Új élet 4.

Látogatók száma: 48

Negyedik rész - A találkozás

Miklós elnyúlva feküdt a selymes fűben, a fűzfa ágai alkotta sátorban, fejét a fatörzsnek támasztva. Behunyt szemmel ejtőzött, hallgatta a patak csobogását, élvezte, ahogy a szellő és a napsugár cirógatja az arcát. Néhány évvel ezelőtt nyomban testvéréhez sietett volna, hogy megbeszélje vele a dolgokat, most azonban úgy érezte, ez ráér. Nagyot harapott a táskájából előkotort almába, a gyümölcs harsogott a foga alatt, pedig még tavaly termett, de bárhol is tartották, jól átvészelte a telet.
„Házasodjon meg Kristóf nyugodtan.” – elmélkedett csendben. Nem fogja zaklatni, csak az esküvő után. Addig jól el van ő itt. Sok szép emlék köti ehhez a helyhez, nem egy falubeli lányt kihozott ide legénykorában…
Ráadásul tudta, hogy öccse nincs odahaza, amikor a birtok felé tartott a temetőből eljövet, látta elvágtatni a falu felé. Szemei le-lecsukódtak, el is aludhatott egy kis időre, mert patadobogásra riadt fel. Körbe nézett, hallgatózott. A félig megevett alma ott hevert a fűben, ahová a kezéből esett, amúgy semmi sem változott, a patazaj is elhalt. Már azt hitte csak álmodta, amikor ló prüszkölt fel a közelben, aztán egy lányhang hallatszott:
- Hé, Csillag! Nyugodj meg!
Miklós feltérdelt, felszedte az almát és kilesett a fűzfaágak között. Kis híján elfüttyentette magát a takaros teremtés láttán. Búzakék nadrágkosztümben és halványszürke blúzban vörö-sesszőke, copfos leányzó közeledett, egyenesen a fa felé. Kis kerek szalmakalapja hetyén oldalra csapva, ami sehogy sem illett durcás arcához. És a rajta levő mogorva kifejezés sem, kedves vonásaihoz…
Nyerges-Tóthnak csak annyi ideje volt, hogy táskáját felkapva – a két flaska összekoccant benne, de ezzel most nem is törődött – elrejtőzzön az öreg fűz odvába. Amint beszuszakolta magát – hej, de rég volt, amikor még könnyedén befért! – a lány már be is lépett a természetes sátorba.
Egy darabig tipródott, aztán levette kabátkáját, leterítette a fűre és leült. Először kinyújtotta a lábait, majd nagyot szusszanva felhúzta, és átkarolta őket a karjával. Így egészen kisleánynak tűnt, pedig nem volt az, Miklós húszévesnek saccolta. Láthatólag bántotta valami. Állát térdére támasztva ült, aztán bal keze ujjáról lehúzott egy gyűrűt. Forgatta a kezében, nézegette, majd lassú, tétova mozdulattal felemelte a kezét, mint aki eldobni készül az ékszert.
- Ne tegye! – szólt rá Miklós, maga sem tudta miért. –Meg fogja bánni…
A lány összerezzent a hangra, láthatóan nem gondolta, hogy van még itt valaki rajta kívül, de becsületére mondva nem ijedt meg. Csodálkozva nézett a fa odvából kilépő férfira.
- Ugyan miért bánnám meg?
- Nem jó, ha az ember hirtelen haragból cselekszik, higgye el. Én tudom – és leült a lány mellé, a fűre. Vetett egy pillantást a gyűrűre. Szép darab volt, aranykarika, kicsiny, sziporkázó, fehér kővel. – Gyémántnak látszik…
- Nem tudom – vonta meg a vállát a leány, – nem kérdeztem… csak elfogadtam…
- Akkor most miért akarta eldobni?
Könnyel teli zöldszempár nézett a férfira, tulajdonosuk nagyon igyekezett, hogy ne sírja el magát. Végül vett egy nagy levegőt és kimondta:
- Mert a vőlegényem becsapott…
A kijelentés olyan véglegesnek tűnt, mint egy ítélet. Miklós egész elcsodálkozott a kisasz-szony határozottságán. Elhatározta, hogy megtudja az okát, úgy sincs jobb dolga, és ha esetleg meg kell vigasztalni majd a szép hölgyet, hát abban a részéről nem lesz hiba! Nő vagy asszony, legyen bármilyen korú, őreá még nem panaszkodott…!
- Olyan biztos benne?
- Olyan, igen… - jött a durcás felelet. – Hallottam, hogy mit beszélnek édesapámmal…
- Nahát… - fordult Miklós a lány felé, – úrilánynak nem szabad hallgatóznia…
- Véletlen volt, és különben is – vont vállat egy bájos mozdulattal beszélgetőtársa, – lehet, hogy úrilány vagyok, de gazdag nem. Legalábbis nem annyira, mint a vőlegényem. Az én apám csak ügyvéd, de ő földbirtokos.
Miklósnak feltűnt, hogy hasztalan próbál lekicsinylést csempészni a hangjába, inkább megbántottság érződött belőle, mint gúny. Aztán felfigyelt az utolsó megjegyzésre: ,apám csak ügyvéd, de ő földbirtokos’. Jobban megnézte magának a lányt.
„Lehetséges lenne…? Tényleg ő lenne Antónia? Ha így van, Kristóf jól választott.”
Antónia újra mélyet sóhajtott.
- Azt mondta szeret, hogy mindig is szeretni fog…
- Akkor hol itt a baj?
- A nevelőanyám azt akarta, kössünk házassági vagyonszerződést, de ő azt mondta, hogy felesleges, mert sosem fogunk elválni. Erre ma reggel beállít apámhoz és – elcsuklott a hangja, de összeszedte magát, – és a szerződésről beszélnek, hallottam. Apukám le akarta beszélni, de ő ragaszkodott hozzá – és megsebzett szíve nem bríta tovább. Nagy kövér könnycsepp gördült le az arcán. – Hogy ez az én érdekem is, hogy tisztán kell látnom… - hüppögte. – Hát, látok is! – kapta fel a fejét. – Nem lesz esküvő! – és felugrott, hogy elrohanjon, de Miklós is felállt, elkapta a kezét és visszatartotta.
- Várjon! – szólt rá kedvesen. – Nem lehet biztos benne…!
- De igen! – vágta oda dacosan a lány. Próbált szabadulni a szorításból, de a férfi nem en-gedte. Antónia a szemébe nézett, valami gorombát akart a fejéhez vágni, amitől úgy megdöbben, hogy elengedi, de meglepetésére a férfi szinte esdeklőn pillantott rá.
Miklós egyszerűen nem tudta elhinni Kristófról, hogy ilyen csúnyán rá szedte volna a mennyasszonyát. Úgy érezte, valami más lehet a háttérben, és azt is sejteni vélte, hogy ez a valami vele kapcsolatos. És ha így van, akkor kötelessége meggyőzni a lányt…
- Kisasszony, kérem… - kérte őt, de Antónia csak rázta a fejét, amitől vörösesszőke copfja lágyan hullámzott.
- Mondom, hogy hallottam… Eresszen… Hallottam minden szót… - de hirtelen elhallgatott, mert lépteket hallott, és ahogy a férfira tekintett, látta rajta, hogy ő is hallja.
Egymásra néztek, aztán egyszerre fordultak a kis földút irányába.
Kristóf lépett be a fűzfasátor alá.
Már egy ideje itt volt, Antóniát követte, beszélni akart vele, főleg miután a szakácsnő el-mondta, hogy milyen feldúltan távozott.
Amikor meglátta a lombok alatt először nem mert odamenni hozzá, mert nem tudta, hogy a lány miért haragszik rá, így nem tudta mit is mondjon neki, aztán pedig… amíg gondolkodott, hogyan kezdjen bele, megjelent Miklós…
Meglepetten nézte a bátyját, valahogy más lett. Szikárabb, igen, de kicsit határozottabb is. Mozdulataiban nyoma sem volt idegességnek, kapkodásnak. A férfiból nyugalom áradt, mint az apjukból annak idején. Látszott rajta, hogy tudja mit akar, és ez arra késztette Kristófot, hogy csendben maradjon és kivárja, hogy a bátyja és Antónia mihez kezd egymással.
Amellett pedig abban is reménykedett, hogy kiderül mi bántja kedvesét, és nem hiába. Örült, hogy csupán ennyiről van szó, ezt könnyen helyre tudja hozni.
- Nem, nem mindet… - mondta halvány mosollyal az ajkán, ahogy megjelent előttük.
Azok ketten egyszerre kiáltottak fel:
- Kristóf…!
- Kristóf… - aztán újra egymásra néztek.
Miklós nem volt túlzottan meglepve, de a lány igen. Döbbenten pislogott, nem tudta eldönteni mi a meglepőbb: Kristóf felbukkanása, vagy az, hogy a két férfi ismeri egymást.
Kristóf kihasználta a pillanatot, odalépett hozzá és kezébe fogta a lány kezét. A szeme az arca, az egész lénye mosolygott, amitől Antónia kissé szégyenkezve lesütötte pilláit. És bár a tüske még ott volt benne, már nem értette, hogyan gondolhatta, hogy a fiú becsapta őt.
- Antónia – vezette őt Kristóf a másik férfihoz, – hadd mutassam be a bátyámat, Nyerges-Tóth Miklóst.
Mire az idősebb testvér összevágta a bokáját, majd illendően és finoman kezet csókolt.
- Kisasszony…
- Miklós – folytatta Kristóf, – a mennyasszonyom, Kozma Antónia.
- Uram… - pirult el halványan a lány.
- Részemről a szerencse… - udvariaskodott Miklós, – örülök, hogy megismerhetem öcsém választottját. Mert még az ugye?
- Persze… vagyis… - jött teljesen zavarba Antónia, – nem… nem is tudom… én… az attól függ… - pillantott vőlegényére és kihúzta kezét a férfiéből.
Kristóf jókedvűen figyelt. Olyanok voltak ezek ketten, mintha rajtakapta volna őket valamin. Benyúlt felöltője belső zsebébe és előhúzott egy négyrét hajtogatott papírlapot.
- Ettől, ugye? – nyújtotta a lány felé, aki elvette és szétnyitotta. – Tessék, olvasd el, hisz rád is tartozik. Ezért voltam édesapádnál.
Antónia beleolvasott és egészen elsápadt. Ahogy szeme végig futott a sorokon egyre inkább ostobábbnak érezte magát.
- Ajándék…? – dadogta. – Hogy? – elért a lap aljára és visszaadta az írást. – Kristóf, bo-csáss meg – sütötte le a szemét szégyenkezve, – olyan buta voltam…
- Semmi baj – mondta kedvesen a fiatalember. Aztán testvéréhez fordult. – Ez tulajdonképpen a tiéd, bátyám – és ezzel szinte a kezébe nyomta a papírt.
Miklós értetlenül és kissé félve vette el. Antónia reakcióját látva nem sok jóra számított. Aztán meglátta a címet: ,Ajándékozási szerződés’ , majd tovább: ,Nyerges-Tóth Kristóf és Nyer-ges-Tóth Miklós között’… A tekintete elhomályosult, pislognia kellett párat, mire tovább tudta olvasni. Öccse az egész birtokot a nevére íratta…
- Kristóf ez… - nézett fel rá, – ez nagyon rendes tőled. De nem fogadhatom el… Így neked semmid sem marad…
- Fogadd csak el, apánk is így akarta – felelt nagy komolyan Kristóf. – Megbánta, hogy ki-tagadott. Ami pedig engem, vagyis – karolta át a lány derekát, – minket illet, a volt professzorom állást ajánlott Pesten…
- Szemere doktor? – kérdezett közbe Miklós.
- Ismered? – lepődött meg most először Kristóf.
- Igen… - válaszolt töprengve bátyja, ahogy eszébe jutott az idős sebész, aki megörült, amikor kiderült, hogy úgy hívják, mint volt tanítványát. Akkor nem igazán tudta mire vélni, hogy miért támogatja hazalátogatását. – Amikor hazajöttem volt egy kisebb műtétem…
Kristóf sokat mondó tekintetet vetett rá. Most már értette, hogy ki mozgatta a háttérben a szálakat. Mosolyogva csóválta a fejét professzora kedves ravaszságán.
- De most már látom, jól vagy – és amikor bátyja rábólintott, folytatta - és ne aggódj, bá-tyám, lesz hol laknunk.
- Köszönöm, akkor elfogadom – hajtotta össze a lapot a férfi.
- Egy kérésem azonban lenne… - nézte őt Kristóf.
- Nem is kell mondanod – fogta meg a karját Miklós. – Nektek és a gyerekeiteknek - pillantott Antóniára, aki ettől mélyen elpirult, – mindig lesz hely a birtokon.
- Igen, ezt is kérni akartam – bólintott a fiú, – de van más is.
Elgondolkodva simogatva állát végigmérte testvérét és játékos rosszallással ingatta a fejét:
- Tudod, azt hiszem át kéne öltöznöd - és mikor látta, hogy bátyja értetlenül néz rá, mosolyogva fűzte hozzá: - hiszen a vőlegény tanújának illik kicsípnie magát…