újabb események régebbi események további események
20:07
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:05
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
23:21
Tündér módosította a naplóbejegyzését
23:10
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
12:32
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
22:10
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
21:42
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését

Haláltusa

2019. február 24. - Látogatók száma: 49

Színjáték két részben

ELSŐ SZÍN

Szereplők:
A haldokló ember
Az ember anyja
A húga
A felesége
Siratóasszonyok

A színpad mélységében két részre van osztva. Középen, teljes szélességben fekete függöny választja ketté. Ebben a jelenetben csak az első fele látszik. Középen egyszerű ágy, benne fekszik a haldokló ember, szíve alatt átvérzett fehér inggel. Körbeveszik a siratók. Fejénél anyja, kezében gyertyával. Mellette lánya, a haldokló húga. Szemben velük a feleség. Még három asszony térdel az ágy körül.
A színpadot gyenge fény világítja meg, mintha egy szegényes szobabelső lenne. Az anyánál lévő gyertya fénye jól kivehető, gyakorlatilag ez az egyetlen fényforrás.
A jelenet folyamán a haldokló ember alkalmanként hörög egyet. A siratóasszonyok néha-néha fájóan felnyögnek, úgymint:
Istenöm, Istenöm! Mit töttél velünk?
Mér’ sújtod a szögény embört?
Mit vétöttünk mi ellened?
Fiam…
Miért…
Az álnok…
Kögyelmezz nékünk!

Feleség: Azt terveztük, hogy vöszünk égy tehenet, szép barna fótost. Oszt most mindönnek vége…

Első asszony: Miket hordasz mán té itt össze, hogy lönne má’ vége?! Erős embör a té urad, fölépül ű hamar, möglátod, aratáskor mán elől fog kaszálni.

Feleség (nem figyel rá): Ha elmész tűlünk, sémmi sé lösz biztos. Mit adok önni a gyerököknek? Né légy velünk ilyen kögyetlen, Istenöm. Mért űzöd a szégény embört minduntalan? Nem vöheted el tūlem az uramat. Ū az ényim, csak az ényim. (sír) Né mönj el!

Húg: Né hagyj itt bennünket, bátyám! Nem hagyhatsz itt… Emlékszöl?... Mondd, hogy igen!... (sír) Emlékszöl? Eltévedtünk a folyónál az uraság erdejiben, öt éves löhettem, vagy hat… Mondd, hogy emlékszöl! Azt mondtad, mindég vigyázol rám, sosé hagyjuk el égymást. Mindig égyütt löszünk. Mindig… (sír) Mögígérted! Nem!... Nem!... Nem!... (elkezdi ütni testvérét először lágyan, aztán erősebben, le is fogják a kezét)

Anya: Hagyd mán, lányom! Csihadjál! (a lány zokog.)

Feleség: Azt ígérted, hogy a mi házasságunk örökké fog tartani, de itt a fődön, nem csak majd a mennyországban. De szép álom volt, Istenöm!... Én szeretni akarok, és nem siratni. Szeretni, és szeretve lönni… (sír) De nem is köll, hogy té szeressél, majd szeretök én helyötted is…. (felzokog) Mér’, mondd mög, mér’? Nem érdemlöm mög a magányt! Né vidd el!

Anya: Nyugodj mög, lányom! Ha el is vesztöd az urad... az én drága fiam…, ha el is vesztöd, de az Urad, aki mindönök fölött áll, űt mindig mögtalálod. Hát kérj mögnyugvást tűle…

Feleség: (közbevág.) Mit érök én Istennel, mikor… (elcsuklik a hangja). Attúl kérjek mögnyugvást, aki elviszi az uram?! Hát milyen Isten az ilyen? Neköm nem köll… (fölnéz). Maga mög különben is hogy beszél? Miket hord itt össze? Mindig tudtam…

Haldokló: Vizet, vizet… (hörög)

Feleség: Nyugodjál, pihenjél, édös párom! Most nem ihatsz, feküdj csak nyugodtan!

Húg: Hozzanak már neki vizet, nem látják, hogy mennyire szenved? Mér’ nem hoznak neki…

Második asszony: Eridj mán, mit beszélsz megint, nem ihat oszt…

Első asszony: Csöndesebben, né zavarjátok…

Húg: (hozzáér a véres inghez, keze is véres lesz) Borzalom!... Miért?? Mondják mög mér’?... Ki szúrta lé?... Mögölöm, kikaparom a szömit…

Anya: Nyugodj, lányom…

Húg: Mér’ nyugodjak, hisz… hisz… (meglepetten) Maga nem sír? (felháborodva) Mér’ nem sír?.. Égyetlen fia a halálán van, szüksége van rá, hogy maga is sírjon! Mér nem sír? Ó, kegyetlen világ… Bátyám, né figyelj rájuk, én szeretlek… Né halj mög… (sírásba fullad)

Haldokló: (hörög, föl akar ülni)

Első asszony: Maradjon, szomszéd, pihennie köll.

Haldokló: (visszafekszik, elhaló hangon ismét vizet kér) Vi-vi...zeeet..

Feleség: Nem bírom tovább… (sír)

Anya: (maga elé beszél.) Nem sírok, jól látod, lányom. Nem bírok sírni. Régön, mikor olyan idős löhettem, mint té, és édösapámat temettük, akkor még tudtam, de ahogy múlt az idő, szaporodtak a halottak, és égyre könyörtelenebb lött a világ, kiszáradt a szömöm. Mi értelme van küzdeni a sors ellen, ha úgysé szólhatunk bele?

Húg: Legalább próbálná, anyám!

Anya: Egész életömben azt csináltam, és nézd mire möntem vele! Apátok a háborúban esött el. A kisebbik fiamat pici gyerökként ragadta el a halál. Alig nevelhettem… (lehajtja a fejét, majd fölemeli) És a másik most itt haldoklik előttem. Eleget vert mán éngöm a sors, sokat tanultam. Né hidd, hogy nem szeretöm a fiam!... Varrtam neki a kis ruhácskákat, tanítottam járni, mennyit hurcibáltam erdőn, mezőn. Milyen izgatottam vártam, mikor először gyütt haza az iskolából. Ott voltam vele a városban, a vasútállomáson, a vagon mellett, mikor elvitték katonáék...
Igen, én szeretöm a legjobban, még nálad is ezerször jobban. És ha ma mög is halna, bennem örökké élni fog. Míg élök e keserves világon, mindég rá gondolok. Halálom után mög úgyis találkozunk, ha a mennybe kerül, akkor ott, ha mög a pokol tüzibe vetik, elkövetök annyi bűnt, hogy én is oda kerüljek…
(fiához fordul) De a pokolba nem kerülhetsz. Hogy is kerülhetnél, hisz sosé ártottál sénkinek. Mindig a jót cseleködted. De hát akkor miért? Mér’ akartak mögölni? Az irígyek! Mer’ ha szögényen is, de mögvagyunk? Köllött volna tanulni nekik is, nem csak irígyködni! Mög kérögetni! De ha valaki kért tűled valamit, té mégis mindig segítöttél.
(felnéz a mennyezetre) A jót mér’ gyilkolják? Ó, Istenöm, segíts! Meedig tűröd el ezt… (elakad a hangja) Jól van, uram, lásd, mit töszöl, és mit töszök majd én!

Második asszony: Vigyázz, mit mondasz…

Anya: Mér’ vigyáznék?! Né rajtam kérje számon a saját lányom az égyetlen fiam halálát! Én nem töhetök sömmit. Nem én küldöm halálba a legjobb ifjakat, nem én nyomorgatom az emböröket. Ti is hogy éltök? Márúl hónapra éhöztök! Hun itt az igazság? Mit ér a becsület?

Második asszony: Hagyd mán, nem vagy eszödnél. A fiad haldoklik, té mög ilyenökrűl papolsz.

Feleség: (a haldokló felhördül, ő megriad) Mentsd mög, uram, kérlek, mentsd mög!

Anya: Kipusztul a jó a fődrűl… Küzdj, fiam!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MÁSODIK SZÍN

Szereplők:
A haldokló ember lelke
A Halál

A színpadot mélységében kettéválasztó függöny szétnyílik. Az elénk táruló tér félkör alakú, fekete fallal, középen asztal, rajta egy koponya, azon egy gyertya ég. Mellette balról egy pohár vörösbor. Körben négy, fehér lepellel letakart hasáb, oszlop, rajtuk egy-egy gömb alakú üvegben egy-egy gyertya.
A színpad első felében a szereplők végig ott maradnak, folytatják a siratást, de halkan durúzsolva, nem zavarva az asztalnál ülők beszélgetését.
Az asztalnál ketten ülnek. A nézőknek balról a Halál, jobbról a haldokló lelke, az Ember. A Halál nyugodtan, pihent arccal ül. Ruhája rendezett, tiszta, frissen vasalt: fehér nadrág, fekete ing, szépen felhajtott ingujjal. Az Ember izzad, zilált állapotban van, ruhája gyűrött, fehér ingén vérfolt van, ugyanott, ahol az elől fekvő testének. Fekete ünneplő nadrágja van rajta. Nyögései szinkronban vannak a test szenvedésével. Az Ember fáradt, erőlködő.
Szemben ülnek egymással, jobb kezükkel könyökölnek az asztalon, kézfejük a másik kézfejét szorítja: szkanderoznak.

Ember: (körbenéz, ismeretlen neki még a helyszín, de azt tudja, hogy valami hatalmasságnál van) Nem értöm, kérem alássan, mért vagyok itt?

Halál: Egyszerű: mert ide kellett, hogy kerülj.

Ember: Jó, de miért bánt? Nem látja, mennyien siratnak? Fájdalmat okozna ennyi embörn... embernek?

Halál: Másnak örömet szerzek.

Ember: Kegyetlen logikája visz a sírba.

Halál: Á, a logikám a sírba, ez tetszik! (elneveti magát) Jól látod, de hát hova máshova vinne a ... Halál?

Ember: (ránéz a Halálra, majd a véres ingére, és tudatosul benne hol is van, és miért) Kinevet, látom, magának könnyű. Itt veszteni valóm csak nekem van. Ha most meg is menekülnék, maga vígan tovább arat, s legközelebb még könyörtelenebb lesz.

Halál: Hát akkor add fel, ember, essünk túl rajta!

Ember: Nem, nem. Nem adom föl ilyen könnyen, más fából faragott engem az én apám. Meg fogom próbálni, még ha lehetetlen is. Élni akarok, annyi föladat vár még rám a földön.

Halál: Istenre mondom, jót derülök rajtad. Miféle feladatok, ember? Hát milyen cél az, hogy kitakarítsd a disznód után az ólat, nap nap után robotolj? Annyi vagy csak, mint egy állat: gürcölsz, izzadsz, összebújsz esténként az asszonnyal… Hol itt az értelem? Hol a nemes cél? Csak élsz a semmibe, és mindennek hiszed magad.

Ember: Nincs igaza, rosszul lát engem! Én tudom, hogy apró pont vagyok csupán, de az élet értelmét nem az ilyen hétköznapi dolgokban látom. Kis pont vagyok, szegény paraszt, de megjártam a világot, láttam ezt-azt, fajtámhoz képest tanultam eleget, előttem eszmék hegye tornyosul, azt kell megmásznom. Segíteni a földijeimnek, aztán menni messzebb, hogy világosodjanak meg az agyak, ne csak a mának, a vagyon hajszolásnak éljenek, de egymásért. Hogy tiszta lélekkel szeressenek…

Halál: Hoho, állj csak meg! Hol élsz te, ember? Szeretet, tiszta lélek? Ezek már rég elkoptatott szavak. Vagy tán bolondnak tetteted magad? Modern próféta lennél, ki szent igét hirdet? Álmodozó!… hát ébredj gyorsan, neked már úgyis mindegy. (le akarja nyomni az Ember kezét, de az ellenáll, nem sikerül) No, nézd, a vakarcs! (sziszegi a fogai között)

Ember: Hm, csak né bízza el magát, Halál uram. Fáradt vagyok ugyan, de tartom magam. (hátra túrja izzadságtól nedves haját a homlokán, és keményen a Halál szemébe néz) Érzöm az erőt, mi a szeretteimből árad felém. De nem csak belőlük (a virrasztókra mutat), hanem a többi embörtársambúl, kik égy utat járnak velem. Égyütt győzzük lé a gonoszt!

Halál: Azt hiszed, hogy gonosz vagyok?

Ember: Nem ezt mondom, bár tudom, hogy sokan ezt gondolják magárúl. Azok, akik nem ismerik el az élet röndjit. De azt azért el köll ismernie, hogy inkább a rossz oldalán áll. Hisz nézzen csak szét, olyan kevés jó van már odalént.

Halál: Ne kezd már megint, hagyd már ezt a filozofálást! Én nem állok senki pártján sem. Lehet, úgy néz ki, mellém szegül hol ez, hol az, ez igaz, de számomra minden ember egyforma. Én teljesítem azt, mit az élet törvénye megkíván, s hogy közben ki, hogyan egyengeti a sorsát, az már nem az én dolgom. Tőlem ölhet bárki, az csak nekem segít. Ám ha nem teszi, és úgy él, mint te, az se gond. Én az Idő testvére vagyok, egymásnak dolgozunk. Ő segít nekem, hogy elébem léphessetek, én pedig nem engedem, hogy ti a fejére nőjetek. Ez itt a végső elv, nem holmi agyalmány.

Ember: Elismeröm, maguknak nagy hatalmuk van, de mégis, mér’ engedik, hogy pusztuljon az igaz embör. Mér’ nézik lustán, hogyan folyik el a vérünk…

Halál: Úgy látszik, tényleg nem érted… Ebbe mi nem tudunk, és nem is akarunk beleszólni. Hogy ki él tovább, azt nektek kell elintézni. Ha ma te gyilkoltál volna, most nem te ülnél itt…

Ember: De hát a lelkiismeretöm ezt nem tűrhetné…

Halál: És azé a másé tűrheti? Emberi csökevény. Vedd példának az állatot: gátlás nélkül öl, ha kell. A fontos, hogy ő fennmaradjon!

Ember: De én embör vagyok!!!

Halál: Mivel több az, mint egy fa, vagy egy virág, mely küzd a létért? És közben még jóval kevesebbet is árt, mi több, hasznot is hajt a földnek… (ismét le akarja nyomni, de most sem sikerül)

Ember: Én nem olyan vagyok! (fogcsikorgatva) Munkája gyümölcsét nem szakítja lé ily könnyen. Ismét érzöm véröm pözsgésit! (felkiált) Nem hagyom magam, társaim! (a halál csodálkozva ránéz, majd ki a nézőkre) Küzdök, míg az erőm tart, bízom bennetök!

Halál: Abban is bízol, ki bicskáját megfürdette benned? Ő is a barátod volt, nemde, ember?

Ember: Ó, igen, ő az én csalódásom, nem értöm, mi lött vele, de hát nem kételkedhetök mindönkiben. Nem süllyedhetök a többi mocsok embör közé.

Halál: Oly mindegy…

Ember: Nem. Érzöm, hogy én mindönt jól csináltam, és ha újra kezdhetném, ugyanezt az utat taposnám mégint.

Halál: (gunyorosan) Tetszik e hit.

Ember: (elgondolkozik, majd elmerengve mondja) S mondja, mit érök a hittel?! Újrakezdeném, de mégint csak hiába… (kis szünet után, érdeklődve folyatja) Elmondaná, milyen az, mikor az embör már túl van mindönön? Ha már nem él tovább? Igaz, hogy a mennybe vagy a pokolba jut? Vagy tán másé lösz a lelköm, s talán égy patkányban élök tovább? Kéröm, feleljön: mi löszök?

Halál: A válasz ennyi: semmi.

Ember: Akkor hát nem köll, hogy féljek, s más se tögye azt? De hisz ez a gondolat a bűnbe csábít! Így mögtorlatlan marad mindön gaz cseleködet. Könnyű így ártani, hiszen ha élne bennem a tudat, hogy a halál nem a vég, félnék attól, mi utána jön. Félné az embör a lelke örökkévalóságát… (magábafordul) Mér’ van az, hogy mindön a rossznak kedvez?

Halál: Unom már, ne rágd ezen magad, inkább gyerünk! (harmadjára is le akarja nyomni, de most sem sikerül)

Ember: (dühtől ittasan, vakmerően) Azért sé adom mög magam. Szenvedj té is, ha győzni akarsz!

Halál: (nevetve) Szenvedjek?! (elengedi az Ember kezét, és feláll az asztaltól, szembefordul vele) Mutasd, mit tudsz, ember! (Azzal az Ember keze elkezd hanyatlani, pedig ő egyáltalán nem hagyja magát,a láthatatlan erő erősebb nála. A Halál szép lassan visszaengedi középső állásba az Ember kezét, majd leül, iszik egy korty vörösbort, és megfogja az Ember kezét.) Innen te nem menekülsz!

Ember: (esengve, rémülten) Könyörüljön, nagy jó uram!

Halál: Nagy jó uram… (ismétli nevetve) Mindig ez van. Mondd, miért könyörülnék pont neked?

Ember: Mert én jó vagyok, Isten a megmondhatója! Ölje a rosszakat, úgyis olyan sokan vannak. Ígérem, uram, …

Halál: Látod, te sem vagy különb a többinél. Te is csak magaddal foglalkozol a bajban, a többi nem érdekel, tőled mind mehet vesztőhelyére.

Ember: De hát én a jó…

Halál: Ugyan már! Ki dönti el, mi a jó és mi a rossz? Nekem ez, s neked az. Ezt tudhatnád már, de te csak érzelegni tudsz, gondolkozni nem.

Ember: Nem tudok gondolkozni? De hiszen ember vagyok…

Halál: Igen, ember vagy, a gondolkodó. Te adtad magadnak ezt a címet.

Ember: S tán nem jogos e cím?

Halál: Talán… De az ösztönöd vezérli az agyad, s ez nem a legjobb párosítás. Lásd csak, mi hozott elém: legjobb barátod asszonyod iránt érzett kacér vágya forgatta meg benned a kést. Benne te mindig hittél. Ez az ész csődje: abban bízni, ki ellenedre tőr. Mondd, minek hagynám meg az életed? Ha most vissza is engednélek, újból beleesnél saját csapdádba.

Ember: Engedj el, hatalmas uram, kérlek, ígérem, gondolkodni fogok.

Halál: No lám, alkuszunk? (félig lenyomja az Ember kezét)

Ember: Kérlek engedj vissza, uram, hadd teljesítsem földi célom!

Halál: Itt cél csak egy van... (ekkor teljesen lenyomja az ember kezét, aki hörögve kileheli lelkét, a végső szavakat már nem hallja) … és az én vagyok!

(Ahogy az Ember meghal, az előtérben fekvő teste is szinkronban felhördül, majd megmerevedik. Lefogják a szemét, mindenki elcsendesül. A Halál feláll, megissza a maradék borát, letűri az ingujját, begombolja. Ezután elfújja a gyertyát az asztalon, majd sorban a négy oszlopon. A szín sötétbe borul, csak elől az édesanyánál pislákol tovább a fény.)

FÜGGÖNY

A cikket írta: Bervinn

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

Ehhez a cikkhez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: