Laptopon nem dolgozom! (6. rész)
Látogatók száma: 53
Bevallom így utólag, hogy első hallásra nem is volt az olyan rossz érzés, hogy ennyi év után is valakinek még számíthat a munkám, eszébe jutottam egyáltalán… Ráadásul nem egy idegen kérte a segítségem, hanem valaki, akivel kölcsönös volt az ismeretségünk.
De amilyen váratlanul ért, időt sem hagyva, mindössze negyed órai gondolkodás után mondtam igent a felkérésére, nem számolva az időközben eltelt több évtizeddel, ami mindkettőnk türelmét nemegyszer próbára tette, egészségi állapotunkat kikezdte, az sem már a régi, és mindez azon túl, hogy valamikor szerettem a kihívásokat, az izgalmakat, a munkát, mára kihatással lehet a vállalásomra. Igenis számít! No, ezt hagytam figyelmen kívül.
Azzal tisztában voltam - ahogyan magamat és a hozzáállásomat ismerem - ha egyszer igent mondok valamire, komoly oknak kell történnie, hogy a szóbani megállapodást felrúgjam. Nem számoltam a körülményeimmel, hogy valakiből rajtam kívül az, hogy ideig-óráig távol leszek az otthonomtól milyen előre nem kiszámítható reakciókat fog kiváltani. De nem foglalkoztam ezzel, mert sokkal nagyobb volt ekkor még bennem az akarás, a megfelelési kényszer, a változás igénye, hogy végre valahára okkal kimozdulhatok a négy fal közül, tehát az előnyeire és nem az ezzel járó hátrányokra koncentráltam. Elhitettem magammal és az akarnokomat ezzel szereltem le, hogy (lásd, ennyire fontos vagyok, és nélkülözhetetlen. Nem utolsósorban pénzt is hoz a konyhára hosszabb távon…) Ezzel és hasonló szövegekkel rövid időkre meggyőztem a lányom, de erről sokáig nem szóltam a munkaadómnak. Arról viszont otthon nem szóltam senkinek, hogy mekkora terhet és nyomást jelent ez a munka nekem egy-egy alkalommal.
A kezdeti szép időket, hosszú sétákat felváltotta a hideg zord időjárás, amikor már nem voltak annyira vonzóak számomra ezek a kiruccanások, még ha fűtött irodába is érkeztem alkalmanként, de a belém nevelt kötelességtudat még működött bennem. Olyannyira, hogy ezen két hónap leforgása alatt nemegyszer komoly tanúbizonyságát adtam türelmi képességemnek. Csak egyet említsek közülük: másfél óra várakozás az ügyvéd úrra. Természetesen ennek mindig oka volt, amit hosszasan meg is magyarázott, kilátásba helyezve, hogy a jövőt illetően többször is előfordulhat hasonló, szokjak hozzá. Nehezen bár, de tudomásul vettem. Ekkor kezdtem el érezni, hogy ennek a munkának, amit vállaltam és amilyen lelkesedéssel köze nincs a régen megszokotthoz, az érdeklődésem az effajta munka iránt kezdett igencsak lanyhulni. Ehhez társult még a se vége, se hossza egészségügyi problémáinak az ecsetelése. A panaszait, amit emberileg valahányszor elmesélte a kálváriáit, megértettem. Hogy nehézségei szemmel láthatóak voltak, azt is. De, amikor megpróbáltam említést tenni a saját gondjaimról, az nem érdekelte, és egy az egyben lesöpörte az asztalról, magyarul nem tulajdonított jelentőséget annak. Az nem volt nála téma, vagy fontos, hogy időközönként felmegy nálam a pumpa… Ezért nem érzek bűntudatot, mert észrevettem, hogy ügyvéd úr csak a saját szempontjait nézi, ami nálam azt jelentette akkor, semmibe veszi, hogy a másik is ember gondokkal, családi- egészségügyi problémákkal.
Néha még eszembe jut, már, ha hagyják… Ha akkor nem kapom fel az iszapot, amikor utoljára telefonon beszéltünk (mit számít, hogy közben kihűlt a tojásrántottám és oda lett a fele királyságom…) előtte veszek egy mély levegőt, vagy elszámolok, mondjuk tízig, na jó, legyen húsz, magyarul nem rágok be, minderről nem múlt időben mesélnék. Helyette ma is szaggatnám az istrángot, mégoly nehezemre is esett alkalmanként boldogítani az ügyvéd urat, aki a kezdetekkor ugyan nagy türelmet tanúsított irányomban, és nyugtatgatott engem, ha valami mégsem ment olyan gördülékenyen, ígérte, hogy minden hamarosan meg fog változni egy másik, egy jobb helyen, ahol minden segítséget meg fogok kapni, ect., amiből aztán valami ugyan megvalósulni látszott, de csak igen-igen döcögősen és nagy-nagy türelem árán…
Nehezen ismerem be, bár sokan mondják, hogy egy kissé hirtelen haragú vagyok, amit később általában megbánok, de ez esetben tévednek, mert nem negyedórai gondolkodás után, hanem egy pillanat alatt döntöttem és csaptam le a telefont, és szinte semmi megbánást nem érzek még ma sem.
Vége!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ez is mennyire ismeros, hogy orakon keresztul kell hallgatni egy-egy ismeros kiseloadasat az o eleterol, mikozben az, hogy velunk mi van, az egyaltalan nem erdekli ot. Aztan ha megis valaki oszinten megkerdezi, hogy mi van veled, meselj, akkor teljesen zavarba jon az ember lanya, es nem jut eszebe semmi.
De most komolyan, befejezted? Nem baj, itt van a tavasz a kertek aljan, hamarosan ugyis tele leszel tennivalokkal.
Nagyon ráéreztél és megértettél, különösen jólesik, hogy ki is ragadtad azt a részt, ami számomra is nehezen elviselhető volt. Ez így van sajnos, nem hallgatjuk meg a másikat és akkor csodálkozunk, hogy semmit sem tudunk róla, nem értjük a döntését? Hát így jár, aki nem figyel oda a másikra... Persze ezt sem lehet általánosítani. Esetemben ez döntő volt, mert egy ilyen munkavállaláshoz a munkaadónak a hátteret illett volna megismernie...
Igen, befejeztem. Jön a tavasz. Rengeteg időt vesz el, és energiát a kert, de azt legalább szívesen művelem.
Puszi!
De most komolyan, befejezted? Nem baj, itt van a tavasz a kertek aljan, hamarosan ugyis tele leszel tennivalokkal.
Még gyakran eszembe jut, mint tegnap is, amikor ebéd után ránéztem az órára... meg is jegyeztem a lányomnak két óra tájban, mielőtt elmentem volna egyet pihenni... Ilyentájt szoktam összekapni magam és indulni a második "műszakra" és sötét volt, mire hazaértem.
Nem nehéz kitalálni, hogy a dolgoknak nem mindig ott van a végük, ahol mi befejeztük... a másik a saját szemszögéből ezt az egészet másként látja... a végeredményt tekintve ugyan már mindegy. Sokféle szempont, amiket nem szabadna figyelmen kívül hagyni...
Mondjuk nem lenne egyedi dolog, hogy nem ért egyet az emberiség...
Köszönöm Sanda az ajánlást.
El is jutottam a tartalomjegyzékig és végigolvastam a Bevezetőt. Egy kis hiányérzetem volt, amikor egyszer csak vége lett a 18. oldalon...
Ígéretes, mint minden könyv, amit még nem ismerek ebben a témában. De melyik témában is? Mert ez a sorozatom, ami szerencsére vége, sem a "háláról" szól, hacsak nem abban az értelemben lehetek hálás önmagamnak, hogy előbb jött meg a jobbik eszem és nem vártam meg ezt a ki tudja mikor és milyen véget érő, időt rabló, kevés örömet adó ténykedést? Ettől már időmilliomos lettem. :-)
A nélkül, hogy olvastam volna, már most tudom, hogy az a könyv sem abban az értelemben foglalkozik, nem a hála lehet ott sem a lényeg... Hát ez az? Akkor mi? Majd, ha elolvastad légyszives tudasd velem/ünk is. :-)
Puszi!
A lényeg, hogy mindenért hálásnak kell lenni, ami az életben történik.
A rosszért is, mert így vonzod be a jót.
Kell hozzá ehhez a nyitott, hálatelt állapot.
Köszönöm Sanda az ajánlást.
El is jutottam a tartalomjegyzékig és végigolvastam a Bevezetőt. Egy kis hiányérzetem volt, amikor egyszer csak vége lett a 18. oldalon...
Ígéretes, mint minden könyv, amit még nem ismerek ebben a témában. De melyik témában is? Mert ez a sorozatom, ami szerencsére vége, sem a "háláról" szól, hacsak nem abban az értelemben lehetek hálás önmagamnak, hogy előbb jött meg a jobbik eszem és nem vártam meg ezt a ki tudja mikor és milyen véget érő, időt rabló, kevés örömet adó ténykedést? Ettől már időmilliomos lettem. :-)
A nélkül, hogy olvastam volna, már most tudom, hogy az a könyv sem abban az értelemben foglalkozik, nem a hála lehet ott sem a lényeg... Hát ez az? Akkor mi? Majd, ha elolvastad légyszives tudasd velem/ünk is. :-)
Puszi!
Vártam egy kicsit!
"Akkor mi?"
Egyszerű ez szerintem! Ott nyaktól fölfelé van valami.....!
Ott kezdődik, és ott is van vége! S ami közte van, azt is az dönti el, ami ott van nyaktól fölfelé....!
Memento mori..... :)....de inkább élj!
Éva, Virág, ajánlok egy jó könyvet a témában.
Pam Grout: Adj hálát és gazdagodj / Édesvíz Kiadó 2017/
30 napos program, ami bizonyítja, hogy a végtelen hála mérhetetlen örömöt /jóllétet, boldogságot / teremt.
El is jutottam a tartalomjegyzékig és végigolvastam a Bevezetőt. Egy kis hiányérzetem volt, amikor egyszer csak vége lett a 18. oldalon...
Ígéretes, mint minden könyv, amit még nem ismerek ebben a témában. De melyik témában is? Mert ez a sorozatom, ami szerencsére vége, sem a "háláról" szól, hacsak nem abban az értelemben lehetek hálás önmagamnak, hogy előbb jött meg a jobbik eszem és nem vártam meg ezt a ki tudja mikor és milyen véget érő, időt rabló, kevés örömet adó ténykedést? Ettől már időmilliomos lettem. :-)
A nélkül, hogy olvastam volna, már most tudom, hogy az a könyv sem abban az értelemben foglalkozik, nem a hála lehet ott sem a lényeg... Hát ez az? Akkor mi? Majd, ha elolvastad légyszives tudasd velem/ünk is. :-)
Puszi!
Pam Grout: Adj hálát és gazdagodj / Édesvíz Kiadó 2017/
30 napos program, ami bizonyítja, hogy a végtelen hála mérhetetlen örömöt /jóllétet, boldogságot / teremt.
Én is épp próbálom magam rávenni, hogy engedjem el azokat a dolgokat, amik nem mennek és élvezzem azt, amik meg igen.
Lassan tanulunk és könnyen felejtünk.
Nem nehéz kitalálni, hogy a dolgoknak nem mindig ott van a végük, ahol mi befejeztük... a másik a saját szemszögéből ezt az egészet másként látja... a végeredményt tekintve ugyan már mindegy. Sokféle szempont, amiket nem szabadna figyelmen kívül hagyni...
Hát igen, életem során nem mindig alkalmaztam ezt, pedig többször kellett volna, de jobb később erre rájönni, mint soha. Egy csomó bosszúságtól szabadultam meg azzal, hogy lerövidítettem a szenvedést. Beigazolódni látszik az a mondás, ahogy öregszünk úgy leszünk egyre bölcsebbek. :-)
Lassan tanulunk és könnyen felejtünk.
Néha jobb időben abbahagyni valamit, mint sokáig szenvedni benne.
Évikém, én most töredelmesen bevallom, nem olvastam el egyetlen részt sem az írásokból, azon egyszerű oknál fogva, hogy képtelen vagyok hosszabb ideig a monitorra meredni, mert könnyben úszik mindkét szemem. Irigykedek is, aki ezt megteheti, annyira elolvasnám pl. a Yolla írásait is, mert érdekes dolgokat ecsetelhet, dehát ami nem megy, ne erőltessük. Ezt egy nagyon okos ember már előttem megmondta...
Most viszont elhatároztam, ha könnyeim tengerében is fogok fürdeni, az utólsó részt elolvasom. Nem is bántam meg, mert ismét megvilágosodott előttem a nagy igazság, amihez már nagyon régen tartom magam, hogy egész életemben azért dolgoztam, hogy-ha megérem a nyugdíjat, legyen néhány évem még, amikor csendben, más hülyeségeitől mentesen, saját akaratom szerint élhetek és csak annyit viselhessek el, amit a társadalom kényszere rám erőltet. Ez is éppen elég. Tőlem aztán huzogathatják előttem a mézesmadzagot, nagyonis tisztában vagyok azzal, hogy egy bizonyos kor után már csak kihasználnának, mert idős korában az embert kutyába sem veszik.A te "embered" is ezt tette, csak magával volt elfoglalva, a te dolgod az volt, hogy félresikerült életének történéseit meghallgasd, mivel más nem volt, akinek kiönthette volna a szívét. Évikém, jól döntöttél, hidd el,nincs az a pénz, amiért a megaláztatásokat el lehet viseni. Mert az ugye eszébe sem jutott, hogy egyszer is megkérdezze, te hogy vagy, miként élsz?l
Rövid idő múlva itt a tavasz, lesz neked elég munkád a kertben és amiért ott megdolgozol, az tuti, hogy a tiéd.Aztán, ha főnökösdit akarsz játszani, kiöntheted a szived a növényeknek, Jó hallgatóság, nem beszélnek vissza...
Puszillak, szeretettel: Ica
Sajnálom, hogy még az olvasásban is akadályozva vagyunk, hasonló gondokkal küszködöm magam is, ezért tartok kéznél mindig szemcseppet. Hogy mennyire használ? Azt nem tudom, de még azért látok. :-)
Köszönöm a véleményed, ezért már érdemes volt megírnom, mert mindenben, amit ide leírtál igazat kell adjak.
Puszi!
Szia!
Szívesen! :-)
Mégis az a meglátásom, hogy nálad nem ér egy "pöttyöt" sem az általad őszintének nevezett egy vallomás, ami részemről nem a feledékenységnek volt tudható, csak egészen más szemszögből közelítettem meg eddig a kérdést.
El lehetne ezt még aprózni, de minek élvezkedni a szenvedésen, még ha ez csak egy velem megtörtént eset, mert megesett, az alatt a mindössze két hónap időintervallum alatt.
Valljuk be, nem egy szerencsés döntés volt már a legelején sem ez részemről. De hát nem azt szajkózzák folyton, hogy "a puding próbája az evés?".. :-)
Puszillak!
Most viszont elhatároztam, ha könnyeim tengerében is fogok fürdeni, az utólsó részt elolvasom. Nem is bántam meg, mert ismét megvilágosodott előttem a nagy igazság, amihez már nagyon régen tartom magam, hogy egész életemben azért dolgoztam, hogy-ha megérem a nyugdíjat, legyen néhány évem még, amikor csendben, más hülyeségeitől mentesen, saját akaratom szerint élhetek és csak annyit viselhessek el, amit a társadalom kényszere rám erőltet. Ez is éppen elég. Tőlem aztán huzogathatják előttem a mézesmadzagot, nagyonis tisztában vagyok azzal, hogy egy bizonyos kor után már csak kihasználnának, mert idős korában az embert kutyába sem veszik.A te "embered" is ezt tette, csak magával volt elfoglalva, a te dolgod az volt, hogy félresikerült életének történéseit meghallgasd, mivel más nem volt, akinek kiönthette volna a szívét. Évikém, jól döntöttél, hidd el,nincs az a pénz, amiért a megaláztatásokat el lehet viseni. Mert az ugye eszébe sem jutott, hogy egyszer is megkérdezze, te hogy vagy, miként élsz?l
Rövid idő múlva itt a tavasz, lesz neked elég munkád a kertben és amiért ott megdolgozol, az tuti, hogy a tiéd.Aztán, ha főnökösdit akarsz játszani, kiöntheted a szived a növényeknek, Jó hallgatóság, nem beszélnek vissza...
Puszillak, szeretettel: Ica
Szia!
Köszönöm az őszinte vallomást!
Igen, pontosan azt (felejtetted el), és azt hiányoltam, amit most szavakba foglaltál!
Idővel bizony változunk mi is, úgy, ahogy a körülmények is!
Négy Puszi....tessék elosztani igazságosan! :)
Egy bakfitty
Szívesen! :-)
Mégis az a meglátásom, hogy nálad nem ér egy "pöttyöt" sem az általad őszintének nevezett egy vallomás, ami részemről nem a feledékenységnek volt tudható, csak egészen más szemszögből közelítettem meg eddig a kérdést.
El lehetne ezt még aprózni, de minek élvezkedni a szenvedésen, még ha ez csak egy velem megtörtént eset, mert megesett, az alatt a mindössze két hónap időintervallum alatt.
Valljuk be, nem egy szerencsés döntés volt már a legelején sem ez részemről. De hát nem azt szajkózzák folyton, hogy "a puding próbája az evés?".. :-)
Puszillak!
Köszönöm az őszinte vallomást!
Igen, pontosan azt (felejtetted el), és azt hiányoltam, amit most szavakba foglaltál!
Idővel bizony változunk mi is, úgy, ahogy a körülmények is!
Négy Puszi....tessék elosztani igazságosan! :)
Egy bakfitty