újabb események régebbi események további események
22:03
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
06:09
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
00:15
Black Ice módosította a cikkét
21:55
Juhász András Géza módosította a cikkét
19:22
Black Ice új cikket töltött fel
20:39
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
20:31
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
15:58
Új cikk került fel a weboldalra
01:54
Juhász András Géza új cikket töltött fel
19:04
Virág új cikket töltött fel
14:24
Ilona új cikket töltött fel
22:06
Új cikk került fel a weboldalra
02:42
CliftonShups regisztrált a weboldalra

Black Ice: Halottak napi kórházi élmény

2019. november 2. - Látogatók száma: 17

Tele van a szívünk és a lelkünk, megemlékezéssel, az eltávozottak felé minden nap, most pedig halottak napján kiemelkedően. Nekem nem sikerült kijutnom a temetőbe, ezért önmagamban táplálom a lángot. Mégsem lett volna jó ötlet felgyújtanom a kórházi ágyat, maradtam a belső gyertyafénynél. Sajnos sok emberben láttam akiben még pislákol, avagy beterít mindent, vagy éppen előttem alszik ki az a bizonyos fény. Nyersen ilyen az élet. Finoman pedig ez is remény. Újraképzelni a lehetetlent, megsimogatni a fakuló fényképeket soha nem múló szeretettel, hinni a túlvilágban és ízlelni a csodák lehetőségét. Emlék kezek fogják ilyenkor a szívünket, és minden dobbanással öleljük a ködben az igazán utolérhetetleneket. Ők azok akiket sajnos már nem ölelhetünk, mégis mélyen közel állnak hozzánk, bennünk léteznek, végtelen szeretetben átitatva. Halottak napján a legnyersebb, maga a halál jelenléte. A sors fonalát véres damilként érezve, életpofonként szembesülni a tényekkel. Végül is maradva az élj a mának szinten, kapaszkodva akár egy napfelkeltének a ránk vetődő sugarába, annak az árnyékát figyelve. Mert még itt vagyunk, és mozgó az árnyékunk. A megtörtek árnyékai még jobban mozognak, szeretik a fényt. Láttam. Remegést. Fájdalmat. A legijesztőbb mégis az a félelem, amikor már annyira természetes hogy már nem félnek. Ez lenne a belenyugvás. Ezt követi az a bizonyos nyugalom. Áldottak akik ezt a szintet elérik, én soha.

Budapestre zöld hajnalban érkeztem, kerülő úton felső-vezetékszakadás miatt, de végre sínen voltam. Értem ezt arra is hogy kórházba kerülni is már kiváltság lett. Egyszerűen három forma létezik.
Van az amikor van pénz, azt szereltetsz magadon amihez éppen kedved van. Itt nem lényeg az sem hogy beteg legyél. A másik ami az én példám is. Legyél jó állapotban fizikailag, egészségügyi szempontokból abban a százalékba sorolva, amikor még jobban garantáltabb egy beavatkozás sikere egy szervizen, vagy javításon a kés alatt. A harmadik lehetőség amikor Pató Pál összeesik, beviszik, és gyorsban semmiből kell várat építeni az éppen szervizszolgálatos orvosnak. Itt a szerencse is közrejátszik, és ha jó a lutri talán nem egy még rajtad kezdő specialista fogad. Vagy maga a halál.

Megérkeztem az Országos Kardiológiai intézetbe és egyből megkaptam az olyan karszalagot, amire a legkevésbé sem vágyik senki, hiszen ez már nem buli. Bónuszként kaptam levonókat névre szólóan, amit lehetett ragasztgatni a még nem kisimult elektrokardiográfia lapokra, ugyanígy a többi "majd megmondom mi az ábra veled" paksamétákra. Köztudott nem csak a rendszer beteg, hanem az emberek is. Azon amúgy majdnem szívbajt kaptam hogy szívügyekben mennyi fiatalt láttam kiégve a szó szoros értelmében egy szívklinikán. A legnagyobb csodálatot mégis a nyolcvanéves kapta, aki életében elsőnek volt magával kapcsolatban orvosnál. Nekem ő a magyar terminátor. Igaz a rendszer mindenkitől ezt várná el, még ha nem is nyíltan és őszintén. Mégis inkább a többség a valós magyar narancs, ami addig van facsarva ameddig csak lehet. Ha egy narancsot kifacsarsz, a maradéknak belőle a sorsát te is tudod. Ezt ecseteltem is egy fiatal orvossal aki még hozzátette, aki koleszterincsökkentőt szed, az soha ne fogyasszon grapefruit gyümölcsöt, valamint ezt tartalmazó termékeket. Tanulság: Jobb citromba harapni, mint fűbe. Még civilben voltam.
Nyolc óra múlva kaptam ágyat. Várni kell a sorban, ameddig valaki eltávozik. Így vagy úgy.
Kedvencem a lift volt az intézményben. Amerre akar haladni azt a gombot nyomja csak meg! Természetesen felfelé. Hatodik emeleten is elfogott az érzés már most is közelebb vagyok Istenhez.
Ötágyas szoba, távirányítós ágyakkal, amik nem tartalmaznak masszás funkciót. A fehér trón és a zuhanyzó is a kor szellemének megfelelő. Levedlettem civilből és kezdetét is vette a pizsamaparti.

-Jó napot kívánok!- üdvözöltem a harcosokat a klubban, mindenkinek bemutatkozva, és kezet rázva.
Remegtek azok a kezek, be is csuktam az egyik ablakot érkezéskor. Én az ötös ágyat kaptam azzal a tudattal, hogy láttam élve távozni az előző kórházi veteránt. Mellettem a négyesen Karcsi feküdt aki
mosolygott a reményben szenvedő szemeivel. Napi maximum fél liter folyadékot ihat, dialízises, nincs veséje. A hármason Sanyi volt az ex mini főnők, aki még Kádárnak is intézte a vadász partikat. Ő is vidám volt a jobboldali műlábán játszotta velünk a ki kopog játékot.

A kettesen Viktor feküdt. Ő félt a legjobban ezért a mosolya zavart formájú volt. Ezt azzal ellensúlyozta, hogy folyamatosan beszélt, még álmában is. Nála több gyógyszernek nem minősül cucc volt, mint egy dílernél bármi szívjóság. Három kenőcsel kente magát egyszerre, napi egy marék bolti forgalomban sem található csodaszereket nassolt. A félénk Viktor nekem rögtön mindent elmondott a termékekről, amit tudni sem akartam. Mégis végighallgattam, ő ezzel nyugtatta önmagát. Az egyesen Pisti feküdt. A csendes megfigyelő, avagy a megfáradt típus, aki sejtelmesen mosolyog. Érdekes lényegében mindenki mosolygott a kórteremben. Mégis másképpen, de az élettől betépve, vizuális formába ültetve a valóságot, kirakva azt a saját arcra. Mindenki szívkatéterezésre várt. Elsőnek Pistit és Karcsit vitték el. Karcsi nemsokára visszakerült, Pisti sajnos feljebb Istenhez. Ezt onnan tudtuk meg, hogy már jött a helyére Béla. Miközben az újonc Béci még vette felfelé az egyenruhát, a Pisti cuccait zsákba gyömöszölik a nővérek, a telefonon már értesített hozzátartozónak. Mi meg vártunk a sorunkra, egy pici fehér egér szintet is érezve magunkban.

-Viktor, maga a mai napon a tizenhatodik a listán.- kiáltotta az ajtónál az egyik nővérke. Ritkán láttok ennyire gyermekesen boldog embert aki eme szavaknak úgy tud örülni, mintha egy hatévesnek mondanád kint vár a mikulás az ajtó előtt. Már második napja van bent elhiszem hogy elege van. Természetesen nem őt vitték aznap sem el, hanem az újonc Bélát. Szinte már a nővéri klumpa csattanásaira figyeltünk a legjobban, mint egy érdekes akciójelenet részeként számunkra.

-Kovács Béla megjött a behívója. Hamarosan jön a beteghordó és eltolja.-szólt a kórterembe betérő nővérke kedves mosollyal. Viktor szomorúan nyugtázta hogy nem került a kiválasztottak közé mégse.
Én valahogy inkább még felsóhajtottam, hogy nem értem jönnek. Le is mentem inni egy kávét, és a kórházat elhagyva öt méterrel cigiztem. (Ja-ja jöhet a bla bla hogy szívbeteg és cigizik, ezért lett gondja. Ezt már hallgattam. Nekem velem született rendellenesség miatt van az egész felhajtás és szerviz. Tüdőm száztíz százalékos, a szívem meszesedés mentes. A lényeg túl nagy a szívem. Mindig is tudtam egyszer ez visz majd a sírba. Szóval én nem az életviteli romláshoz vezető úton jutottam el eddig a fejezetig.)
Erre még visszatérek, de éppen akkor kávézgatva és cigarettázva, csak figyeltem a főváros vérkeringésében lüktető csodaszép nőket, az elhaladó forgatagban előttem. Jó pár orvos, és kórházi dolgozó körében lelkesen koptattuk a koporsószögeket. Érdemes volt figyelni a szófoszlányokra amiket reptében elkaphat ilyenkor az ember. Nem akarok belemenni, legyen az elég, akik arcán nem láttam mosolyt azok az orvosok voltak az ott töltött időm során. Rajtam fehér póló Ebes a bajnok csapat felirattal, fehér mackónadrág, fehér zokni, szürke papucs. Megindultam vissza a pizsamapartira. Ahogy beérek az épületbe egy tolószékes nénike megkért vigyem fel a negyedik emeletre. Természetesnek éreztem, főleg hogy a hatodikra megyek nem oszt, nem szoroz. Kedvesen csevegtünk a liftben a bármiről, csak terelve legyen a tényekről a figyelem. A negyedik emeleten ahogy kitoltam a szobájáig, az ajtónál megragadta a kezemet és egy összeszorongatott, meggyűrt ötszázast a markomba nyomot. Kezeivel rácsukva az ujjaimat, egy őszinte köszönetként. Én itt már hiába mondtam nem fogadom el, nem vagyok beteghordó sem, olyan szintet tartott felém hogy megsértem ha nem fogadom el azt a pénzt. És a nénike már az ágyához is gurult, kissé fürge kommandósként, önállóan felkapaszkodva az ágyacskájára. Erre lementem a büfébe és vettem neki rostost, és egy körtét. Amikor az ágyához vittem aludt. Gondoltam jobb is így, legalább majd azt hiszi valaki meglátogatta és az vitte neki. A saját szintemen már tudtam a fele banda azt gondolta hogy ott dolgozom. Ebben azért is vagyok biztos mert a takarítószemélyzet udvariasan mindig előre köszönt.
Mondjuk ameddig tehettem be is barangoltam a kórházat, nem vagyok a jól viselkedő minta fekvőbeteg. Visszatérve szomorúan láttam a Béla sem tért vissza hozzánk. Őt az intenzívre rakták át.
Egy dolog biztos volt számomra az egyes ágy nem szerencsés. Ameddig még bent voltam maradt is üresen. Amúgy is megtanultam elsőnek lenni nem jó sehol. Ha sikerül akkor is jórészben az irigyeid lesznek többségben mert jobban teljesítettél. Ha nem akkor a legrosszabb esetben egy statisztikai adat leszek a másodiknak, hogy miért is nem kell elsőnek lenni. Sok helyzetre igaz ez a társadalomban sajnos. Ezzel Viktor nem értett egyet, ő olyan szinten szeretett volna első lenni, hogy ő a benti létben a harmadik napon, már ügybuzgóbb volt a feltámadt Krisztusnál is.
Megváltást kapott. Unottan kezdte a reggelt, és megszeppent amikor megkapta a behívóját a fehér ruhás tündértől. Ameddig odavolt én letusoltam, megborotválkoztam, a kis közös nem kívánt apartmanunkban. Ebédnél már vígan kajált, este meg haza is engedték mert semmi baja nem volt a szívének. Mégse szaladjunk ennyire előre, hiszen nekem is ekkor jött a behívóm.
-László! Már ne kószáljon el. Mert rajta van a listán.-közölte kedvesen mosolyogva az éppen aktuális nővérkénk. Rögtön lámpalázas lettem. Az ágyam mellett nyugodtan csak ennyit mondtam.

-Nővérke. Szóljon már a doktornőnek. Kellene valami jó cucc, de nem valami vacak frontin, attól sokkal jobb kellene, amivel alaposan le tudnak szanálni.- könyörgő szavaimra tényleg hívta is a doktornőmnek a medikus fegyverhordozóját.

-László. Ez rutin beavatkozás.- mondta számomra a kedvesen, szakmai szavakkal fűszerezve előadva a kötelező felvilágosító mise bevezetője. (Érdekes hogy nem műtétnek volt nevezve az amit a műtőben csinálnak. A rutinra meg ott az egyes.)
Én hamar tisztáztam hogy gyerekként többet voltam kórházban, mint buliban életemben. Egyik sem kevés. Rövid eszmecserénk eredményeként megkaptam azt az egy szem gyógyszert. Szétrágva nyeltem le, tisztán nem keverve. Percek múlva cseppnyi szédülésben nyugodtan nyúltam el az ágyon. A hatás az teljes volt. El is neveztem a mindent leszarok igaz tablettának, mert ez valósan adta azt az érzést, igaz. Felőlem abban a pillanatban, ha levágták volna a lábam, és mondták volna fogjam meg a kezemben. Oké. Simán megtettem volna, olyan szinten hogy azt is megkérdeztem volna, melyik irányba forgassam. Mert nem mindegy az óramutatóval megegyező, avagy ellentétes irányba. Ami végkép eldőlt bennem akkor ott, ami a legfeleslegesebb dolog az életben az az óra. Semmi értelme olyan még számunkra nem létező dolgot beformálni jövőképbe, aminek lehet nem is leszünk a részesei. Ez nem halálfélelem, csak ráébredés. Szóval mindenki nyugodjon le a picsába, hiszen mindenkinek van ideje, és éppen annyi, ami éppen neki jár. Felette pedig a múlandó ember nem változtat, csak megéli a leszabottat. Ki várakozva, ki cselekedve. Én éppen leszarva és mosolyogva. Ilyenkor amúgy is a percek órák, a napok percek, a hetek akár életek, avagy az életek csak pillanatok, a mindenség apró porszemeiként amit mi időburokba zártnak vélünk, mégis megtisztulva értjük meg benne a végtelent. Hiszem ha ezt megérted neked sem kell óra. Mindenre lesz időd, hiszen ameddig van időd kihasználhatod. Szép is a kilátás a hatodikról, még a párkányra sem kell kiállni ezt érzékelni, főleg egy kórházban. Jött is értem a Kaszás, erre emlékszem de sajnos arra pontosan nem hogy Józsi volt a teljes neve vagy Imi. (Elnézést. Úgysem a saját nevén szerepel itt senki rajtam kívül ebben az agyi szösszenetemben a szívügyekről.) Hipp-hopp és már nyargaltunk is ágyastól a műtőbe. Az első dolog amire felfigyeltem iszonyatosan hideg volt. A leszarom tabletta hatása még adta. Gondolatban elképzeltem hogy már raknak a tepsibe, cetli a lábra és kakukk. Viszont elvonta a figyelmem a technikai fejlettség, és már csakis a terminátor összeszerelő műhelye jár a fejemben. Kérdezték van-e kérdésem, de rájöttem ez is rutin volt, hiszen fázva hiába suttogtam, "jó lenne még valami cucc" amivel még jobban le tudnának szanálni. Utána feladtam. A műtőágy túl keskeny szerintem, jegyeztem meg de itt senki nem mosolygott rajtam kívül. Mindenki beöltözve, szóval megvolt a halloween szint is számomra, igaz itt én voltam a tök, akit most faragnak ki. Tökre nem kellemes előérzetek. Full HD monitorokon egyre több beöltözött csodálta a nagy szívem. Körbeszurkálta lidokain membránstabilizáló helyi érzéstelenítővel a mester a bemetszés tervezett helyét, és sipp-supp már be is voltam drótozva mint valami fontos ember. Becsuktam a szemem próbáltam elterelni a gondolataim. A kék ég, zöld fű, nem igazán segített. Éreztem valaki simogatja a jobb kézfejem. Kinyitom a szemem, a zöldbe beöltözve is láthatóan takaros szép szőke királylány cirógatott. Megörültem a kedvességnek, egy együtt érző őrző van mellettem itt is, ez jó.

-Nagyon jó a tetoválásod hol készítetted?- kérdezte a maszk mögül, miközben elhúztam tőle a kezem.
(Gratulálok Kipu van egy újabb rajongód a fővárosban. Gondoltam magamban de energiám nem volt megadni az elérhetőséged, ezért itt is elnézést kérek. )

Körülbelül egy órán át vizslattak a szakértők, de mivel nekem nem számít az idő ráértem. Úgyis egy napnak tűnt akkor is, vagy akár egy napig tartó pillanatnak, ami egy órányi idő volt. Az óra mármint azt már ecseteltem nem lényeges, szóval éppen az időm engedte, avagy kitelt belőle, ha már azért mentem bele ebbe az egészbe. A befejező fázis mint a harcmezőn, a túlélőre szorítókötést tesznek, és semmi esetre még mocorogni sem szabad egy fél napig. Lassan kitolnak a műtőből, és a Kaszás visz is vissza a lifthez, hogy repüljünk fel a hatodikra. Ilyenkor az emberek fellélegeznek hogy ezen is túl vannak, túlélték, hála ennek, boríték annak. Hát én nem. Bennem még ott volt a leszarom tabletta maradéka is, meg tapasztalt harcosként ha nem moderálják a kezembe a szívem, addig a szempillám sem rebben. Gurulunk akár a gazdaság, gyorsan, pörögve. Én unottan nézelődőm a mozgó ágyon, amikor megpillantok valamit a liftajtónál. Mivel nekem nem csak a szívem nagy, hanem szemem is olyan mint a sasé. Még az ilyen nem éppen kabaré helyzetekben is. Akár egy sziklaugró az ágyról elkaptam a a liftajtót, és mondtam a Kaszásnak azt a papírt szedje le nekem. Mire a hatodikra érkeztem a csapatomhoz, mindenki feszültem várta a élménybeszámolómat. Én pedig örömmel meséltem hogy egy festő, valamint versíró pályázatnak a kiírását találtam a liftnél, büszkén lobogtatva a leszedett papírdarabot. Szobatársaim pislogásából, és a túl gyengéd ráhagyó mosolyából azért sok dolgot véltem felfedezni. (Na neki de jó, túl van rajta, és tuti kapott még egy leszarom tablettát.) Pedig nem. Ezért tömören hozzátettem a körülmények ridegségét, a hideget, a jó tetoválásomat, és megnyomtam a nővérhívó gombot. Nem ám ficánkolva, hiszen szorítókötésben feküdtem múmiapozícióban játszadozva a távirányítós ágyammal. A távolból már hallottam a fehér ruhás nőt.
-Mit szeretne László? Esetleg fájdalomcsillapítót?-szólt a kívánságomat lesve a nővérke.
-Köszönöm most nem. Elég volt a placebo hatásokból. Kettő lap papírt szeretnék kérni, és egy tollat.-
szóltam. Semmi meglepetést nem okozva ezzel, hiszen rögtön folytatta a megszokott kedvességgel.
-Végrendeletet szeretne írni László?-kérdezte.
-Nem csak verset.-válaszoltam. Ameddig megkaptam azon filozofáltam, lényegében az íróknak, a költőknek, valamint minden alkotónak a művei az maga mind egy végrendelet. Hiszen magunkból hagyunk hátra egy részt másoknak, a világnak. Elkezdtem írni. Mint a legtöbb pályázatnak ennek is volt témája. Az adott helyzetben elég érdekes volt számomra, mosolyt is csalt az arcomra miközben alkottam fekve, zenére, átszellemülten, halottak napján a témára ami az :Öröm.

Elsőnek a pizsamaparti regisztrált részvevőinek olvastam fel a fekvésem alatt megszületett verseket. A takarítónő éppen nálunk sertepert, fülelve, és átszellemülve, élvezve a soraimat. Azonnal vett is tőlem egy dedikált könyvet, ilyen zavartan talán nem is dedikáltam még senkinek. Közben Viktor is elment lassan haza, de előtte kikönyörögte a másik példányt tőlem, amit amúgy a dokinak szántam. Nehéz a költők élete, a kórházi büfé is drága, meg az életem, szóval jó pénzért, megkapta ő is tőlem.
Végre felülhettem. Megettem a reggelim, az ebédem, és a vacsorám. Lakomát csaptam, mert megtehetem. (Ha voltál már kórházi koszton tudod ez volt a sztoriban a legnagyobb poénok egyike.)
Jött a vizit. Ez körülbelül megint a messiást várunk szint, és itt a lényeg a várakozás, "a vajon mi a helyzetre". Jött is a doktornő és a jobb keze. Az ajtón belépve, egyből kaptam az utasításokat.
-Dobja le magát az ágyra, és húzza le óvatosan a alsónadrágját.
Itt megemlítem azt a fontos dolgot hogy ha valamit bármikor is kérsz a Jóistentől, fogalmazz pontosan. Hiszen egy régi álmom teljesült. Két gyönyörű nő kéri hogy feküdjek le az ágyra, és vegyem le a alsógatyám. Hmm… Na igen. Szóval nem éppen így képzeltem el a folytatást. Azért Istennek egy pont mert van humora, de benne van a „Nesze neked. Ha ez kell megkapod.”
Megvizsgáltak. Nem mosolyogtak. Közölték a tényeket és a lehetőségeket. Rajtam kívül a pizsamaparti bandánkból mindenki falfehér lett. (Nekem nem mondtak új dolgokat, amúgy meg úgyis csak addig maradok itt, ameddig a szerződésem tart a létezésnek eme formájában.) Marad a kitartás, mert betartás mindig lesz. Tudom azért azt is hogy a kitartást a legnehezebb betartani. Legalábbis nekem, másoknak még az ígéretek sem mennek. Ezért sem szoktam ígérni. Ők sem tették. Semmi jót nem ígértek, maradtak a száraz tények, a nedves szemek előtt. Küzdeni kell. Lesz folytatás.

Reggel megkaptam a szabaduló levelemet. Elbúcsúztam Karcsitól és Sanyitól. Erőt kívántam és kitartást a harcosoknak mert itt egészség nincs. Ahogy sétálok a nővérpult felé elbúcsúzni, még látom ahogy belép a volt egységembe a következő újonc. A nővérkének visszaadtam szépen megköszönve a tollat a versekkel együtt, amiket a Gyermekszív Központ karácsonyi pályázatára írtam halottak napján, a szívkórházban, az adott témára ami az: Öröm.

A cikket írta: Black Ice

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: