újabb események régebbi események további események
10:59
Amazonnnlff regisztrált a weboldalra
01:34
BillyDiurn regisztrált a weboldalra
21:28
Broncojjz regisztrált a weboldalra
21:23
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:22
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:20
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:16
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:14
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:11
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
21:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:37
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
20:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
09:32
Portablexnu regisztrált a weboldalra
06:25
Ilpaki új cikket töltött fel
01:56
Charlesgal regisztrált a weboldalra
22:54
Cindybebey regisztrált a weboldalra
16:24
Juicerqdn regisztrált a weboldalra
16:23
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
09:55
KitchenAidmxr regisztrált a weboldalra
08:53
Holographicmnw regisztrált a weboldalra

Külvárosi barangolásaim

2011. július 3. - Látogatók száma: 49

Majdnem szürrealista írás az ismeretlenről, azonban az izgalmas életérzésről.

Magányom a lelkem nem nyomja. Egyedüllétre vágyom. Felteszem kalapom, vándorbotom megragadom, biztos lakom hátra hagyom. Úgy is haza vár. Visszafogad. Nem kérdi, hol voltam, mit láttam, csak átölel melegével ismét egy időre.
Villamosom a város végéig kísér, csendben megáll, nyitja ajtóit. Leszállok. Hallom, hátam mögött nyikorognak vaskerekei. Talán figyelmeztetés, vagy bátorítás? Utamról, ha visszatérek, értem meg jelét.
Járdát a levelek itt vastagabban borítják, mit a szél formáz gyengéden. Szüntelen alkotó, határtalan lelemény, s az eredménye – nappal – igaz tünemény. Este azonban felerősíti az árnyakat, melyek egyre sötétebben simogatják mozgó árnyékomat. Érzem, belekapaszkodnak, néha meg-megmarják, karvaly körmüket belém vájják. Árnyamba. Kapaszkodnak, kúsznának felfelé, elhagyva az alj nyomasztó létét. Pedig tudják, helyük lent van, szimbiózisként élik létük, függnek alkotójuktól, a megvilágított egyéntől, melyben feketén látható az alakja, a hovatartozása. Zeneszó füleimnek, ahogy a szél-erő átformálja őket.
Lépéseimet halkra veszem, szinte hangtalan járok. S mikor elfogynak a fák, a bűzt árasztó bokrok, megállok a sötét sikátor előtt. Behunyom szemem, látom, él, dobog szíve, ám a fényeit eltakarják, vakként titkolják. Szívem is élénk táncot jár, lábam vinne, de eszemmel vitatkozik. Valami hátulról tol előre, míg egy másik érzés vissza, a sötét előtti létbe. Harcom eldől. Lábamra hagyom sorsom. Értelmemnél erősebb a kíváncsiságom. Az az érzés, mely feltölt, impulzusa előre lendít. Hisz nem ez az első utam ki a világból, ki a megszokottból, az elfogadottból.
Az utcák szűkebbek, közelebb húzódnak a falak. A kiszökött szavak, hangok koppannak a köveken, majd tovagurulnak a mocskon, némelyik elfullad egy-egy pocsolyában, a színes-márványos kosztengerben. Sötétítők takarják a nagyérdemű elől a készülődő bemutatót. Vastaps nincs, visszahívni ünneplésre a szereplőket képtelen tett, s aki a színmű alatt életét veszti, a következő felvonásból mindörökre kimarad. Tompa lövések, ajtócsapkodások, hirtelen fékcsikorgás hasít az éjbe. Lábdobogások, anya-sírások, apai melldöngetések, vérszavak a testvértől az ellenségre súlyt.
Zárt világ. Ki itt beléptél, nincs kilépés. Benn ragadt az ember fia és leánya, melyet képtelen elhagyni, lelkének egy darabját leszakítva, messzire távozni.
Szólnak a falak, beszélnek hozzám, üzeneteiket az idő – hisz képtelen törölni – csak elhalványítja, elhomályosítja. A jelek morcosan figyelik az idegent, ellenség szavai mondanak itt ellent. Lámpa csak egy van, az is a téren. Magában árválkodik, vörös tócsán átlibben fénye. A pocsolya szélfútta világa. Élet-nedv sötét bordó színével egyesül a zavaros vízzel. Mozdulatlan test táplálja. Egy ablakból rám szólnak, ne menjek közelebb. A lámpafény, mint egy szörny, megölhet, elvakít, hogy ott ragadjak hatalma alatt. A figyelmeztetés szavára legyintenék, de nem teszem, visszafordulnék, ám hiába. Eltűnt mögöttem az a kis utcácska, mely ide vezetett. Megfogom a falat, haladok körben, majd a legelső résnél elhagyom a teret. Sötétebb és sötétebb, mélyebb már nem lehet, mintha vízszintes kútba estem volna. Visszhangzik az utca, krákogásomat hallom, mely időnként megkerül, hátulról viszont kapom. Megfordulni gyáva dolog. Sietek előre. Majd egy kapualjba húzódok. Elnyelem lélegzetem. Megérkezik krákogó-felelő hang nagy fekete testben, kezében egy ütő, nem lelket simogató. Elhalad előttem, megáll. Benéz, szeme pásztázza a sötétet, a remegő mellkasom. Végre elindul. Halkan levegő után kapkodok. Távolodik. Hangtalan zihálásba kezdek. Remegnek lábaim, azonban lelkem mosolyog. „Erre van szükségem!” – gondolja magában.
Ismerős illatok, dehogy, szagok, mik megcsapják orrom, érzem keserű ízét torkomon. Végtelennek tűnő utca telepszik reám, térdeim alig bírják nyomasztó súlyát. Szemben két alak tűnik fel, villan arcuk a gyufa fényében. Borostás, életvert, kemény arcélek. Kialszik a fény. Különös érzés kerít hatalmába. Elszállt a félelmem, szorongásom ám lelkemben megmarad. Lelépek a kövesútra, cipőm valamiben megakad. Ragadós, nyálkás anyag, mely marasztalni akar. Ellenállok. Megérte. Túloldalt vagyok, megkönnyebbülve. Nem sokáig. A két sötét alak előttem terem. Azt hittem, árnyékom megelőzött, s szemben támad. Ám kettő? Lehajtom fejem, kabátomba, mintha páncélos vértembe rejteném. Láthatatlanságért fohászkodom. Csalogat a túloldal, mit oly felelőtlenül elhagytam. Megkezdem manőverem. Jobbra araszolok, szemközti félelmeim követik tettem. Ismét lelépek a flaszterre. „De ja vu” érzés kerít hatalmába. Régebbi emlékeim után ildomos kutatnom? Dehogy. Az előbb átélt félelmemet életre keltettem. Oka vagyok magamnak. A „de ja vu” erősödik. Illata van. Inkább szaga! Szúrós lehelet, az élet kemény bűzével keveredve. Megelőzött árnyékaim hangokat hallatnak, dörmögők, artikulálatlanok, suttogók. Megszólítanak, előttem állnak. Cigarettát óhajtanak, mit laza mozdulattal veszek elő kabátzsebemből. Azonnal eszembe jut egy régi kóborlásom, mikor a magyarázkodás útjára tévedtem eme élvezet miatt. Jómagam megvagyok nélküle, azonban nemcsak konfliktust old, életet menthet annak birtoklása. Megkínálom. Mindkettőt. Gyufa lángja, a korábban látott markáns arcéleket még erőssebben elém tárja. Megtört arcukon, mélyen ülő szemükben emberség lakozik. Kezük kemény munkának tanúja. A hamar kialvó fény látványát macskanyávogás, kutyaugatás, s ezek egyvelege zavarja meg. Irányukba tekintünk. Csörgés az egyik udvarból. Állati visongás, morgás és támadás zaja. Mire visszanézek árnyaim felé, tovatűnnek. Megkönnyebbülök. Fellélegzek. Velük tart szorongásom, mellkast döngető félelmem.
Mint az alagút végén egy kő, dehogy egy szikla esik le emberi motoromról, szívemről. Érzem, lábamba visszatér az élet. Fázik, reszket. Falevelek ragadnak cipőmre. Lerázni felesleges. Tompítják léptem.
Park terül el előttem. Töprengésem meggyorsítja két kocsi fékcsikorgása, s azt követő szóváltás, természetet kevésbé magasztaló, füleinket szaggató. Ajtók csapkodása futólépésre kényszerítenek, miközben szívem is felveszi annak ritmusát. Elhagyom a kavicsos utat, a gallyak egyensúlyvesztést erőltetnek rám. Küzdök ellene. Erősebb csak is én lehetek. Habár a fűben megbúvó apró gödrök, mélyedések összefognak az elszáradt ágakkal, szövetségük véglegesnek mondható. Ha harc, akkor vívjuk meg becsülettel. Azonban létezik-e igaz tisztesség az alj és a felsőbb között? Aligha! Elmerengeni rajta meleg szobában, teli hassal, zárt ajtók mögött igencsak érdekes, mégis gyakorlatilag hasztalan.
Átugrom a problémákat, másra hagyom megoldásukat, babérokat gyűjtenem felesleges. Egyenetlen a talaj, mint az ember lelke, sok-sok titkot őriz, melyeket megfejteni csak annak tisztje, ki erre érdemes. Meghagyom másoknak. Lemondok róluk, mint a bölcs, kit magasztosabb cél hajt. Elmém inkább az emberi lélek felé húz, mit megérteni vágyom.
Elhagytam a parkot. Cipőm kopogó hangja kizökkent elmélkedésemből, létet elhagyó gondolataimból.
Kertváros. Nyugodt, egyen építésű. Precíz. Egyforma. Lélektelen. Katonásan egyformára vágott gyep, virágokkal szegélyezve, melyek ekvivalens módon megtestesítik az elvárt harmóniát. A sűrűn megvilágított utcák embertelenek, néptelenek. Behúzódtak váraikba, az emberek. Lakatok, biztonság-zárak őrzik életüket, übermensch-életformájukat. Félelmem eltűnik, talán örökre, ellenben kezem újfent hideg, zsibbadni készül. Visszahangzik léptem, mely mozgásba hozza az ablakok függönyeit. Hunyorgó szemek, vizslató tekintetek követnek, míg képesek.
Élményekre vágyom, írásra késztetőkre! Töprengek. Alig hagy nyugton az a gondolat, ami a vágyak és az átéltek ambivalenciáját – legalább is számomra – jelenti. Miért hiszi az ember, hogy a biztonság, a körbe zárt világ elegendő tapasztalást nyújt a megrázó írásokra, mások álmából való felrázására? Ki látott, avagy hallott a kiegyensúlyozott szerelemről, a békés vitákról, a gyengéd elválásról-elhagyásról, a fegyverek nélküli béke fenntartásáról?
Lelkem riadt. Eme állapotát direkt izgatom. Sebeit önmagam szakítom fel kóborlásaim során. Keresem-kutatom a véletlent, a váratlant, a félelmetest, a megdöbbentőt. Jó társaimmá váltak, motiválóak, fantáziafejlesztést kikényszerítők. Valami szokatlan a társam ebben az apatikus külvilágban. Félnek a házak, látni remegésük, nyikorgó reteszeiket felváltja a piros fénnyel pislogó elektromos házőrző. Sétám kéken villogó jármű kíséri. Hallom, lassan követ, a járdán feltűnik kékes színnel határolt fekete árnyam, mely el-eltűnik egy-egy másodpercre. Megfordulok. Farkas szemet nézek a kocsi vezetőjével. Társa is szeretne részt venni ebben a szemjátékban, ám kimarad. Pillantásom tartósságát megtöri egy szó, egy legyintés. Magamra tekintek. Ruhám egyszerűen ápolt, hivalkodástól mentes. Az est koromat növelve, hihetően rendes állampolgárt farag belőlem.
Végül megunom a béke külvárosát, szinte rohanó lépésben visz vissza lábam a szenny felé, mely inspirál, ahol emberi hangok, zajok bizonyítják, él, létezik, túlél vagy elmúlik az ember.
Megérkezem lakomba, s már tudom, a villamos kerekeinek füleket borzoló hangjai bátorítottak, ösztökéltek.
Érdemes volt ismét elindulnom.

A cikket írta: kiki64

1 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2016. július 6. 08:53
Szia Kiki!

Ezen régi írásodat olvasva azon gondolkodtam, vajon, ha most elindulnál, képes lennél e ennyire színesen meghatározni a pillanatnyi állapotot, ami pusztán érzelmeken, lelki állapoton és megfigyelésen alapul?... Az szokott belőlünk kihozni ilyen szavakat. Utad honnan, hová vitt rajtad kívül senki sem tudhatja... Az ilyen izgalmakat régen átéltem, ma már kerülöm, belenyugszom érzelem sivár életembe korom előrehaladtával...

Szívesen olvasnék tőled újabbakat... nem igaz, hogy nincs miről. :-)

Puszi
2011. július 8. 14:14

megtekintés Válasz erre: kiki64 - 2011. július 7. 18:38

ahogy írod, jól kivetted, megértetted írásom lényegét, de azt is elfogadom, ha az ember egy bizonyos korban, inkább a biztonságos otthonát élvezi.
köszike

:)

Szia !

Ha ez a vacak kór nem kínozna, mennék veled, de ebben a helyzetben a biztonságot ( mellékhelyiség közelségét) kell választanom! Üdv Éva.
2011. július 7. 18:38

megtekintés Válasz erre: Divi Éva - 2011. július 3. 22:56

Szia !

Valahol a félelem és a merészség mezsgyéjén sétálni igen bátor dolog. Nagyon tetszett, bár most valahogy szívesebben vagyok itthon! Üdv Éva.

ahogy írod, jól kivetted, megértetted írásom lényegét, de azt is elfogadom, ha az ember egy bizonyos korban, inkább a biztonságos otthonát élvezi.
köszike

:)
2011. július 7. 18:37

megtekintés Válasz erre: - 2011. július 3. 19:51

Veled sétáltam. Jó volt melletted haladni.

köszönöm, remélem, később is úti-olvasó-társam leszel

:)
2011. július 3. 22:56
Szia !

Valahol a félelem és a merészség mezsgyéjén sétálni igen bátor dolog. Nagyon tetszett, bár most valahogy szívesebben vagyok itthon! Üdv Éva.
 
2011. július 3. 19:51
Veled sétáltam. Jó volt melletted haladni.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: