újabb események régebbi események további események
23:08
L. Alexa módosította a cikkét
23:07
L. Alexa új cikket töltött fel
22:38
Új cikk került fel a weboldalra
22:36
Új cikk került fel a weboldalra
22:03
Ilona módosította a cikkét
21:53
Ilona új cikket töltött fel
21:34
Yolla új cikket töltött fel
19:59
L. Alexa új cikket töltött fel
16:09
Yolla válaszolt egy szavazásra
14:26
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
10:37
Yolla új cikket töltött fel
21:33
L. Alexa új bejegyzést írt a naplójába
21:18
Új cikk került fel a weboldalra
16:41
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
16:39
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
16:17
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
18:59
L. Alexa új cikket töltött fel
14:33
Yolla új cikket töltött fel
11:37
Tündér módosította a naplóbejegyzését
11:37
Tündér módosította a naplóbejegyzését

Az élet nem mindig habostorta

2011. április 26. - Látogatók száma: 88

Az élet nem mindig habos torta, ugye ezzel tisztában van az ember lánya. Persze hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi sebezhetetlenek vagyunk.

Velünk nem történhet semmi rossz, nem érhet kudarc, bántódás. Általában másokkal szoktak tragédiák, borzalmak megtörténni. Mi csak maximum kívülállóként, mint néző szörnyülködünk. Majd jólesően megállapítjuk; hál Istennek nem velünk történt meg, és ott folytatjuk mindennapjainkat, ahol abbahagytuk. Egy darabig…

Ha valakinek van két nagyon helyes, rendkívül okos, minden szempontból jól sikerült fia és úgy döntenek a párjával, hogy folytatják e szép „sormintát”; fel sem merül bennük, hogy porszem hullhat a gépezetbe. Aztán amikor a nőorvos aggódva ingatja a fejét első találkozásukkor, hogy még ne örüljünk előre ennek a csöppségnek, egyáltalán nem biztos, hogy megmarad; na, akkor kezd elindulni az aggódás hosszú, rögös útján. Pár stresszes hét múlva, jön a megnyugtató válasz: az embrió él és élni akar. Mindenki a boldogság hajójában lebeg, kezdődhet a tervezgetés, tesók felkészítése a nagy eseményre etcetera… E mámor felhőtlen a 16. hétig, mikor is az AFP vizsgálat eredménye kirívóan magas értéket mutat. Mivel nem iker terhességről van szó, a gyomor önkéntelenül görcsbe rándul. Most mi van? Végtag hiányos, nyitott gerincű, vagy „csak” nyúlszájú? Valaki mondjon már valami KÉZZELFOGHATÓT!!! Az ultrahangot bámuló orvos hosszan mélázva görgeti a domborodó hason a zselés készüléket, majd óvatos szövegű diagnózist diktál:”épnek látszó végtagok, épnek látszó ajak, vélhetően zárt gerincvezeték”. Anya legyen a talpán, aki nem borul ki idegileg ennyi bizonytalanságon, amivel a doktor magát teljesen levédi az esetleges későbbi következményektől. Élőszóban annyival biztat, hogy ő nem vél rendelleneset felfedezni, a magas AFP érték akármitől is lehet, bár neki erről halvány segédfogalma sincs. Kösz! Nos, akkor magad uram, ha szolgád nincs! Gyerünk a fővárosba, nézzük mennyit ér a híres 4D-s ultrahang, melyről valóságos ódákat zengnek kismama körökben. Ezen állítólag még a kis bögyörőjük is világosan látszik, nemhogy egy komoly elváltozás. Nosza menjünk, pakoljon a család! Nem számítanak a súlyos ezresek, ha egészségről és nem utolsó sorban lelki békéről van szó. A váróban csini-bini, fogpaszta reklám mosolyú titkárnő (miután a „belépődíj” leperkálásra kerül) hideg üdítővel kínál, majd orrom elé nyomja a kb. fél mázsa súlyú fotóalbumát, amiben kismillió magzat látszik ilyen-olyan pozitúrában, három dimenzióban. Úgy minden második képen vastag filccel be van karikázva az illető kis micsodája, felhívva mintegy a figyelmet: „én a gyengébb illetve az erősebb nemet fogom ám képviselni”. Boldogan viruló pár gömbölyög ki a rendelőből, szorongó nő váltja őket. Doki hideg félhomályba burkolózva azonnal az üres videó kazettát kéri számon, hogy e nagy eseményt rögzíteni tudja (ugye, ami jár, az jár). A családba előforduló lurkók számának és nemének sorba vétele után nem nehéz megfejtenie, hogy harmadszorra már örülnénk, ha leányzó bújna elő erre a világra, ennek megfelelően ezt az adatot igyekszik legelébb kideríteni. Hosszas vizslatás után (hozzátéve, ha később még egyszer legalább elmennék hozzá, már magam is láthatnám) mámorosan kijelenti, hogy ez bizony kislány. Anyai megérzésem teljes tudatában (mármint, hogy szerintem ő is kukacos), bizonytalanul rámosolygok, és a lényegre térek: egészséges? A megnyugtató igenlés után engem már más nem is érdekel. Azért a kinn várakozó családot még megajándékozom a „lányos” bejelentéssel, melyet üdvrivalgás fogad, s csak bennem marad ez irányban halk kétség. A fenn maradó időszakban békés-boldogan, probléma mentesen vártuk Annát.

Húsz hét múlva, nagyon meghitt apás szülés keretében megérkezett: András. Gyönyörű, fejlett és ami a lényeg: EGÉSZSÉGES babánk lett.
Aztán teltek a hónapok és szembesültünk vele, hogy Andris amolyan megfontolt, kicsit lassú gyermek. Kúszás-mászás beindult nála, de épp egy évesen állt fel először. A beszéde is lekorlátozódott egy-egy alapszóra, a többi mondandóját sajátos babanyelven adta elő, igaz azt folyékonyan darálva. A nagyszülőkön kívül senkit nem zavart ez, mert mindenben lassabban fejlődött. A doktor néni szerint ez még belefért a normálisba. Pelenka elhagyás is nehezen ment, három éves is elmúlt, mire nagy nehezen megszabadultunk tőle. Aztán elérkezett a vízválasztóhoz addigi rövid életében, Andris bekerült az óvodai élet körforgásába. Az óvónők az első adandó alkalommal felhívták a figyelmét a kedves anyukának, valami nincs rendben. Ők hallás, látás, egyensúly problémákat véltek felfedezni. Fogalomzavarok buktak ki, ha megkérdezték Andrist, mondjuk a labda milyen színű? A válasz :Színű. –volt. Elkezdődött a vizsgálatok hosszas sora. Indulásként a szemészeten semmi problémát nem találtak. A fülészetre viszont sikerült bérletet váltanunk. Kiderült az orrmandulája akkora volt, hogy komolyan hátráltatta a hallásban. (Megjegyzem: a hétköznapokban nem volt ennek kézzelfogható jele.) Műtét, kezelések. Jöhetett a hallásvizsgálat, melyet már az óvodai logopédus indítványozott. Itt megkaptuk az igazolást az ép hallásról, meg az útravalót a dokitól: - Na, most már tessék beszélni, kisöreg! Hja, kérem, ha ez ilyen egyszerű lenne. Mivel két bátyja van, s nem élünk aszkétikus életet nem mondhatom, hogy ingerszegény környezet venné körül, ami gátolja szókincse fejlesztésében. Nevelése ugyanolyan mederben folyt, mint a tesóké, akikkel ilyetén gondunk nem volt. Akkor hol a hiba és mi történt?
Ki tud nekünk segíteni? Logopédus elkezdte a foglalkozásokat, de a gyermek valamiért nem zárta szívébe, az amúgy kedves nőt és gyakorlatilag egy évig nem tárgyalt vele. Semmilyen kontaktust nem tartott vele, ugyanakkor otthon az összes gyakorlatot elmondta, énekeltünk rogyásig, báboztunk, érezhetően javult a helyzet. Számomra megdöbbentő volt, hogy amit a többi gyerek a játék és pusztán a lét során magába szív, neki azt kőkeményen tanulnia kellett. Erre csak egy példa a sok közül a négy alapszín: piros, kék, zöld, sárga. Több mint két hétbe telt, amíg megjegyezte a nevüket, és be is tudta azonosítani őket. De a logopédusnő ezt nem érzékelte, mivel előtte bezárkózott teljesen, ezért autistának titulálta. A keze ceruzafogásra fejletlen volt, állandóan kiesett a kezéből. A sorozatos kudarcok végett nem volt hajlandó semmilyen formában rajzolni. Kora szerint eljött az őszi iskola érettségi vizsgálat, ahol persze „megbukott”. A nevelési tanácsadós nő ellátott mindenféle tanáccsal, hogyan készítsem a fiamat a januári ismételt felmérésre. Mi otthon folytattuk a tanulást, különböző szakkönyvek segítségével és a magam megérzéseire hagyatkozva . A műtét után rohamosan beindult András szókincse. Egyetlen célom az volt, hogy a majd két éves hátrányt mielőbb lefaragjuk.

Eljött a felmérés ideje. Mi szülők, a gyerek és a nevelési tanácsadó szakembere vettünk részt a szeánszon. A gyerek elé kipakolta a logikai, matematikai feladatokat (zöme olyan, amit első osztályban tanulnak, vagy még ott se), s mintegy mellesleg míg a gyerek oldja a feladatokat velünk hangosan diskurált. Persze Andris hol ránk lesett, hol az asztalra. Leginkább, pedig azt hangoztatta, hogy haza akar menni. A nő hosszas mérlegelés után, arról próbált bennünket meg győzni, hogy a mi fiunk súlyos értelmi fogyatékos. Legjobb lenne, ha a megyei bentlakásos intézet lakóit gyarapítaná, s ha most ehhez hozzájárulunk, ő el tudja intézni a felvételét. Nem tudtam hirtelen sírjak-e, vagy nevessek. Mi három gyermekes szülők ennyire elfogultak, elvakultak lennénk a saját gyermekünkkel? Nem látjuk, hogy hat éve egy sérült gyereket nevelünk? Vagy ne adj Úristen, az intézményben kevés a gyerek, hiányzik a fejkvóta? Mikor felocsúdtam első döbbenetemből, végső kínomba, csak annyit tudtam kinyögni, vegyen elő egy olvasókönyvet! A fiam érezve, hogy ismerős vizekre eveztünk (hiszen otthon nap, mint nap tanultunk olvasni) elkezdett gyönyörűen szótagolva olvasni a megrökönyödött néninek. Zavarában csak azt tudta kinyögni,hogy mégsem kell az az iskola, tartsuk vissza egy évig az óvodában, aztán meglátjuk.
Természetesen az oviban megígértek minden segítséget, logopédust, fejlesztőt, a végeredmény mégiscsak az, hogy egyedül a szülőnek kötelessége és érdeke a gyermeke boldogulása. A következő évi iskolaérettségi felmérőn (ugyanaz a nő végezte) teljesen korosztályának megfelelően teljesített.

A mai napig „dolgozunk” itthon az ügyön; szépen olvas, számol, a számítógép mágusa, cserfes és nagyon várja az őszi iskolakezdést.

/2009./

A cikket írta: Amarilla

7 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. június 23. 18:54
Tulajdonképpen, ha jól vettem ki az írásodból valóban rosszul hallott az első 3 évben és "csak" ezt kellett pótolni. Gratulálok a kitartásotokhoz! A többiről nem nyitnék vitát, amit a bőrötökön tapasztaltatok, az sajnos így van. Minden esetre azok az óvónénik aki először jelezték valami nem stimmel,ők dicsértet érdemelnek. Én magatartás zavaros gyermekemmel jártam meg a hadak útját, de erről írtam már. Diagnózis: középső gyerek....de négy évig nem volt kistesója, problémák annál inkább...hmhm
2011. június 19. 18:41

megtekintés Válasz erre: Bianka - 2011. június 16. 08:37

Csak azt tudom mondani, h. vannak jó szakemberek és rossz "szakemberek".
Oviban dolgoztam, ismerős volt a terep.

Nagyon sok minden függ az óvó nénitől, a fejlesztő pedagóguson, a szülőn(itt azzal nem volt gond:)), a logopéduson.

Az jó, ha szereti a sulit, legalább ott nem érte kudarc, rossz élmény.
Olyan sok a kiégett, fásult pedagógus, nem is értem, mért megy még ma is pedagógusnak az, akiben nincs hivatástudat.

Igazad van Bianka.:)

A sulit nagyon szereti, no meg a tanító nénit.:) Pénteken meg volt a bizonyítvány osztás. Nagyon megdicsérték.:) Az osztály 20-as létszámából a tanulmányi rangsorban a 8. helyen áll. Nagyon büszkék vagyunk rá.:)
2011. június 19. 18:38

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2011. június 13. 19:30

Szia Amarilla! Kitartás nektek, és nem semmi ez a hihetelen erő!

Üdvözlettel: Orsolya

Köszönöm Neked.:)
2011. június 16. 08:37
Csak azt tudom mondani, h. vannak jó szakemberek és rossz "szakemberek".
Oviban dolgoztam, ismerős volt a terep.

Nagyon sok minden függ az óvó nénitől, a fejlesztő pedagóguson, a szülőn(itt azzal nem volt gond:)), a logopéduson.

Az jó, ha szereti a sulit, legalább ott nem érte kudarc, rossz élmény.
Olyan sok a kiégett, fásult pedagógus, nem is értem, mért megy még ma is pedagógusnak az, akiben nincs hivatástudat.
2011. június 13. 19:30
Szia Amarilla! Kitartás nektek, és nem semmi ez a hihetelen erő!

Üdvözlettel: Orsolya
2011. április 29. 10:46
Kedves Évák :) és Pinokkió!

Köszönöm, hogy elolvastátok a cikkemet.
Azóta Andris első osztályos lett és nagyon szereti az iskolát, valamint a tanító nénijét.:)
2011. április 27. 23:09
Szia Amarilla!
Nektek és neki is nagy pirospont:-)
Üdv,
Pinokkió
2011. április 27. 00:50
Szia !


Közel ilyenen sem mentem át, mindössze a lányom labdaérzéke nem volt jó, vagyis nem tudta, és a mai napig nem tudja elkapni valamiért a labdát. Megmagyarázhatatlan, mert minden másban ügyes, de ez nem ment, és nem megy a mai napig sem. Mamár 33 éves, így nem bánt már a dolog, azt mondja, az unokával, majd labdázok én.Igen valóban nekünk szülőknek érdekünk csak, hogy a gyerekünk jól és rendesen fejlődjön, mert mi foglalkozunk velük. Sajnos az óvoda is csak megőrző hely, és nem foglalkoznak minden gyerekkel egyformán sok esetben. Gratulálok, hogy vettétek az akadályokat, és a cikkhez is. Üdv Éva.
2011. április 26. 18:59
Kedves Amarilla!

Nem vagy egyedül a gondoddal. Ezen én is végigmentem, szinte kottára, ahogy leírod, annyi különbséggel, hogy nekem ő volt az első és az utolsó. Majd 40 év távlatában hosszasan tudnám magyarázni a kálváriát, amit az élet produkált vele, velem. Azért nem mondom, hogy velünk, mert veled ellentétben én egyedül kínlódtam végig a tortúrát a lányommal.
Nem irigyellek, mint ahogy senki szülőt, akivel ezek a dolgok megtörténtek.
Hogy erről tudsz írni, az már valami. Hasonlóan érzek, mint te.

Köszi, hogy megosztottad velünk a történetet.

Éva
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: