Utazások párommal 11
Látogatók száma: 16
Franciaország - Én is magyar vagyok! - magyaráz franciául az idős hölgy. - A háború után , mint hadiárvát hoztak ebbe az országba.
A mutató lassan elfekszik, nemsokára tankolni kell. Már két napja eljöttünk otthonról, lassan araszolunk a kanyargós hegyi úton, a német- francia határt éppen csak elhagyva. Apusomnak nincs jó kedve, a német rendőr megfektette.
Kezdtük ott, hogy a rakodás a zistennek sem akart elkezdődni! Már régen úton kellett volna lennünk, de még mindig, vártunk az árura. Az óvári radiátorgyártó cégnél összeszedték a világ leglassúbb ügyintézőit, majd raktárosait és mint később megállapítottuk a rakodóit is!
Az járt a fejemben, hogy a fiúk azt hiszik, talán már Németországban vagyunk, erre itt ülünk ötvenvalahány kilométerrel arrább. Aztán lassan megtelik a raktér. Jé, már indulunk is! Csekély egy napunkba telt. Apus megjegyzi.
- Ez is egy olyan árú, aminek tegnapelőttre szólt az érkezése!
Az idő relatív! Hogyan lehet egy árut úgy elküldeni 1400 kilométerre, hogy a határidő két nap, amelyben benne vannak a pihenők, és a rakodás is? A kamionban lassabban telik vagy mi?
Na mindegy, a késés biztos tudatában indulunk és egészen Németországig elmegyünk. A parkolóban főzünk egy kávét. Apus számolgat.
- Este van, talán szerencsénk van és tovább tudunk menni még egy pár kilométert.
Az időközben mellénk álló német rendőr nem így gondolja! A korongot megnézve, látva a műszerfalon gőzölgő kávét, úgy dönt, elveszi az útlevelünket. Nem csak Apusét, hanem az enyémet is, majd közli velünk, hogy jó pihenést, indulásra a kolléga hozza majd az okmányokat! Az öregem már csak kíváncsiságból is megkérdezi, miből gondolta, hogy nem akarunk itt maradni? Rámutat a kávés poharakra.
- Aki pihenni készül, az nem iszik kávét!
Még megkérdezi mikor indulunk, majd szép álmokat kíván. Én, egy ideg vagyok, de Apus csak legyint egyet.
- Ez van! Indulásra percre pontosan itt lesz a másik rendőr!
Igaza lett, hajnalban kopogtak az ablakon. A fülke mellett ott állt egy másik rendőr, udvariasan jó reggelt kívánt, majd jó utat is!( somolyogva: Ilyen rendőrök is vannak)
Ilyen előzmények után léptünk át Franciaországba. Az első adandó alkalommal lehúztunk a fizető pályáról, mert a cég a sztrádadíjat bezzeg nem állja. Mindegy, az út a hegyek között kanyarog, bal oldalon keskeny folyó vágtázik zúgókkal, kisebb vízesésekkel, mellettem a jobb oldalon tömör sziklafal. A hegyektől nem látjuk a lenyugvó napot, csak azt hogy ereszkedik lefelé a homály. Egy kisvárosba gurulunk be éppen. Az utcák már kihaltak, de az egyik házon felfedezzük egy benzinkút logóját.
Lassan befordulunk az U alakú ház udvarán kialakított benzinkútra. Idősebb nő jön elő az apró irodából és köszön. Ősz hajú, sovány, hajlott hátú. Valami ismerős vonás van az arcán.
Mindig is csodáltam Apusnak azt a képességét, hogy kézzel lábban, mindenféle nyelvkeverékkel meg tudja magát értetni bárhol. Most is lassan dűlőre jutnak a gázolaj kérdésben a hölggyel. Amíg telik a tank, a hölgy kíváncsian vizslat bennünket.
- Önök magyarok? - kérdezi Apusomat.
Az öregem bólint.
Egy két perc múlva a hölgy újra megszólal.
- Én is magyar vagyok.
Nézünk rá, mit mondjunk erre, mosolyogva bólintunk. A hölgy gondolkodik egy kicsit, majd magára mutat.
- Valerie Tatar... és még mondd melléje valamit franciául.
Lassan leesik, hogy a neve, Tatár Valéria akart lenni. Megtelt a tank és a hölgy a "Cassa" felé indul, maga után híva bennünket. Odabent aztán egy ütött kopott fekete lakktáskát bányász elő az egyik szekrényből és sűrűn kérve a moment-tet elkezd benne kotorászni. Pár perc után előhúz egy sárgás, rongyos, az időtől megkeményedett magyar születési anyakönyvkivonatot. Kiállítás éve: 1944 Május 22 Debrecen
Elmeséli, hogy a háború utolsó évében, mint hadiárva került Franciaországba, ahol is aztán egy család örökbe fogadta őt. Apus kérdésére hogy járt -e már Magyarországon, a fejét rázza. Kicsit szomorúnak látom.
A munka! Int maga köré. A család! Int a ház felé.
Majd legyint egyet. Valami olyant hadar hogy öreg már, de mielőtt meghal, szeretne majd eljönni és megnézni a szülőföldjét. Nem tudom mi ütött belém, de elkértem tőle a címét. Végül Apus megértette vele, hogy mit szeretnék. Letépett egy kockás papírt a tömbről és felírta rá a nevét és a címét. Amikor elindultunk, megöleltem!
Hazaérkezésünk után elmentem az idegen nyelvű könyvesboltba és kerestem egy szép, képekkel díszített francia nyelvű, Magyarország albumot, és feladtam a címére postán.
Remélem megkapta!
A cikket írta: Babenko
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Nahát! Ez az albumküldés több volt Babó, mint aznapi cserkészcselekedet.
Dicséret érte!
Az mit jelent, hogy megfektette? Amikor elvette a papírokat, és pihenésre kényszerített benneteket? Vagy mást?
Nahát! Ez az albumküldés több volt Babó, mint aznapi cserkészcselekedet.
Dicséret érte!