Új élet 3.

Látogatók száma: 48

Harmadik rész - Antónia reggele

A falu egyik legszebb házában levő, kertre néző szobában a nap első sugarai a fonott ko-sárban szundikáló cirmosra estek. A macska - jól megtermett, idős nőstény - lustán nyújtózott egyet és nagyot ásított. Egyenesen az ágyából őt figyelő gazdája arcába. A fiatal lány viszonozta a gesztust, hogy aztán az állat meglepett pofácskája láttán halkan felnevessen.
A következő pillanatban azonban ijedten kapta szája elé a kezét és vetett egy pillantást a másik ágy felé. A sötétszőke fej meg se moccant, hál’ istennek. Még csak az hiányzik, hogy a húga felébredjen. Legalább Cili hadd pihenje ki magát, ha már ő maga nem aludt szinte egy szemhunyásnyit sem. Egész éjjel szörnyen nyomták a loknifák, hiába volt a nyaktámasztós párna, reggelre teljesen elzsibbadt a nyaka. Mérgesen ébredt, haragudott nevelőanyjára, amiért rábeszélte a loknikra, és magára, amiért hagyta. A macska kicsit felvidította.
- Nem – rázta meg a fejét, ahogy felült, és hajában zörögtek a facsavarók, – ha még egy-szer férjhez megyek, levágatom a hajam. – De mit is beszél? Hisz nem lesz több esküvője!
„Utoljára aludtam ebben az ágyban, sőt! – nézett végig a jól ismert bútorokon. – Ebben a szobában és házban. Ezentúl csak vendégként jövök majd ide…”
Sóhajtva felkelt az ágyból, leült a tükör elé és elkezdte kiszedegetni a fákat. Tudta, hogy meg kéne vele várnia Júliát, de már nem akaródzott várnia. Persze más lenne a helyzet, ha édesanyját várná, de hát…! És újra, mélyről jövőbben felsóhajtott.
„Mennyire örülne Anyuska, ha most látna…” - gondolta, és ahogy egy pillanatra behunyta a szemét érezni vélte anyja kezének érintését, parfümjének finom illatát. A merengésnek újabb, már lemondó szusszanás lett a vége.
Közben egy percre sem hagyta abba a munkát, óvatosan csinálta, teljes figyelemmel, aztán amikor az összes fa kinn volt, vette a hajkefét és körültekintően összeboronálta a hullámosított tincseket. Szemügyre vette magát. Egy vörösesszőke ifjú hölgy nézett vissza rá, lágy esésű loknik keretezte arccal.
„Cseppet régimódi – forgatta a fejét, – de nem rossz.” A falubeliek meg lehetnek vele elé-gedve. Remélte, hogy elfogadják majd a birtok asszonyaként, bár… egy kissé félt is tőle. Városi lánynak született. Szeretett vadóckodni, nadrágban lovagolni, célba lőni, amit itt vidéken nem néztek jó szemmel. Felsóhajtott. Tudta jól, lehet, hogy Kristóf kedvéért ez utóbbiról le kell majd mondania.
Tekintete a mennyasszonyi öltözékre tévedt, aztán megrázta a fejét. Neki állt öltözködni, egyelőre csak egy egyszerű ruhába, ami, mivel lovagolni készült, nadrágszoknyát, blúzt és kabátkát jelentett.
Éppen cipőjét fűzte, amikor patacsattogást hallott lentről, aztán rögtön utána vőlegénye hangját, amint utasítja a kertészfiút, hogy vigyék Pajkost az istállóba.
„Kristóf itt? Ilyenkor? – lepődött meg. – Vajon miért…?”
Kikukucskált az ablakon, de már csak a szürke pejt elvezető Danit látta. Néhány másod-percig tépelődött magában, aztán döntött. Szokások ide, babona oda, ő bizony lemegy és megkérdi jövendőbelijét, hogy mi látogatása célja! - és fejébe csapva kis szalmakalapját kisietett az ajtón.

A folyosón senkivel sem találkozott, senki sem jött hozzá, hogy bejelentse neki Kristóf érkezését, így a fiatalember valószínűleg nem hozzá jött. Ez egy kicsit elbizonytalanította. Hiszen akkor vagy a nevelőanyját, vagy az apját keresi, amihez neki lehet, semmi köze.
„De mi dolga lehetne Júliával…? És apával…? És különben is – kapott szárnyra benne az öntudat, – ami a családomra tartozik, az rám is…”
Ennek ellenére félve állt meg apja dolgozószobájának ajtaja előtt. Ketten beszélgettek odabenn, mindkettőt jól ismerte. Apja és a vőlegénye…
„Vajon miről…?” Nagyon kíváncsi volt, de hát úrilány nem hallgatózik…
„De hát én nem is akarok – állapította meg – egyszerűen csak benyitok és meghallom, és ha nem rám tartozik, bocsánatot kérek, mintha nem is tudnám, hogy Kristóf itt van. Hiszen apámmal bármikor beszélhetek…”
Mégis félve nyúlt a kilincshez, és mielőtt lenyomta volna körülnézett, hogy nem látja-e valaki. Senki sem volt a folyosón. Hát óvatosan benyitott…
Úgy volt, ahogy gondolta, az apja és Kristóf voltak odabenn. Nem vettek észre semmit, az íróasztalnál beszélgettek. Éppen vőlegénye mondott valamit:
- Higgye el, Ákos bátyám, így lesz a legjobb.
- Szerintem pedig ráérnél vele, Kristóf – felelte az ügyvéd, mialatt leült. Maga elé húzott egy kötegnyi papírt, kinyitotta a tintatartót, elővett egy tollat és írni kezdett.
- Nem hiszem – rázta a fejét a fiatalember, de közben figyelte az alakuló sorokat. – Nem akarom, hogy bármi is megzavarja az esküvőnket. Legfőképp egy ilyen dolog ne. Amúgy pedig – tette hozzá elgondolkodva, – ez Antónia érdeke is. Jobb, ha ő is tisztán lát.
Az ajtónyílásban álló lány már majdnem belépett, de most megdermedt.
„Mi az én érdekem? Mit kell látnom?” – és a szíve szaporábban kezdett dobogni. Apja következő szavaitól pedig egészen elsápadt.
- Ezt nem vitatom, de nem most kellene ezt elmondanod neki. Ez a szerződés…
- Ez a szerződés – vágott a szavába Kristóf, – az én biztosítékom a nyugodt életre. A mi biztosítékunk – helyesbített. – Nem akarok vitákat…
Antónia a döbbenettől alig kapott levegőt. Már nem is figyelt a többire. Szerződés! Csak nagy nehezen tudott uralkodni magán, hogy be tudja csukni zajtalan az ajtót, és ne rontson be, számon kérni Kristóftól az ígéretét. Előbb gondolkodnia kell, hogy mit is tegyen…
„Istenem! – idézte fel az emléket – Pedig milyen szépen mondta Júliának, amikor mindenáron rá akarta beszélni: ,Nincs szükségünk házassági szerződésre, hiszen mindig szeretni fogjuk egymást.’ – még kedvesen mosolygott is hozzá.”
Milyen boldog is volt akkor, hogy a fiú így gondolja! Meg is csókolta jutalmul, ott min-denki előtt. Erre tessék! Meggondolta magát! Az utolsó pillanatban! De még éppen jókor…!
Felindultságában szinte szédült, neki kellett támaszkodnia a falnak. Úgy érezte kedvese elárulta őt és a szerelmüket.
„Várj csak Nyerges-Tóth Kristóf! Meglátod milyen lány Kozma Antónia! Szerződés! Le-gyen csak, ha neked fontos, de esküvőd nem lesz, az biztos…! – fogadta meg magában.
Összeszedte magát, tett néhány lépést, aztán mikor úgy érezte, rendben van, határozott léptekkel a konyha felé indult. Nem nézett se jobbra, se balra, nem hallotta, ahogy Bori néni, a szakácsnő invitálja, hogy nézze meg a tortát; ment egyenest keresztül a helyiségen, ki az istállóhoz. Kilovagol, igen, de visszajönni nem fog, őt nem fogja Kristóf mindenki előtt megalázni egy papírral.
„Ha akar valamit a fiatalúr – nézett vissza a házra, miközben felült Csillag hátára, – majd utánam jön…” – ezzel az almásderes oldalába vágta a lábát és kiügetett a kertkapun.