újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Új élet

Látogatók száma: 54

Történet a testvéri szeretetről, a régmúltból.

Első rész - A tékozló fiú hazatér

Egy kis faluban gyorsan terjednek a hírek. Így nem csoda, hogy mire a Pestről érkezett gyorsvonat tovább indult, a grófné és két leánya poggyászát a gőzöshöz szállító fuvaros jóvoltából, a településen már szájról-szájra járt a nagy újság: Nyerges-Tóth Miklós visszajött! Vagy, ahogy Gergely atya megjegyezte, mikor fülébe jutott a hír: a tékozló fiú hazatért.
Ráadásul éppen az öccse, Kristóf úr esküvője napján…
Minden házban azt találgatták, hogy mi lesz ebből; és bár senki nem tudott semmi okosat kisütni, egy valamiben egyetértettek: ilyen esküvő még nem volt, és nem is lesz… Már ha lesz egyáltalán, mert Miklós urat eléggé rabiátus embernek ismerték, és ha megtudja, hogy mi történt az apjával és a birtokkal…! Hát, abból biz’ bármi lehet…
Az érintett, egyelőre, mit sem tudott arról, hogy érkezésének híre ennyire felkavarta a települést. Komótosan ballagott az országúton, a vasútállomástól jó két kilométerre sorjázó házak felé. Szép szál, jóvágású férfiember volt, lassacskán közelített a negyvenhez. Bozontos szemöldöke alól barna szempár vizslatta az út menti tájat, a hamarosan aratásra érő gabonát, és a még ég felé néző napraforgókat. Kalapját kicsit feltolva barna haján, meg is állt pár pillanatra, hogy megszámlálja a távoli domboldal legelőjén mozgó apró tarka foltokat. Gazdag volt a vidék, ahogy mindig is, és ő azért jött, hogy még gazdagabbá tegye. Már ha engedik… ha visszafogadják…
Aztán bal kezével vállán átvetett kabátját fogva – hiába tartott még az elején a nap, már kezdett meleg lenni, hiszen benne jártak a júniusban – újra nekieredt. Jobbját alig-alig húzta le kissé kopottas utazótáskája. Most sem volt nála több mint amennyi nyolc évvel ezelőtt, amikor elment.
Akkor lett neki furcsa az emberek hiánya, midőn a faluszélén túljutva az első módosabb házakhoz ért. Senkit sem látott, legalábbis embert nem, mintha kihalt volna mindenki. Az élet jelét csupán a kerítések mögül ugató, acsargó kutyák, az árokban kapirgáló csirkék, egy lustán hempergő macska, na meg az út menti, dús termést ígérő szilvafák jelentették. Utóbbiakat meg is csodálta, szakértő szemmel nézegette a gondos kezek nyomát.
Érezte, hogy lesik, figyelik minden mozdulatát. Kicsit megbántódott miatta, de azért meg is értette. Hiszen nyolc éve csúnya dolgokat mondott hirtelen haragjában nem csupán apjára, hanem az egész falura, és sokaknak megkeserítette az életét.
„Most biztosan arra várnak, hogy mit teszek.” – töprengett magában, ahogy megállt a főtéren és körbetekintett.
Semmi sem változott. Balra a kis vegyesbolt, szemben a templom, jobbra a vendégfoga-dóként is szolgáló kocsma. Tudta, sokat el fog árulni róla; sokat ronthat, vagy javíthat a megítélésén, hogy hova megy először. Amikor itt hagyta szülőfaluját a kocsmából távo-zott… és igencsak sietve…
Most a kisbolt felé vette az irányt.
Nem volt túl nagy üzlet, de lehetett kapni itt mindent. Élelmiszert, illatszert, mindennapos medicinákat, sőt, még bélyeget és lapokat is; lévén a boltocska postahivatalként is működött. Az eladó, és egyben tulajdonos, egy ötven év körüli, szikár férfi a raktárkészletet leltározta a pult mögött állva, mikor ráköszöntek. Megszokásból visszaköszönt és csak utána fordult meg, hogy lássa ki érkezett ezen a kora reggeli órán.
- Nahát… - csodálkozott el, ahogy felismerte - a Miklós úr…! – és látszott az arcán nem tudja, hogy örüljön-e vagy sem. Végül az első verzió mellett döntött, és elmosolyodott.
Nyerges-Tóth viszonozta a barátságos gesztust, majd rátért jövetele céljára:
- Tart még abból a jóféle ürmösből, Szerémi uram?
- Hogy…? Hát persze… - fordult a boltos a polcok felé és leemelt a gyomorerősítők közül egy csinos porcelán palackot. – Ez lenne az, ugye? – mutatta a vevőnek.
- Az bizony – bólintott amaz, – adjon kettővel… - tette le kabátját és táskáját a pultra.
- Nahát – tette szóvá Szerémi, mialatt szervírozta a másikat is, – maga is megszerette?
- Nem én – jött a válasz, – Apámnak lesz, engesztelésül.
Szeréminek megállt a keze a csomagolásban, döbbenten nézett fel a férfira:
- Hát nem tudja…?
- Micsodát? – kérdezett vissza Nyerges-Tóth. A pénztárcájában kotorászott, számolta ki a forintokat – Még ugyanannyi az ára? – és csak most tekintett fel.
- Igen…
- Mit kéne tudnom? – érdeklődött újra. A boltos arca rossz hírt ígért, de megpróbált könnyednek mutatkozni. – No, csak nem történt valami?
- Az… az édesapja… két éve… - mondta akadozva Szerémi. – Kristóf úr kerestette is ma-gát… Tudja, az örökség miatt…
- Apám… meghalt…? – döbbent meg őszintén Miklós. Kalapját felbökte, és megdörzsölte a homlokát Erre nem számított. Úgy jött haza, hogy kibékül az öregúrral… hát… most már sosem fog. Aztán eszébe jutott más is. - Hogyan és mikor…?
- Karácsonykor, az éjféli mise után. Épp csak beültek a szánba, és rosszul lett. Öccse ura hozzám rohant be repülősóért, de már hiába - mondta a tulajdonos szomorúan. - Bevitték ugyan a paplakba, de már csak Gergely atyának volt vele dolga…
A hazatérő bánatosan bólogatott. Emlékezett rá, nagyapjuk is így halt meg, váratlanul, egy nyári este. Felsóhajtott.
- És akkor a birtok? Azzal mi van?
- Kristóf úr igazgatja – vont vállat a tulajdonos, mint akit nem nagyon érdekel. Az már annál inkább, hogy erre Nyerges-Tóth borongása megenyhült.
- Az öcsém? – hitetlenkedett. – Hát, igaz, hogy itt is kell vágni, metszeni, de… - ingatta a fejét. Egyszerűen nem tudta elképzelni Kristófot gazdálkodóként. Sokkal jobban illet hozzá a műtők fehér világa, mint egy búzatábla, vagy krumpliföld. – El tudom képzelni, miket művelt…
- Váradi uram segít neki… - jegyezte meg Szerémi és belefogott, hogy mindent részlete-sen elmeséljen.

Beletelt vagy egy félórába, mire Miklós szabadult. Addigra tisztában volt a falu életének elmúlt nyolc évbeli összes fontos mozzanatával. Kicsit szédült is a sok információtól, ahogy kilépett a térre. Tanácstalanul nézett szét. Most merre? Mi legyen a legfontosabb? Látogassa meg egykori menyasszonyát, aki mostanra egy városból ideköltözött ügyvéd felesége, és nem mellesleg Kristóf jövendőbelijének nevelőanyja? Vagy menjen rögvest az öccséhez?
Ahogy így töprengett a bolt előtt álldogálva fiatal leányzó jött felé, kosárral a karján. Ta-karos, szemrevaló, kerekarcú teremtés volt, szőke haja hosszú copfba fonva. Egyenest a bolthoz tartott, hát a férfi elállt az útból és közben kalapot emelve ráköszönt.
A lány zavartan elmosolyodott, halkan viszonozta a „jó reggelt!” -et és belépett az üzletbe. Mielőtt becsukta volna az ajtót kihallatszott Szerémi hangja, amint „kezit csókolom, Valérka!” -val üdvözli. Nyerges-Tóth meglepődött. A faluban csak egy valaki volt, akit így hívtak, a kocsmáros lányát, de az még bakfis se volt, mikor ő elment. „Most meg már eladósorban…! - sóhajtott magában. - Repül az idő…”
Az időről eszébe jutott az, amit végleg elmulasztott: hogy beszéljen az apjával. Már csak egy dolgot cselekedhet; meglátogatja a temetőben.

Gondolataiba merülten baktatott, észre sem vette az apránként előszállingózó falusiakat. Aki odaköszönt neki, annak automatikusan visszaköszönt, de nem állt meg, hogy bárkit is alaposabban megnézzen magának, pláne, hogy beszélgessen. Nem mintha szóba álltak volna vele, a köszönés az ugye kijár, még a haragosnak is, de bocsánatot annak kell kérni, aki megsértette a másikat! Miklós úr azonban csak ment végig a falun, semerre sem nézve. Öszze is súgtak a háta mögött: az úrfi alaposan megváltozott…! Egész magának való lett!
Tulajdonképpen ő maga is ezen merengett. Az elmúlt nyolc évben megkomolyodott. Rá-jött, hogy apjának volt igaza; az ő eleme valóban a föld. Ezt tanulta, ehhez értett és végső soron szereti is. Már maga sem értette igazán, hogy miért is ment el. Ezt akarta az öregúrnak elmondani és bocsánatot kérni, amiért megbántotta és most, tessék! Itt áll egy szépen rendben tartott sírbolt előtt…
Bár vallásos nevelést kapott, sosem hitt komolyan Istenben. Úgy tartotta, hogy mindenki maga irányítja a sorsát, nincs beleszólása mindenféle képzelt személynek. Abban a pillanatban mégis úgy érezte, valaki direkt rendezte így a dolgokat, csakhogy bűntudata legyen. Ismét felsóhajtott, ezúttal egész mélyről jövőn.
- Jól kibabrált velem, édesapám! Egyezkedhetek Kristóffal, pedig vele sosem volt ba-jom…
Felpillantott és elnézett a temetőn túlra, a völgybe. Tekintete befogta az egész birtokot, ami immár három generáció óta volt a Nyerges-Tóthok tulajdona. Azóta, mióta az öreg Miklós úr apja, mint a gróf úr ispánja, szolgálatainak fejébe megkapta a gróftól. Szántó, legelő, kis patakkal és egy darabka erdő. Annyi volt csupán a kikötés, hogy mindig gondját viseljék a grófi birtok többi részének is, és ők becsülettel helyt álltak. Eddig…
Miklós elképzelni sem tudta, hogyan boldogul Kristóf, hiszen nincsen ehhez szokva.
„Engem tanítgatott apa a földművelésre, gazdálkodásra és nem őt… Ez az én jussom!”
De ha a tiéd - szólt benne a kisördög - akkor miért mentél el? Persze tudta ő a választ, persze hogy tudta…! Nem bírta elfogadni, hogy kijelölték a helyét, hogy irányítani akarják az életét. Csoda, hogy fellázadt? Harminc éves, felnőtt férfi! Őt senki se akarja röghöz kötni, pláne ne családdal! Inkább elment, mit ment! Menekült! És mérgében ganajos porfészeknek titulálta a falut és ganajtúróknak a falusiakat… Na, azok után tényleg futnia kellett!
Persze, így utólag belegondolva az apjának igaza volt ebben is. Nem volt az igazi élet, nem törődött csak a lovakkal, nőkkel, meg az ivászattal… Lóversenypálya! Na hiszen! Ma már csak nevetni tudott rajta, de akkor… Jó néhány falusit rávett, hogy adják el neki a földjüket, és mikor egy szép nagy területet összevásárolt, a birtok egy részét hozzácsapva jelzálogra kölcsönt vett fel rá. Amit aztán a városi spekulánsok kicsaltak tőle…
Az apja csak segíteni akart, amikor kiderült a baj, még menyasszonyt is kerített számára, a tanítóúr csinoska özvegyét, hogy rendes emberként visszafizethesse a kölcsönt. Igen, igaza volt, de azért… egy kicsit még most is berzenkedett. Akkoriban pedig…
Most csak elmosolyodott, ahogy felidéződött benne az emlék. Egész Amerikáig futott, csakhogy rájöjjön, hol a helye, és mi az, ami igazán fontos. Megtanulta megfogni a pénzt. Keserves nyolc év volt… Az utolsó kettőben már az Európába szóló hajójegyre keresett… meg az álmaira. Haza akart jönni mielőbb, hogy kipróbálja mindazt, amit idegenben tanult. Új módszerek, új gépek, terméshozamot növelő szerek… Tele volt tervekkel, lelkesedéssel és munkakedvvel…
Onnan, ahol állt a ház is látszott, a kétszintes, tágas, tornácos épület, ahol gyerek- és ifjú-korát töltötte. Kristófnak és jövendőbeli feleségének otthona. És az övé…
„Az volt, és újra az lesz…” – fogadta meg magának, hiába tagadta ki az apja, mint ahogy azt Szerémitől megtudta.
A jussát még a testvére sem veheti el tőle! Fogalma sem volt, hogy mire számíthat az öcssétől, annyi pénze nincs, hogy akár csak egy részét megvegye a birtoknak.
„Talán - merült fel benne a gondolat, - talán Kristóf megengedi nekem, hogy intézőként gazdálkodjam, és akkor ő visszamehet Pestre, a kórházba dolgozni.”
Az ötlettől egészen felvidult. Hátára vetette a kabátot és felkapta a táskáját.
- Akárhogy is lesz, öcsém – mondta hangosan maga elé, miközben fürgén elindult lefelé a dombról, a ház irányába, - egy biztos: mindnyájunkra új élet vár…

A cikket írta: Arkady

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Kedves Arkady!

Érdekes történet. Kíváncsi vagyok a folytatásra, hogyan fogadták a tékozló fiút?

Pussz,

Tündér
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: