Mint búcsúkor...

Látogatók száma: 57

Mindig egy harmadik személy kedvébe járni,.. őt elkápráztatni,.. ezért felkelni hajnalok hajnalán,... hogy amikor elé teszem az ételt, italt, aminek olyannak kell lennie, ahogy a nagykönyvben meg van írva... és még csak el sem jön? Pocsékba ment idő?...

Mi történik azzal a rengeteg idővel, a finomsággal, az étellel, itallal?... Hát hiába sütöttem a kedve szerint? ... Tojik a szemem közé... Azon egyszerű oknál fogva, mert más, egyéb, fontosabb dolga akadt? A fontos, hogy egyedül töltse, úgy nem látszik, ha éppen nem csinál semmit, és szórakoztatnia sem kell csak magát? Akkor ez is egy szomorú vasárnap lesz?... Frászt! Volt idő, amikor így éreztem, de ennek már vége!...

Hány ilyet tudtam már magam mögött... Meg sem próbálom számolni, mert ezt nem is lehet. Főleg nem érdekelt már a vége felé, hogy ilyen-olyan kifogásokkal maradt távol, ellenkezőleg... Megedződtem. Megtanultam nem készpénznek venni, amit mond és nem számítani rá, csak úgy tenni, mintha várnám, és a menüt úgy állítani össze, hogy ebből jól jöhessek ki, semmint kárba menjen, ha mégis meggondolná magát. Neki meg úgy kell, ha mindebből a sok finomságból, ami rá várt, nem részesülhetett. Saját magát fosztotta meg holmi kényelemből, vagy lustaságból.

A fene, aki bosszankodik! Ha már egyszer képtelen volt egy esti randira meghívni, nemhogy egy étterembe, ahol azért remélhetőleg ettünk volna valami finomságot.. de még hozzá sem, ahová nem kellett volna annyira kiöltözni.., volt esze,.. mert se ez,.. se az.. De hogy még egy meghívást se legyen képes teljesíteni?!

Amíg lefoglaltak az előkészületek, nem volt kárba veszett idő, nem kellett azon töprengeni, hogy akkor most jön, vagy nem? A várakozás, amibe kimerültem, nem a sok munka. Pedig nem lebecsülendő egy több fogásos ebéd elkészítése, abba akár el is lehet fáradni... Ő pedig, akinek lassan múlhatott eközben az ideje, esetleg elunta magát, ezért összedobott egy tál ételt... Lelkesedése közben alább hagyott, hogy még buszra is szálljon, amikor már nem is volt éhes..
Cseppet sem tette vonzóvá számomra se ez, se az a verzió, inkább a jól megszokott magányomba vonultam vissza, de legalább nem üres gyomorral, ha mégse jött.

Mint minden, ez is már a múlté... Változtattam a régi szokásaimon, pl. azzal, hogy többet nem hívtam meg ilyen-olyan alkalmakkor... És láss csodát, ami az egyikkel nem működött egykoron, a másikkal hívás nélkül is.. Már csak azt lenne jó tudnom, hol a csudába jár? Már megint eltévesztette a kaputelefont? Vajon kinek a főztjét eszi éppen, a többiről már nem is szólva?...

Ma már az egészre csak legyintek.. Korábban kellett volna ezt tennem, kevesebb bosszúság ért volna, mert mindenki nem lehet tökéletes! Legalábbis emberi minőségében nem tartom valami sokra, de mint szerető? Nem lehetett rá panasz.

A cikket írta: zsoltne.eva

támogatóink