Az ajándék
Látogatók száma: 67
Egyre többet gondolok gyermekkorom fenyőillatú karácsonyestéire. Az a lázas izgalom, azok a megismételhetetlen pillanatok, amikor kibontottam az ajándékaimat! Akkor azt hittem, nincs ennél jobb érzés. De ma már tudom, adni még szívmelengetőbb.
Fojtott suttogás a sorok közt, mindenkinek van egy jó szava rólam. Talán ez az utolsó alkalom, hogy ennyi dicséretben részesülök. Nehezen tudok odafigyelni mindenkire, ma még a szokásosnál is szétszórtabb vagyok.
Érthető, most volt a temetésem.
Közbevetőleg néhány szó az én kis személyes tragédiámról.
Körülbelül két hete történt, hogy elért a végzet. Elég szabványos eset volt. Este nagyon fáradtan értem haza a munka utánból. A srácokkal még bevertünk kétszer két decit négyszer, aztán fel a kezes lábast, és eljártam a hazatántorgót. Lezuhantam az ágyra, és rögtön magamra húztam a lóbőrt. Másnap, mert minden nap egy másnap, már nem ébredtem fel… csak később. Felkaptam a táskámat, és rohantam munkába. Tejszerűen sűrű köd fogadott az utcán. Letörültem a szemüvegemet, így rögtön felszállt a köd, s abban a pillanatban mintha kitépték volna a kezemet, és akkor sikoltást hallottam…
De álljon itt az autentikus újsághír bulváréktól: „Szemtanúk szerint a férfi, táskáját a hóna alá csapva, lerohant az úttestre, pont a nagy sebességgel közeledő nyerges vontató elé, amely az ütközés után még 41 métert vonszolta, és a felismerhetetlenségig összeroncsolta. Iratai szerint K. N. ötvenegy éves miagörgyövényi lakos az áldozat.”
Ezért gyűltünk ma össze.
Mindenki itt van, aki számít… valamire.
Itt van például a gyermekkori barátom, akit egyenes ági örökösömmé fogadok. Megható, ahogy támogatja az özvegyemet. Ráhagyom az asszonyt, ha már évek óta úgyis felszarvaznak. Mostantól nem kell bujkálniuk, sőt vihetik a csekkeket is.
Kollégáim kis csapata gyászos képpel ballagva teszi tiszteletét. Elhiszem, hogy nekik tényleg hiányzom, engem nehezen fognak pótolni. Egy darabig biztosan eltart, míg találnak egy negyediket az ultihoz. Osztozom a gyászukban.
Ni csak, hát itt a közös képviselő is! Festői ívben dobja le a művirágját a többi közé. Rendes pasi, a virágot sem átallotta a pincémből lopni. Megteheti, hiszen van kulcsa hozzá. Most aztán lesz neki kegyeleti svédasztal a sufniban. Isten látja a lelkemet (ezzel a mondással csínján kell bánnom, mert közel a Főnök), akartam szólni neki, hogy alul, a porcukros zacskóban patkánymérget tárolok, de ő mindig rohant, és mondta, hogy meghalni sincs ideje. Azt hiszem, most majd szakít rá.
A sor végén néhány süket öregasszony közelít ruganyos léptekkel néhai hozzám. Na, persze, nagy a vigasság, őket is megelőztem. De vajon ki a fene hívta ide őket? Aztán kiderül, hogy akciós koporsók érkeztek. Állítólag a próbafekvést is megengedik. Itt még becsülete van a potenciális megrendelőnek.
Vége a temetésemnek. A gyászolók, most már kiegyenesedve, száraz zsebkendőiket zsebre gyűrve, határozott léptekkel indulnak a söntéspultok és kockás abroszok színes világába.
Úgy döntöttem, én még maradok egy kicsit.
Most, hogy új státusban vagyok, ideje munka után néznem. Erősen pályakezdőnek érzem magam, de mivel egész életemben dolgoztam, folytatnom kell a munkát. Jelen állapotomban, érzésem szerint, elmehetnék egy pékségbe dolgozni. Mondjuk, valami hagyományőrző sütödébe pogácsát sütni.
Ha itt most nincs üresedés, a tűzoltóságnál is hasznomat vehetnék, például a poroltók készítésénél. De azt sem bánnám végső soron, ha felvennének portársnak valahová. Hajdani legendás kézügyességem okán ipart is válthatnék, ha itt van ilyesmi, mondjuk, lélekszobrász szakmában. Az itt biztos jövőt, egzisztenciát ígérne a feltámadásig.
De ezen még ráérek törni a fejem, inkább befejezem a történetemet. Szóval, hol is tartottam… igen, megvan…
…abban a pillanatban mintha kitépték volna a kezemet, és akkor sikoltást hallottam… de szerencsére csak a táskámat, benne az összes iratommal, kapta ki a kezemből a rabló. És elhűlve néztem, amint a szerencsétlen menekülés közben a nyerges vontatónak rohan.
Most már nem ácsorgok itt tovább, hanem galléromat lehajtva, kezemben az új táskámmal, sietős léptekkel indulok a vendéglőbe a többiek után, megülni a toromat, hiszen én lennék az ünnepelt. Képzelem, hogy fognak örülni. Még az úttest előtt sikerül beérnem az özvegyet az örökösömmel. Nagy sebességgel közelít felénk egy nyerges vontató. És én most a volt barátomnak ajándékozom az új táskámat is.
A cikket írta: Fekete özvegy
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Úgy tűnik, de mégsem voltál elég körültekintő, ha nincs már meg az aktatáskád...
Puszi
csípem a humorodat