My first love
Látogatók száma: 47
Csak 17 évesen érezheti az ember. Hogy valami történni fog. Mert itt van már az ideje. És benne van minden napodban a várakozás. És a vágy a szerelemre.
Előtte nem láttam soha sem.
Pedig kicsi falu volt a miénk.
Házibuli ..nyolcvanas évek közepe...szilveszter....
Körülöttem mindenki vidám...én pedig egy sarokban gubbasztok...
Csak voltam....már jó ideje ....
Belépett.
Rám nézett.
Én vissza.
Táncoltunk.
Hazamentem.
Egyedül.
Egy évig kísértett ennek a táncnak az emléke.
Száz éjszakán át színeztegettem magamnak a tervet, hogyan szerzem Őt meg.
Ha csak rágondoltam, már remegtem, testem lázban égett.
Egy év múlva lettem az Övé.
És űjabb három évig az Övé volt mindenem.
Nem létezett más, csak Ő volt nekem.
Vége lett.
Sokáig halott voltam.
Csak nem volt szabad tudnia senkinek.
Őrülten szenvedtem és nagy őrültségeket tettem.
Legőrültebb dologként: férjhez mentem.
Sokáig fájt az emléke.
Fáj még most is, azt hiszem.
Ő elköltözött messzire és sokáig nem tudtam róla.
Amikor a második gyermekem vártam, összefutottam vele.
Nem látszott még rajtam nagyon a terhességem:csak megszépültem tőle....
Beültünk egy kávéra.
Nem felejtem, ahogy nézett...
"Nem vagyok valami boldog"-mondta.
"Miért nem?"-kérdeztem.
"Elfelejtettem, mi az..."-válaszolta azzal a furcsa félmosolyával, amit annyira szerettem.
Fel akart szedni....egy menetre-kettőre...később erre gondoltam.
De úgy tettem, mint, aki hülye: élménybeszámolót tartottam a gyerekemről, össze-vissza csacsogtam, nevetgéltem...
Ő csak hallgatott engem és velem nevetett....de nem árult el magáról semmit sem.
Csak a találkozásunk után pár nappal döbbentem rá, hogy az élet talán elénk dobott még egy esélyt: de mire?
Felzaklatott az egész...rámtörtek az emlékek...zombiként léteztem, mert az egész Ö utána való életemet hazugságnak éreztem....hiánypótló cselekvések-történések sorozatának, amibe beledsodródtam....léteztem....de nem éltem....
Amiért anno vége lett, az én hibám volt.....hosszú-hosszú évekig száműztem minden Vele kapcsolatos gondolatot is....de néha , ha boldogat álmodtam, Ő mindig ott volt benne.
Aztán kijózanodva, gondolva a bennem növekvő újabb életre, nem kerestem ....pedig adott elérhetődséget.
Teltek az évek, két gyerek....munka....háztartás....
Néha-néha egy-egy hír Róla.
Elvált, bár gyönyörű lánya született, akiből tehetséges táncos lett.
Aztán nem rég összefutottam egy közös ismerősünkkel.
Felelevenítettünk jó pár régi, évtizedes közös emléket.
Egyszer csak így szól: "Tudod, hogy a régi szerelmed feleségül vett téged?"
Nem értettem.
Csak bambán bámultam rá.
Erre ő elővette a mobilját.
Ott volt Ő és én.
Egy esküvői képen.
Ahogyan én azt olyan sokszor elképzeltem régen.
Én hófehérben, boldog mosollyal arcomon, Ő néz a szemembe és átölel szerelmesen ...
De valahogy Ő megöregedett.
Én maradtam...szép és fiatal.
A cikket írta: Mimi
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Üdv a fedélzeten! :-)
Mit jelenthettél volna a számára? Nem tudhatod, mert nem adta a jelét a közeledésnek. Egy telefonszám? Édes kevés. Kiszínezted a vele való együttlét emlékét. Ismerős érzés, tőlem sem idegen, de egyoldalú. A soha vissza nem térő alkalmat megint elmulasztotta. Intő jel. Ez ő. Csak te nem veszed észre, hogy talán ez az egyetlen, ami jó dolog történhetett vele kapcsolatban, hogy ismét eltűnt. Belefészkelte magát az agyadba, és nincs, aki kiüsse... Tegyél róla. Már az jó jel, hogy megnyíltál, és le mered írni.
Üdv a fedélzeten! :-)
Tenyleg a legjobb, ami tortenhet az emberrel, hogy nem el egyutt olyannal, akinek o nem fontos.