész falu erről beszél.
A fiatalember csendben meredt maga elé. Miklós megjelenése váratlanul érte. Bátyja valószínűleg az örökségét akarja, de hogy hogyan fogadja majd, hogy semmije sincs, mert az apjuk kitagadta, miután elment…? Persze, utána megbánta, mindig mondogatta: ,Ha Miklós hazajön, visszacsinálom…’ Szegény, nagyon hitt benne, hogy így lesz, hogy rá fog jönni, a föld az ő élete. ,Ért hozzá, erre született.’ – erősködött egyre. Maga Kristóf is remélte, hogy bátyja egyszer tényleg visszajön, de aztán… csak a levél jött, éppen Karácsonykor… A templomban olvashatta el, biztos a Bibliába tette, mikor délután kézhez kapta. Gergely atya vette ki a kezéből, amikor… és neki kellett átvenni a birtokot, feladva orvosi hivatását.
„És ma, lehet, végleg itt ragadok…”
Nagyot sóhajtott és reménykedve pillantott Váradira, hátha ő tud valami megoldást, de az csak állt, kezét összefogva a háta mögött, mintha tisztiszolga lenne. „Igaza van – sóhajtott újra, – ez az én dolgom… meg Miklósé…”
Felállt és letolta az alsóját, hogy tisztát vegyen.
Ferenc szótlanul nyújtotta oda neki a székről. Ő sem örült túlságosan az idősebb testvér felbukkanásának. Nem mintha még haragudott volna rá, ezen már túljutott, annak ellenére, hogy nyolc éve az egyike volt annak a néhány gazdának, akiket az ifjabb Miklós úr hitegetett. Felvásárolta a földjüket, hogy majd lóversenypályát építtet, és hozzácsapva a birtok egy részét, jelzálogot vett fel rá. Amit aztán annak rendje-módja szerint elherdált. Legalábbis ezt mondták a faluban. Ő személy szerint inkább az ifiúrnak hitt, hogy mindenféle spekulánsok aljas módon kicsalták tőle… De a lényegen nem változtatott, és igazat adott az öregúrnak, amikor választás elé állította a fiát: ,Vagy megkomolyodsz és megnősülsz végre, vagy mehetsz Isten hírével…!’
Következett az ing, a nadrág és a többi. Jött a csizma, ehhez már segítség kellett, de Váradinak volt benne gyakorlata, az idős gazdának is ugyanígy segített. Közben egyetlen szó sem hangzott el. Csak amikor már Kristóf a mellényét gombolta.
- Uram… Miklós úrral… mi legyen?
- Hát… – nézett a szekrény elejére csavarozott tükörbe az ifjú gazda – mivel a testvérem, e szerint fogadjuk – lehúzkodta a mellényt, ami cseppet szorította, majd fésűt vett – de – állt meg a keze, ahogy eszébe jutott valami, – nyergeltesse fel a lovamat – és rendbe szedte rakoncátlan fürtjeit. – Tudja, minden eshetőségre – fordult Váradi felé, – hátha el kell mennem valahova…
- Értem uram – felelte amaz faarccal és már indult is volna, de Kristóf utána szólt:
- Pali barátom fenn van már?
- Felfelé jövet találkoztam Bakos doktorral – jött a válasz, – azóta bizonyára reggelizik…
A fiatalember csak bólintott. Azzal a megoldással, ami felmerült benne talán ő is, és a bátyja is jól járhat. De ehhez előbb beszélnie kell leendő apósával… és persze Palival.

Mivel az ebédlőben már az esküvői ebédre készültek, ma reggel a kis szalonban terítettek reggelihez. Két személyre, hiszen a háznak vendége volt. Az úr barátja, és egykori kollegája Pestről. A kiszolgálás ennek megfelelően tökéletes volt.
A szőke hajú és bajuszú fiatal férfi elégedett arccal emelte szájához a következő falatot. Ugyan már elfogyasztott egy „angol” reggelit, brit ízléshez képest túlságosan zsíros sonkával és sűrű, házi baracklekvárral a pirítós mellé, de a pástétomnak nem tudott ellenállni. Egyrészt a jó vidéki levegő meghozta az étvágyát, másrészt az ételnek még így hidegen is isteni illata volt.
„Meg kell majd köszönnöm a szakácsnőnek – emlékeztette magát. – Lehet, hogy kölcsön is kérem Kristóftól, ha legközelebb egy kis hétvégi találkát szervezek.”
A lépcsőház felől barátja hangját hallotta, ahogy megköszöni a postát a cselédlánynak, aztán maga Kristóf is belépett a szalonba, vagy fél tucat borítékkal a kezében.
- Szép jó reggelt! – köszönt rá Bakos doktor széles mosollyal. – Újabb jókívánságok?
- A legtöbbje… - felelte a házigazda. Négyet közülük rögtön le is tett az asztalra, anélkül, hogy felbontotta volna, az ötödiket, egy sima borítékot azonban felvágott egy késsel. Úgy futotta át, hogy le se ült. Olvasás közben szemöldöke egyre feljebb szaladt, ajka viszont mosolyra nyílt. Néhány pillanatra eltöprengve meredt maga elé, aztán barátjára esett a tekintete.
- Jó hírek? – tett fel egy újabb kérdést amaz, és válaszra sem várva hozzá tette – Gyere, ülj le – invitálta, elé tolva a pástétomos tálat – ez valami isteni…!
- Egész biztos – válaszolt Kristóf, de nem ült le, csak teát töltött magának. – Mondd csak, Pali, emlékszel arra, amit tegnap este mondtál? – emelte szájához a csészét.
- Tegnap este? Na, várj csak… - merengett a doktor, kezében a villával. – Arra gondolsz, amit Antóniáról mondtam? Azt, kérlek, ne vedd komolyan, eszemben sincs tényleg átvállalni tőled – hárított hamiskás kacsintással. – Ugye nem akarod megkeseríteni egy megrögzött agglegény életét? – tette össze a két kezét.
Kristóf most már teljes szívvel derült Pál megjátszott ijedelmén.
- Nem eszemben sincs, én arra gondoltam, amit a második üveg Tokaji előtt kezdtél fejte-getni… - és felmutatta a levelet, amit olvasott. – Ezt a professzor írta… Jó kívánságok, és ami ilyenkor szokásos, meg egy ajánlat, egy sebészi állásra a Szent Istvánban, a Telepy utcai új szárnyban – és fürkészve nézett a másik férfira, de az épp oly meglepettnek látszott, mint ő. Ettől függetlenül persze, valamilyen szinten benne lehet a dologban.
- Őszintén, Pali, mit írtál neki? – szegezte neki egyenesen a kérdést, belekortyolva a teába. Az egészet olyan furcsának érezte, mintha rendelésre jött volna. Tökéletesen egybe vágott hirtelen felmerült terveivel. Túl tökéletesen. Még az is felötlött benne, hogy barátja tudott Miklós érkezéséről, hiszen annak idején nagyon is jóba voltak.
- Hogy mit? – vonta meg a vállát Pál és tovább dolgozta a pástétomot a pirítósra. – Csak az igazat. Hogy Antóniád ízig-vérig városi lány, és biztos jobb szeretne Pesten élni… De miért kérded? Úgysem fogsz elmenni, nem? Azt mondtad, hogy előbb keresel… - megállt a ’munkában’ és felnézett – vagy már találtál is vevőt?
- Hát… - mondta bizonytalanul Kristóf, letéve az üres teáscsészét, – vevőnek nem mondanám, de hogy érdekli a birtok, az biztos.
Elgondolkodott. A prof ajánlata valóban remek visszavonulási lehetőséget kínált.
„Ha nyélbe tudjuk ütni Ákossal az ügyet…”
- Tudod, mit Palikám? – határozta el magát. – Most elmegyek, beszélnem kell az apó-sommal, ha vendég érkezne, légy helyettem te a házigazda. Sietek vissza… - és válaszra sem várva kisietett a szalonból, ott hagyva a leveleket is.