Utazás

Látogatók száma: 56

Minden út vége egy újabb kezdete...

Az ajtó kinyílik előttem, és én kilépek a folyosóra. Az odakint várakozó négy sötét öltönyös testőr közül kettő megindul előttem, a másik kettő felzárkózik mögém. A puha szőnyegpadló elnyeli lépteink zaját, ahogy elindulunk. Az első kanyar után csatlakozik hozzánk életem pár-ja, hasonlóképp testőröktől kísérve.
Rám mosolyog, és én viszonzom a mosolyt. Azt hiszem nem túlzás azt állítani, hogy tudom, mire gondol. Hát, igen…! Nem hittem volna, hogy ez lesz belőle! Hogy én itt fogok sétálni, ezen történelmi falak között! Igen!
Na de ilyet! Behajlított kisujjal integet felém, és én most már szívből mosolygok. Legszívesebben vigyorognék, hogy is ne, hiszen azt a jelet mutatja nekem, amit még az egyetemen találtunk ki, amikor én voltam a Diáktanács elnöke…! Legalábbis addig, amíg ki nem rúgtak, a háborúellenes tüntetés szervezésért. Egy jó dolog volt benne, hogy végre összeházasodtunk.
Sajnos, azonban ez a mostani pillanat nem a fesztelen jókedv ideje, majd később, ha kettesben leszünk…
Áthaladunk egy ajtón, ahol újabb személyek szegődnek mellénk. Az alelnök vezeti őket, a férfi, aki utánam rangban a második, mögötte a kormányfő, majd a szenátus elnöke, néhány miniszterrel együtt, akik engem támogattak, legvégül a titkáraink.
Az enyém egy magas, szőke nő, egykori kollégám még a hírstúdióból. A régi szép idők…! Miután jól összekaptam a dékánnal, állást kellett keresnem. Szerencsém volt, egy internetes híroldal szerkesztőket keresett. Innen sikerült két év után tovább lépnem az egyik nagy tévétársasághoz. Ott ismerkedtünk meg. Neki köszönhetem, hogy munka mellett, estin, letehettem a jogi vizsgáimat. A diploma után pedig megkaptam egy politikai vitaműsor vezetését.
Itt szembesültem azzal a nemtörődömséggel, ahogy a kormány az árvízkárosultak ügyét kezelte. Egyszerűen felháborított! A műsoromban adománygyűjtő vonalat működtettünk, és helyszíni riportokon keresztül szembesítettem a felelősöket az áldozatokkal. Meg is lett a foganatja! Rekordidő alatt sikerült újjáépíteni a házakat, és nem mellesleg a körzet képviselőjének választott. Elfogadtam, mert úgy éreztem, tudok még tenni értük.
Ezért vállaltam a szenátori jelölést is. Az abortusz engedélyezése volt a fő témám, ami mindenkit meglepett, hiszen akkor vártuk az első gyerekünket. De végül éppen ezzel tudtam nyerni. Még az ellenfelem is azt mondta, hogy nekem elhitte, hogy tudom, miről beszélek, és hogy miért támogatom ezt az ügyet.
Még egy kanyar, és ott leszünk. Már hallom a sajtósok zsibongását. Akaratlanul is egy apró sóhaj szakad fel belőlem. Párom megáll, megfogja a kezem, kisimít egy rakoncátlan tincset a homlokomból. Jól esik a törődése, jó lenne a vállára hajtani a fejem, mint régen, de mit szólnának a többiek… Nem, sajnos ez is későbbre marad. Első a munka, ahogy eddig is!
A lépcsősorhoz vezető ajtó nyitva áll. A testőrök félreállnak, a többiek lemaradnak. Egyedül kell kilépnem a mikrofonok elé, a kamerák kereszttüzébe. Valahogy könnyebb volt a másik oldalon…! Szenátorként sosem voltam ennyire lámpalázas, de most, hogy itt vagyok, most már nem hátrálhatok!
Amint megjelenek vakuk villannak, kamerák berregnek fel. Önmagam számára is meglepően könnyed léptekkel, integetve teszem meg az utolsó métereket lefelé lépdelve, a lépcsőpihenőn felállított pulpitushoz. Tekintetem végig a tömegen. Egy-két arcot felismerek, ajkam szélesebb mosolyra húzódik, amikor az arcokhoz tartozó kezek visszaintenek.
És végre ott vagyok. Felemelem mindkét kezem, mire mindenki elcsendesedik. Veszek egy nagy levegőt, és belekezdek.
- Hölgyeim és Uraim! Örülök, hogy ilyen szép számban eljöttek. Történelmi ez a pillanat. Külön köszöntöm egykori kollégáimat, remélem, tudják, nem felejtettem még el, hogy milyen kellemetlen kérdéseket tudnak feltenni…
Nevetés hullámzik végig a helyiségen. Néhány szemfüles fotós hátrafordul, így letudják kapni a különböző pofákat vágó érintetteteket.
- Sokan… - és tartok egy csöpp szünetet, amíg mindenki újra rám figyel, - sokan azt mondják, utam végére értem. Nem vitatkozom velük, mert valóban, egy korszak most lezárul.
Akaratlanul is vetek egy pillantást bal felé, ahol az ajtóban ott áll családom két tagja. Igen, már a fiam is megjött, csak azt sajnálom, hogy a lányom nem lehet itt. Éppen akkor indult meg nála a szülés, amikor biztossá vált a győzelmem. Ugyan mondta, hogy eljön, ha kell saját felelősségére a kórházból, de lebeszéltem róla. Neki most a kicsi mellett van a helye.
Végignézek az előttem állókon, igyekszem mindenkit befogni a tekintetemmel. Fontos, hogy figyeljenek rám. Mint ahogy az is, hogy érezzék: hozzájuk szólok.
- Ami eddig történt - folytatom a beszédem, - az a tegnappal múlttá lett.
Észreveszem, páran csodálkoznak, hogy nincs előttem papír. Hadd csodálkozzanak! Majd megismernek. Papír nélkül beszélni, ez az egyik erősségem. Megfogadtam professzorom szavait, aki mindig azt mondta: „Akinek van mondanivalója az emberek számára, annak nincs szüksége emlékeztetőkre.”
- Elfelejtenünk azonban nem kell - teszem hozzá röpke hatásszünet után, - és nem is szabad. A múlt a mi gyökerünk, az köt össze bennünket a jövővel. Ahogy az alvó testhez kapcsolja a lelket egy aranyfonál, legalábbis így mondják az ezoterikusok. - Újabb meglepetést okoztam jó pár hírmagyarázónak. Látom némelyikük a fejét, csóválja, nyilván úgy gondolják, hogy most kibújt a szög a zsákból, én is csak olyan vagyok, mint nemem többi tagja. Na, de várjatok csak!
- Ez a fonál hajszálnál is vékonyabb - magyarázom, - mégis a lélek biztonsággal felemel-kedhet vele a csillagok közé. Nem kell félnie, hogy elveszik a végtelenben, mert a fonál mentén mindig hazatalál. Csak akkor van baj, ha ez az összeköttetés megszűnik. Ezt nem szabad megengednünk! Azt mondom, meg kell őriznünk a múltat, mert fontos, mert ebből táplálkozunk, mint ahogy a fa a gyökerein át szívja magába a táplálékot, de közben azt sem szabad hagynunk, hogy kolonccá legyen. Nem köthet minket örökre a földhöz…
Megint szünetet tartok, hadd latolgassák, hogyan is értettem. Aztán tovább fűzöm a szót:
- Igen, utam végére értem, de hozzáteszem, csak egy szakasz végére. Mert ma és holnap egy új út kezdődik, és én örülök, hogy Önökkel, és egész országunkkal együtt léphetek erre az új útra. Nem ígérek sokat. Nem ígérem, hogy én fogom végig vezetni népünket az úton, mert az út hosszú, nagyon hosszú. Több emberöltőnyi. Nem tudjuk hová vezet, nem tudjuk mikor ér véget, de mennünk kell rajta. Nem tehetünk mást. Ez a mi örökségünk. Előre menni, irányt mutatva! És hitem szerint nem csupán az Egyesült Államoknak, hanem az egész emberiségnek! Még egyszer, köszönöm, hogy eljöttek! Nagyon köszönöm!
Persze amint elhallgatok, rögtön tucatnyian kezdenek beszélni. Kérdések röpködnek a levegőben, fényképezőgépek, mikrofonok, mobilok nyomulnak felém, de én mosolyogva hátralépek, és integetve elhagyom a színt.
Az ajtóhoz érve a testőrök nyomban becsukják mindkét szárnyat, én pedig, miközben férjemhez simulva elindulok vissza a lakosztályunk felé, még hallom a szóvivőt, ahogy nyugtatja a sajtóhadat:
- Hölgyeim és Uraim, az Elnök Asszony nagyon fáradt, az elmúlt napok kimerítették, de a holnap délutáni sajtókonferencián válaszolni fog minden kérdésükre, kérem, legyenek türelemmel… Köszönjük, hogy itt voltak!