Madártelep fiókái
Látogatók száma: 48
A múlttal már nem tudok mit kezdeni, azon változtatni nem lehet, a jelenben teszem a dolgom, s megpróbálom megalapozni a jövőnket, bár nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, csak a remény marad, ha beérik mai munkánk gyümölcse, azt még lesz időnk learatni, ha nem nekünk, akkor a gyermekeinknek. Nekem is két gyermekem van, a harmadikat januárra várjuk.
Reménykednem kell, hogy mást nem tehetek, fel kell nevelnem őket, hogy becsületes, munkaszerető, törekvő felnőttekké váljanak, ha lehet, maradjanak itthon, kis hazánkban, s rendes magyar embernek neveljék fel unokáimat is.
Szerencsés embernek tekintem magam, mert legális, bejelentett állásomat tartósnak tekinthetem. Egyik milliárdos cégtulajdonos személyi sofőrje, s egyben testőre vagyok, viszonylag jó jövedelemmel. A sportkarrierem derékba tört egy sérülés miatt, és nekem nem volt időm sokat meditálni, elvégeztem a testőriskolát, s szinte azonnal alkalmazott a Főnök, aki nehéz ember és meglehetősen szeszélyes, és hiába gondolja magáról, hogy kiismerhetetlen, előttem már olyan, mintha üvegből lenne. Tegnap is, munkaidő után, már éppen hazaértem, amikor telefonált, hogy ma reggel hétre menjek be, mert vidékre megyünk.
Hideg az idő, szürke, borús az ég, alig tudom magam rávenni, hogy felébresszem a kislányomat és fél hétre már az óvodában legyen. Nyűgös szegénykém, megértem, de nem maradhat otthon, hiszen feleségemnek a hatalmas pocakjával elég otthon a kétéves kisfiammal bajlódni.
Azt természetesen nem kötötte orromra kedvenc Főnököm, hogy melyik kocsival megyünk, azt meg pláne nem, hogy merre vesszük utunkat, ezért megkértem az óvónőt, hogy kislányom barátnőjének anyukája vigye haza a gyereket, mert valószínűleg nem tudok érte menni.
A titkárságon iszom a szokásos reggeli kávémat, megeszem hozzá a rongyos kiflit, melyet kikészített nekem a titkárnők gyöngye, Karola, mert valószínűleg ő már tudja, hogy nem lesz alkalmam máshol és máskor reggelizni. Félig nyitva a Főnök ajtaja, aki hadarja a napi utasításokat. Ha nem akarom, akkor is hallom az egyoldalú társalgást:
- Az igazgatótanácsi értekezletet halassza el egy héttel, Kovácsnak mondja meg, hogy készítsen egy gyors mérleget, holnapra legyen itt az asztalomon, Müller Karcsi ne totojázzon a reklámtervvel, tegnapra ígérte, ha nem kapom meg holnap, ugrik a prémiuma. Senki se keressen, nem érek rá felesleges fecsegésekre, még a feleségemnek se engedjen, hiába erőszakoskodik magával.
Odaegyek az ablakhoz, odakinn zuhog az eső. Bravó, ez hiányzik nekem! Dühös a Főnök, hallom a hangján, a mai napunk nem lesz egy sétagalopp. Gondolhattam volna, hogy valami nem a tervezetten alakult nála, ha képes kihagyni a délutáni teniszt.
Kirobban az ajtón a főnök, futtában odaszól nekem:
- Jó reggelt, Janikám, indulhatunk!
Köszönésem már a folyosón éri, iparkodnom kell, hogy vele egyszerre érjek a garázsba. Az ezüstszürke Saabot választja, melyet két napja megtankoltam, így nem vesztünk egyetlen percet sem.
- Szabolcsba megyünk, Janikám, Máriameggyesre! Sokat nyaraltam ott gyerekkoromban, a nagyszüleimnél, a Madártelepen. Sokat lógtam együtt Valkai Vencellel, akivel vagy húsz éve beszéltem utoljára. Reménykedem, hogy még a faluban lakik, és találkozom is vele. Tudja, honnan kapta a Madártelep nevet a falu keleti részén elhelyezkedő terület? Onnan, hogy az ott lakók olyan szegények voltak, hogy még a madarak is elkerülték!
Beütöm a navigációs rendszerbe a falu nevét és máris kapom az instrukciókat, hogy merre menjek. Fogalmam sincs, mit keres ott a Főnök, de abban biztos vagyok, hogy nem a régi gyerekkori barátja miatt utazunk a világ végére.
Fél óra út az autópályán és elhagyjuk az esőfelhőket. Nagyobb sebességre kapcsolok, a Főnök meg szunyókál az anyósülés mögött, ezért nem kapcsolom be a rádiót. A tempomat mellett nyugodtan kószálhatnak a gondolataim.
Vasárnap elmegyek az üzletközpontba, ahol egyszerre megvásárolom a karácsonyi ajándékokat és az ünnepi vacsorához valókat, mert nálunk ünnepelnek a nagyszülők is. Egyedül a halat és a fenyőfát nem veszem meg, arra még ráérek. Anyósom főz, anyám süti a süteményeket, nekünk csak a karácsonyfa díszítés marad. Az ajándékok becsomagolása a feleségem feladata lesz, szerencsére jó előre megvettem mindenkiét, csak csomagolópapírt kell beszereznem, ami lássuk be, nem nagy kihívás.
- Janikám, kérem, álljon meg a következő benzinkútnál!
A legjobbkor szól, amikor már letértünk az autópályáról, és magányosan száguldunk a göcsörtös, agyonfoltozott, öreg fákkal szegélyezett mellékutakon, ahol életjelet a fák ágain itt-ott megbúvó, tájat fürkésző ragadozó madarak mutatnak.
- Képzelje el, a szombati pókerpartin Döme barátom kitalálta, hogy aki a legtöbbet nyeri, annak karácsonyig tetszőlegesen kiválasztott jótékonyságra kell fordítani a nyereményét, és dokumentálni a többiek felé annak megtörténtét. Pechemre másfél millióval álltam fel hajnaltájt az asztaltól, és kezdetben amilyen lelkes voltam az ötlet miatt, úgy váltam vesztessé nyereményem okán. Nagy gond, hogy mit tegyek! Ajándékozhatnék plazmatévéket nyugdíjas otthonoknak, oszthatnék ételt karácsonykor a rászorulóknak, s hasonló lehetőségek jártak a fejemben, amikor éppen nagykorúvá vált Lóránt fiam vacsoránál elejtett egy mondatot, mely szerint barátja érettségire autót kap, gondolom, ő is ilyen ajándékra számít.
Látom a visszapillantó tükörből, hogy pirosodik az arca, úgy látszik, még mindig bosszankodik fia burkolt kérése miatt.
- Kedvenc feleségem azonnal rátromfolt, persze, te is kaphatsz, és jelentőség teljesen rám nézett. Kapsz, fiam, biztattam, ha az első egyetemi szemesztered sikeresen teljesíted! Mit mondjak, nem váltottam ki belőlük nagy lelkesedést, mert Laura asszony ugyanolyan pontosan tudja, mint én, hogy előbb az érettségin kellene sikeresen túl jutnia Balázs fiunknak, akinek a csajozás miatt éppen csak a tanulásra nem jut ideje. Akkor eszembe jutottak a madártelepi nyaralások, amikor Vencellel egész nyáron kinn dolgoztunk a földeken, ott izmosodtunk meg a munkában és nem a konditermekben, mint a mostani fiatalok. Szóval, ha jótékonykodnom kell, azt tegyem a födijeimmel. Vettem egy teherautó rakomány műszaki cikket, plazmatévét, szárítós mosógépet, grillsütőt, mikrót, tabletet, okos telefont, mellyel délután egyre érnek a telepre és kihívtam az egyik televíziós forgatócsoportot is, hogy meg legyen a kellő dokumentáció, és egyben csapjak egy kis hírverést a cégeimnek, mint adományozóknak is.
- Tudnak az érkezésünkről és az ajándékozásról a faluban?
- Majd megtudják, ha odaérünk! Először is pofavizitre bemegyünk a polgármesterhez, lesz rá egy óránk, utána a főtéren találkozunk a tv stábbal és a teherautóval és együtt megyünk ki a Madártelepre. Remélem, a polgármester is velünk tart.
- Tud róla, hogy ez lesz a dolga?
- Ugyan, Janikám, nem volt nekem időm felhívatni, de más dolga úgy sincs, ami fontosabb lenne egy másfél milliós adomány kiosztásánál.
A kanyar után feltűnnek a következő település aprócska házai és mintha egy benzinkút is lenne a falu elején. Nem csal meg a szemem, valóban benzinkúttal kezdődik a falu. Megállok, kiszáll a Főnök, és egyenesen az ismeretlen nevű töltőállomás épületébe siet, anélkül, hogy magával hívna engem is. Kiszállok a kocsiból, megkerülöm az épületet, és a hátsó részen megtalálom a mosdókat. Gyorsan végzek, mégis megelőz a Főnök, ott toporog a kocsi mellett:
- Micsoda egy hely! – dohog -, nem árulnak ezek a benzinen kívül semmit az égadta világon! Se kávé, se üdítő, még szerencse, hogy Karola gondoskodott rólunk. Nyissa csak ki a csomagtartót, Janikám!
Tudom, hogy Karola a titkárnők gyöngye, de azt is, hogy két éve a Főnök szeretője is, így aztán mindkét minőségében gondoskodik róla.
Tizenegy óra után pár perccel leparkolok a polgármesteri hivatal előtti takaros parkolóban. Az épület előtti téren, ha körbenézek, mindent megtalálok, a takarékszövetkezetet, a postát, a nagy élelmiszer áruházat, a rendőrséget és az általános iskolát. Senki emberfiát nem látok az utcán, ami feltűnő, hiszen vagy száz bicikli parkol a polgármesteri hivatal körül. Nincs köztük új egyetlen egy sem, inkább matuzsálemi korú a többségük.
Gyorsan kiderül, hogy ma osztják a hivatalban a közmunkások bérét, alig tudjuk átverekedni magunkat a tömegen, egyre csak azt mondogatom, hogy mi a polgármesterhez igyekszünk.
- Maradjon kinn fiam, hamar végzek – kapom az ukázt, és nem is csodálkozom rajta, hiszen a polgármester neve Valkai Vencel, a Főnök gyerekkori barátja.
Semmi kedvem itt ácsorogni, várok pár percet, bekopogtatok az irodába és belépek a titkárságra, ahol egy kedves szemű, csinos harmincas nő fogad. Bemutatkozom, leültet a várakozók számára kialakított dohányzóasztalhoz, kávéval kínál és beszélgetni kezdünk. Megtudom, hogy EU-s pályázaton vissza nem térő támogatást nyertek a központi tér díszburkolatára, a Madártelep közmű bővítésére meg nincs egy fillérük sem, pedig ki kellene oda vinni a gázvezetéket, megcsinálni a szennyvíz elvezető csatornát, és az úttestre is ráférne már a felújítás. Ezekre hiába pályáztak, nem nyertek, önerőből, meg a lakossági befizetésekből pedig egyik beruházásra sem jön össze a pénz, még úgy sem, ha hitelt venne fel az önkormányzat.
- Tudja, Jani, hogy a falu lakossága 4000 fő, és ebből nyolcszáz a munkanélküli, akiknek a közmunka az egyetlen megélhetési forrás? Nem jön ide befektető, egy szál sem! Hiába harcolunk, szakképzetlen munkaerő nem kell senkinek! Nem, mintha szakképzettek kellenének!
Nyílik a polgármester irodájának ajtaja és kilép rajta paprikavörös fejjel a Főnök.
- Jöjjön, Jani, nekünk nincs itt semmi keresnivalónk!
Alig tudom követni, szinte szalad ki az épületből, és egyenesen a tér közepén parkoló teherautóhoz tart.
Öt perc múlva már Madártelep központi utcáján állunk, mögöttünk a teherautóval. Levegőben száll érkezésünk híre, úgy repül be a portákra, mint a por, és ha jól érzékelem, már várnak bennünket, mintha előre bejelentettük volna jöttünket. Földszintes, kopott házak, düledező, foltozott kerítések ölelik át az utcát, melyekből ömlenek ki az emberek, öregek, fiatalok, gyerekek, szedett-vedett, össze nem illő ruhákban, várakozás teljes, örömteli izgalommal.
A televízió stábja ki nem hagyna egyetlen pillanatot sem, pedig Főnök megpróbálta lebeszélni őket a forgatásról, de mindhiába. A bodorított hajú, divatosan öltözött riporternő ösztönösen érzi, hogy itt felborult a forgatókönyv, szenzációra számít, nem is kicsire. Ez kell a népnek, a botrány, a jó szó devalválódott, szinte nem is létezik, csak a mesékben. Megszólítja a Főnököt, aki megpróbál nyugodtan és szabatosan fogalmazni az adományozásról, mint lélekemelő tevékenységről, amelyet cégei tettek lehetővé, és pontosan felsorolja a nyereséges vállalkozásait, a veszteségeseket nem, mert azok csak az adóelkerülés miatt léteznek.
Korrekt kérdésekre korrekt válaszok hangzanak el, és a tömeg lassan körbefogja a beszélgetőket, velem együtt, aki a Főnök háta mögött állok, és tehetetlennek érzem magam, baj esetén képtelen lennék megvédeni.
A riport után Főnök néhány szót mond a madártelepieknek, kiemelve saját itteni élményeit és a gépkocsivezetőt megkéri, hogy nyissa ki a teherautót, hogy megkezdhesse az adományozást. Felpattan a platóra és sorra adogatja le az ajándékokat, melyekért valósággal ölik egymást az emberek.
Pár perc múlva, amikor kiderül az ajándékok mibenléte, megfordul a tömeg hangulata és a várakozásteljes hangulat helyét átveszi a tehetetlen düh, mert mindek a szárítós mosógép, ha nincs vezetékes víz a házakban, minek a televízió, ha nincs pénz az előfizetésre, ugyanígy a méregdrága mobilokra sincs szükség ott, ahol a villanyszámla kifizetése is komoly problémát okoz, mert a családok erejét meghaladja a minden napi élelmiszer előteremtése.
Morajlik a tömeg, egyre több a csalódott kiabálás, hogy vidd innen az adományaidat, nem kell senkinek. A televíziós stáb is visszahúzódik, biztonságos távolságból forgatnak, és a riporternő egyre csak mondja a magáért, de nem értem, miről beszél.
A tömegből többen a kezük ügyében lévő adományokkal dobálják a teherautót, és nekem valamilyen módon ki kell menekítenem a Főnököt, mielőtt nagyobb baj lenne. Törnek a televíziók, a mobilok, behorpadnak a mosógépek, és lassan szitkozódást hallok mindenfelől. Éppen kigondolom, hogyan menekítsem ki a főnököt, amikor megérkezik a polgármester egy szakasz rendőrrel és néhány perc alatt lelohasztja a tömeghisztériát.
Az emberek visszaiszkolnak házaikba, a televízió stábja is elmegy, csak mi maradunk ott, a testben és lélekben megtépázottak.
- Nézd, Lajos – öleli át Főnököm vállát a polgármester, - megmondtam neked előre, hogy ide étel kell és munkahely, nem műszaki kütyü! Ha rám hallgattál volna, eladjuk az összes adományt és az árán élelmiszer csomagokat és ruhaneműt veszünk. Ettől függetlenül értékelem a szándékodat! A rendőrségi kocsi elkísér az országútig.
A teherautó előtt pakoló Saab azonban mozgásképtelen, mind a négy kereke lapos, kiszúrták, a hátsó szélvédőt téglával betörték, elvitték belőle a navigációs rendszert, a rádiót, bőr üléseit késsel felhasogatták.
Főnököm elsápad, remeg a szája széle, képtelen megszólalni.
Mentegetőzöm, hogy bezártam a kocsit, de mintha nem is hallaná, mit mondok, csak néz bele a levegőbe.
- Hát, ezek a madártelepi gyerekek, meglehetősen csintalanok! Látod, nem hoztál csokoládét, játékot sem, így aztán azzal szórakoztak, ami a kezük ügyébe akadt! Gondolom, van biztosításod? No, akkor szálljatok be a kocsimba, elmegyünk hozzám, elköltünk egy kései ebédet és itt is alhattok. Józsikám – szól oda az egyik rendőrnek – vigyétek be a kocsit a rendőrségi telepre, majd holnap kihívjuk a biztosítót.
Sötétedik, lehűl a levegő és Vencel Lajos barátja vállát fogva navigálja a kocsijához, nekem meg int, hogy kövessem őket.
Józsi rendőr megfogja a karom:
- Ideadnád a slusszkulcsot?
- Benne van a kocsiban, nem zártam be.
- Jól van, pajtás, megérdemli a főnököd. Most legalább megtanulta, hogy adni is tudni kell!
Megcsörren a mobilom. Anyósom keres, hogy mikor érek haza, mert feleségemet most vitte el a mentő, siet megszületni a harmadik gyermekem.
- Józsi, kivinnél az állomásra? Szül a feleségem! Csak szólok a Főnöknek.
- Persze, de nem az itteni állomásra, hanem elviszlek a városira, ott azonnal felszállhatsz az intercityre.
Főnököm megérti, hogy haza kell mennem, a gyerek születése fontos családi esemény.
- De már holnaptól nem kell dolgoznia! Ki van rúgva! Érti? – sziszegi a foga között.
Józsi ragaszkodik ahhoz, hogy felesége tálalja nekünk a kései ebédet, amíg nem lakunk jól, addig sehová sem mehetünk.
Miközben kezet mosok a fürdőszobában, az asszony perel Józsival:
- Csak nem teszed meg azt a csúfságot, hogy kirakod a városban? Gondolkodj ember, nekünk is négy gyerekünk van! Igazán tudhatnád, hogy mit jelent a gyerek érkezése! Vidd csak el Pestre, amíg esztek, addig felhívom Malvin nénit, hogy küldök veled lekvárt, diót, mákot a karácsonyi süteményhez, meg egy liter pálinkát, és ott alszol, majd hajnalban elindulsz haza.
Alig tudtam enni a meghatottságtól.
Igaza van Józsinak, adni is tudni kell.
Elindulunk, és a falu határában már szállingózni kezd a hó.
- Hanem, hallod-e, Malvin néni fia személyi edző. Megkérdezem, hátha kell neki egy munkatárs.
Besötétedik. Nagy pelyhekben hull a hó, ezért csak lassan haladunk. Józsi óvatosan vezet. Biztonságban érzem magam, és tudom, hogy új fejezet kezdődik kis családunk életében.
Háromnegyed nyolckor felhív az anyósom:
- Jaj, Janikám, láttam a híradóban a madártelepi riportot. Remélem, nincs semmi bajod?
Megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, már hazafelé tartunk.
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Pussz,
Tündér
Jó hogy megírtad Yolla!
Puszi