Zolika
Látogatók száma: 59
Kezelésről indulunk haza, igen csak kifárad az ember, a majd két órás masszírozás meg torna után, főleg ha a medencéből jön ki az ember, olyankor még a mozgás is nehéz. Meg kell tenni egy emelet lépcsőt, onnan még vagy háromszáz métert, mert szinte a legtávolabbi pontján találtunk a parkolónak szabad helyet.
Megpróbáljuk fájós tagjainkat kényelembe helyezni, közben rágyújtunk.
Nézelődőm, miközben azt számoljuk hány alkalommal kell még jönni.
Két sorral odébb harmincas pár beszélget, nevetgélnek, a férfi előveszi a telefonját, kezével int a nőnek, hogy hallgasson. Nevetve meséli mit hallott, a nő nem éppen szalonképes kézmozdulatot tesz jelezve véleményét a hallottakról.
Indulunk!
Ahogy felbőg a motor, megváltozik az arcuk, szétrebbennek. A férfi elindul vissza a rendelő felé, a nő balra tart, éppen arra amerre mi menni szeretnénk.
Talán húsz éve volt divat a kockás szoknya, ami úgy leng, mint egy harang, ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, riszálja magát.
Nem vesz tudomást a mögötte levő kocsiról, a párom próbálja kikerülni, de nem fér el mellette, lehúzza az ablakot
- Hölgyem! Arrébb menne?- Mintha nem is hallaná, tovább lejt.
Még én is összerándulok, amikor a dudára tenyerel, a nő is megugorja a dupla Lutzot, az öklét rázza utánunk.
Másnap már messziről meglátom őket, magamban csak furcsa párként hívott férfit és a nőt.
Ránézésre, olyanok mintha vidékről kerültek volna ide. A viselkedésükben van valami, ami gyanakvással tölt el.
Nagyon rövid lehet az emlékezetük, de eléggé rá is sütött a nap a szélvédőre tegnap, nem biztos, hogy láttak minket.
Ahogy elindulunk a rendelő felé, mellénk szegődnek két oldalt, matricának látszó valamit dugdosnak az orrunk alá, hozzá, valami artikulálatlan szavakat mormolnak. Leginkább ő-ő-ő-ő-ő-nek hallatszik.
- Te! Szerinted mit akarnak?- kérdezem a párom.
- Fogalmam sincs!- Válaszolja.
- Lehet, hogy árulja a pasi a csajt?- mondom.
- Miért nem akkor, ha nem vagy itt?
- Lehet, hogy biszex!
- Anyád!- böffenti a nő és elmaradnak.
Ha kicsit macsóbb lennék, bemutatnám a nőnek a tőle látott kézmozdulatot.
Nem teszem, mert fájós lábbal nem tudok elfutni, és azt sem szeretném, ha a párom arcát összekuszálnák, nekem így tetszik, ahogy van.
Hazafelé, alig megyünk át a zebrán, a sarkon, ismerős alakot látok meg. Kicsit furán tartja a fejét, a vállai közé húzva, az arra járok felé, mutat valamit, de nem tolakodik.
- Zolika!- Közelebb megyek, megérintem a karját, mert tudom, nem hallja a közeledést.
Elhúzódik! Láthatóan fél! Tőlem! Aki születése óta ismeri!
- Hol van Bori? - Próbálom nagy szájjal formálni a betűket, tudom, hogy tud szájról olvasni.
Most, nem tud!
A párom, megérinti a könyököm, jelezve menjünk.
Újra próbálkozom, Megint elhúzódik.
Felém nyújt egy nagy Magyarország matricát, mielőtt elengedné, hüvelyk újával meg pöccinti a matrica sarkát.
Megfordítom, és a szívem elszorul.
- Mond azt, hogy nem adsz pénzt, mert elveszik tőlem!-
Újra kérdezem Borit, bár láthatóan meg van úgy félemlítve, hogy nem mer felelni! Olyan mozdulatot tesz mintha a rendelő felé intene.
Zolika szép egészsége kisfiúként született, a szülei már negyvenen túl voltak, de nagy volt az öröm, mert Borinak is lányai voltak csak.
Csoda gyereknek számított.
Már az óvodában vers és mesemondó versenyt nyert. Nyolc évesen már nyert az atlétikában érmet a tíz év alattiak, között.
Mintha a sors azt akarta volna, hogy legyenek emlékei.
Tíz éves volt mikor egy kiránduló gyerekcsapat közé hajtott egy autó. Három kisgyerek halt meg. Zolika túlélte, de teljes csöndre ítéltetett. Az elméjével is történt valami, nem volt szellemi fogyatékos, csak kicsit elbutult.
A szüleik meghaltak, Bori lányai kirepültek, csak Zolika maradt neki.
- Nem adok pénzt! Csalók vagytok mind!- Mondom, és közben imádkozom, hogy Zolika valóban ne hallja. A furcsa pár messziről figyel minket.
Dühös vagyok a tehetetlenségem miatt!
Ahogy beszállunk az autóba, látom, egy nálunk idősebb párt vesznek közre, a néni, botra támaszkodik, láthatóan zavarja a tolakodás. Fél!
Elő kapom a telefont gyors egymásutánban több képet is készítek arról is, hogy elveszik az idősektől az aprót, nem egy –két százast, hanem egész marékkal.
Aztán hívom a 111-et.
Elmondom, Zolika milyen matricát nyomott a kezembe, azt is hogy minket is zaklattak, és hogy készítettem képeket arról, hogy egy idősebb párt is. Kértem, hogy civil autóval jöjjenek, elmondtam a rendszámunkat és hogy hol állunk, mert persze kijöttünk a parkolóból.
Néhány perc múlva meg állt mögöttünk egy kis bogár, alig húsz évesnek látszó szőke lány szállt ki, a vezető ülésről magas fiatalember hajtogatta ki magát.
Oda adom a telefont, végig nézik.
- Meg tarthatja-, mondom- úgyis lesz, a névnapom kapok másikat.
- Aranyos. –
Át sietnek az úton, ha a valóságban nincsenek együtt akkor akár az Oszkárra is pályázhatnának.
Összeölelkezve mennek, néha megállnak, a férfi felemeli, majd leteszi a nőt.
Ha nem tudnám kik ők, azt hinném a nő most közölte a férfival a gólya, hírt.
Ez a cél, hogy más is ezt higgye. Az ilyen felfokozott lelkiállapotú emberek adnak legelőször, vagy azért hogy hagyják őket békén, de nagyobb valószínűséggel, ha én boldog vagyok, legyen az más is, elve miatt.
A furcsa pár le is csap.
Nem kispályások a rendőrök, diktafonnal érkeztek.
-Gézuka!- A Zsoltnak nevezett hadnagy, a vezetéknevét nem értettem, satuként fonja férfi karjára a kezét.
- Nocsak! Megint baj van a hallásával, vagy a beszélőkéje romlott el. – Közben megállíthatatlanul haladnak Zolika felé- Még emlékszem nem rég azt sem tudta elmondani honnan vannak az órák amiket árult. Talán a fiúról tud valamit?
- Ez csak egy hülye kuka! Arra sem képes hogy szerezzen pár forintot,
- Fogd be azt a kib…t k…va pofádat!- Csattan a nő- Mi nem ösmerjük ezt a gyereököt, kérem szépen! Mi becsületös embörök vagyunk! Azért mert vidékrű be kerül az embör még nem kő vegzáni!
- Nézd csak, hogy megeredt a nyelve!- Aztán elmondják azt miért viszik be őket, tudatják a jogaikat, bár, a jelek szerint, jobban tudják a rendőröknél. Végre megjön a járőr kocsi, és elhajt velük, én sietek vissza Zolikához, úgy érzem, tartozom nekik annyival, hogy nem hagyom magára.
Borival együtt nőttünk fel, barátnők voltunk, nem olyan testi-lelki, de sokat jártunk együtt szórakozni, a gyerekeink is együtt nőttek fel, és nem utolsósorban évtizedekig dolgoztunk együtt.
Látom, hogy még mindig fél. Próbálom megértetni vele, hogy segíteni akarnak neki.
Szalutálok, megismétli a mozdulatom, amikor bólintok, kicsit felcsillan a szeme.
A lány felé tartja a tenyerét, mikor látja, nem értik mit akar, a kezében tartott matricákat a pulóverjéhez nyomja, mint egy jelvényt. A lány a kezébe nyomja az igazolványát, Zolika hosszan nézi.
Bori hol van?- Próbálom újra kérdezni. Fejével a rendelő felé int.
- Beteg?- Édes istenem miért nem tanultam meg jelelni, hisz annyi időt töltöttem velük- Ők két jelnyelvet beszéltek.
A hivatalost, amit bentlakásos iskolában tanult, és volt egy, amit csak ők ketten értettek,
- Beteg?- Próbálom újra lassan formálni a szót.
Tízéves forma kislány pördül mellénk, mondja is amit jelel.
- A néni azt kérdezi beteg?- Zolika arca felderül, végre valaki, aki megérti őt is, hevesen válaszol.
- Azt mondja a testvére elesett a lakásban és eltört a combja.
- Mióta van kórházban?- nehezen, de körül írja, hogy egy hete kb.
Arra a kérdésre volt e otthon, zavartan lesüti a szemét, a félelem újra megjelenik benne.
Eltévedt, mikor haza akart menni, a furcsa pár a szárnyai alá vette, de nem haza vitték, hanem valami elhagyatott helyre. Minden nap ki kellett állnia matricát árulni, ha nem szerzett elég pénzt megverték.
Aztán behúzott nyakkal, ez a balesete óta ilyen, masírozott a rendőrök között. Aztán hirtelen kipördült előlük, kaptam tőle egy nyálas puszit az arcomra egy matricát, amit a szívem fölé tartott.
Bele sajdul a szívem, hány Zolika él az országban, a világon.
A kislányról kiderült siket szülők gyermeke, a nagymamája tanította meg beszélni. Ha felnő, jeltolmács akar lenni. Már most is profi.
Belegondolni sem merek mi lesz a Zolikákkal, ha ilyen-olyan okok miatt már nem lesznek mellettük azok, akik gondoskodnak róluk!
Az ilyen hiénák tárt karokkal várják őket!
Szégyen!
A cikket írta: Kathy Godhy
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ha ilyet olvasok, látok, hallok, összeszorul a szívem... A tehetetlenség érzete az embert gúzsba köti... düh és kétségbeesés lesz rajta úrrá... édes kevés az a kis remény, hogy vannak még olyan emberek, mint ebben a történetben is, akik nem tűrik tétlenül, hogy az ilyen sérült embereket kihasználják... vajmi kevés, de egy kis vigasz ebben az elembertelenedett világban.
Pussz,
Éva
A történet sajnálatos, nehéz élet, szörnyű sors elevenedik meg előttünk, de talán a gondviselés, ahogyan a történetben is, segítségére siet mindig a Zolikáknak. Bízzunk benne.
Pussz,
Tündér