Vége? Vége!
Látogatók száma: 70
Amikor Életem Szerelme bejelentette hogy elhagy, úgy éreztem, mintha kiszakadt volna a fél szívem. Nem akartam, hogy végérvényesen lezárjuk a kapcsolatot, ezért azt javasoltam, hogy határozatlan ideig tartsunk szünetet.
Mindez 2007-ben történt.
Azóta sem láttam Őt...
Szakítani nem könnyű. Még annak sem, aki ki akar lépni a kapcsolatból. Biztosra veszem, hogy sok-sok álmatlan éjszakán át tipródnak azok, akik a végén meghozzák a döntésüket.
Ha kötődik valaki a társához, vagy nem akarja, hogy hirtelen összeroppanjon, inkább nem mondja ki, hogy vége, szüneteltetik, 'felfüggesztik' a kapcsolatot. Ezzel nyitva hagynak egy kiskaput, amin keresztül valamikor, egyszer talán újra besétálhatnak egymáshoz.
Ebben az esetben a még szerető fél hosszú ideig reménykedik a folytatásban, az elhagyó viszont többnyire más vizekre evez.
Vannak heves vérmérsékletű emberek, akik veszekedés közben idegesen 'odavakkantják' a másiknak: "Soha többé nem akarlak látni!"
Ekkor a büszkeségük függvényében zajlanak tovább az események. Egyesek kemények. Ha egyszer elhagyta a szájukat a fenti mondat, akkor végérvényesen zárnak, ehhez tartják magukat. Marcangoló fájdalom keríti néha hatalmába őket, mégsem kérnek bocsánatot, nem állnak szóba az egykor szeretett társukkal, hajlíthatatlanok. Szerintem ők vannak kevesebben.
Az emberek zöme eldobja a büszkeségét, elfelejti, hogy milyen kemény szavakkal támadt a másikra. Miért is? Mert rájön, hogy a hirtelen felindulás is mély érzelmekből táplálkozott, kedvesük sokkal többet jelent számukra, mint ahogyan a vita hevében gondolták.
Most azt vallom, hogy határozottan és keményen el kell varrni a szálakat. Jöhetnék most a töltött káposzta hasonlattal is.
Ha valami megszakad, akkor rettenetesen nehéz helyrehozni a dolgokat, nem véletlenül hangzik el az ominózus szó, hogy: vége...
A cikket írta: Lizelotte
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Tapasztalatból tudom, hogy a hirtelen haragból kimondott szavak mögött sok minden lehet, azt nyilván sok nézeteltérés, konfliktus előzött meg, tehát nem csak úgy a légből kapott, mégis vagyunk egy páran, akik megbánjuk... már későn.
Akkor tud ez nagyon fájni, ha az addig volt társunkat már ez nem hatja meg, mert érzelmileg már jóval korábban a kimondott szó előtt eltávolodott.
Nem lehet egyszerre kiszeretni, egy azonos időben, a másikból.
Amíg az egyik vajúdik és azon sopánkodik, miért következett be a szakítás, a másik már vígan építi a jövőjét valaki mással.
El kell telnie bizonyos időnek - kinek mennyi - hogy végérvényesen túl tudja tenni magát egy előző kapcsolatán, mert annak voltak szép részei is, és többnyire azt sajnálja, az okoz fájdalmat, annak a hiánya, akiben még vannak a másik iránt érzések...
Voltam ilyen helyzetben én is, amikor én hagytam el valakit, és olyanban is, amikor engem hagytak el... egyik sem könnyű... főleg, ha aki szakítani akar, a másik fél olyan erősen kapaszkodik belé, abba, aki már nem szereti, de mégsem akarja elfogadni a szakítás tényét, és foggal-körömmel sem engedi el az őt már nem szerető, nem kívánó párját. Ezt sem értem meg... a szenvedés jobb?
Ugyanakkor a másik véglet is tud fájni, sőőőt...az még jobban, ha minket hagynak el.. nagyon tud fájni, őrjítően, meg valahol a hiúságunk is csorbát szenved..
de ha más miatt hagytak el minket, még ha fáj is, az már nem a mi hibánk, nem feltétlenül a miénk..