Szülői feladatok 2.

Látogatók száma: 52

Ahol élet születik, ott megszületik maga a csoda...

Visszakanyarodva a szülői feladatokhoz, fontos hogy már gyermekkorban igyekezzünk hasznos és személyes (a gyermek sorsára, karmájára tekintettel) feladatokat, folyamatokat tanítani neki, felkészíteni a saját állandó harcára, ösztönözni a helyes kezelési technikák elsajátítására. Hogyan lehet mindezt már gyermek korban elkezdeni?

Annyiszor elmondják, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a minősége a lényeg. Amikor a gyermekünkkel vagyunk teljes odafigyeléssel, az mindennél jobb. Az energiáinkat rá fókuszáljuk és ezt érzi is. Megnyugszik. Kiegyensúlyozott lesz és mi is. Amennyiben összekeverjük a teljes figyelmet a gondoskodással akkor elcsúszhatnak a dolgok. Természetesen az, hogy egy szülő gondoskodik a gyermekéről az alap. Eteti, itatja, ruházza, játékokat vesz neki, ajándékozza, félti ez a gondoskodás. De ezen kívül ezer másra is szüksége lenne még. A figyelem. (ismerjük a gyerekeinket igazán?) A céljai és erősségei kiteljesítése (mit szeret, mik az érdeklődései, miben igazán jó?). A gyakorlás (hogyan oldja meg a napi teendőket?). A nevetés (mosolyog a gyerek és mi vele nevetünk?). Az érintés (elégszer nyilvánítjuk ki felé az érintésünkkel, hogy fontos nekünk?). A tanítás (és itt nem az ábécére gondolok). A türelem (ezerszer újra kezdjük a tanítást, vagy feladjuk idő előtt?). Az érdeklődés (sikereit, kudarcait meghallgatjuk?). A kontaktus (elmondja egyáltalán, akarja e elmondani?), a helyes ösztönzés (megfelelő mértékű anyagi vagy nem anyagi jutalom/megvonás). A szeretetre szeretettel válaszolni és nem utolsó sorban tudomásul venni, hogy ha a gyermek bánt minket, annak oka van. A bántás ösztönös reakció, aminek mindig van előzménye. Egy kisgyermek feltétel nélkül szereti a szüleit, nem is tud máshogyan. De ha mi valamit elrontunk, akkor ő támad, mert sérelem érte.

Persze nehéz a kötélen táncolni és megtartani az egyensúlyt, de ha gondjaink vannak a gyerekeinkkel, az elsősorban a mi, azaz a szülők hibája, aztán életkortól függően lehet tovább gondolni. Ki mit tesz azért, hogy az ideális egyensúly megmaradjon? Nyilván egy kamasz már tudatosan bánthatja a szülőt, de ezek már a begyakorolt viselkedések. Még itt sincs semmi baj, még mindig lehet tenni azért, hogy rendeződjenek a viszonyok, mert már bevonható a gyerek is a megoldásba, azaz értelmes lény, aki kreatívan, intelligensen gondolkodik, tehát újra lehet vésni, amit eddig elrontottunk. Nem kevés munkával ugyan, de meg lehet tenni. Mert mi vagyunk a szülők, tehát nem várhatjuk el a gyerektől, hogy másképpen reagáljon ránk, mint ahogy eddig engedtük és ahogy tanulta. Nekünk is máshogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy ő is mást adjon. Ki kell lépni a tipikus viselkedésből, és tudatosítani minden résztvevőkben, hogy eddig mi nem volt jó és miért. Ezzel együtt jár, hogy visszafejtsük a hagymácskát, azaz a félelmeink gyökerét meg kell találni.

Egy példa:
- Szülő oldala: mért rossz nekünk szülőknek, ha dacosan, durcásan reagál ránk a gyerek? Mert úgy érezzük nem érdemeljük meg, hogy nem szeret minket. (félelem: nem tudjuk átadni amit kellene, kudarcérzet)
- Gyermek oldala: már megint beleszól az életembe, ahelyett, hogy "ösztönözne" segítene megoldani a dolgokat, milyen szülő az ilyen, nem is vagyok fontos neki, csak rám akarja erőszakolni az akaratát! (félelem: ego elnyomása)
- Szülő oldal: én csak segíteni akarok, nem erőszakoskodni! (kétségbeesett védekezés)
- Gyermek oldal: persze mindig ez van! (szokásos attitűd, lekezelés)

Ehelyett a szülő, az irányító, ha kilép a saját félelmei csapdájából:
- szülő: tudom, hogy amit tanítottam már tudja, tehát bízom benne, hogy helyesen cselekszik! (magabiztosság, tudatosan kezelni a félelmet)
- gyermek: szabd kezet ad? mégis csak bízik bennem? (nem fél hogy elnyomják, azért még óvatos)
- szülő: végre el lehet elmondani, amit először akartunk, persze nem parancsként (tanítás kinyilatkoztatása)
- gyerek: mit is mond? értem én, ezt már tudom... (nem veti el, nem kezeli le a szülőt, max nem válaszol, esetleg nem érti a változást, de nem fél! tehát nem bánt)

Mindezt persze könnyebb mondani, mint végre is hajtani, de tény, hogy nekünk, szülőknek kell kibillenni a szokásos sémából, vagy ha már elég idős a gyerek (felnőtt) engedjük, hogy minket billentsenek ki és gondolkodjunk, beszélgessünk mik a közös céljaink, mi miért történik és mit hogyan lehet harcok nélkül egészségesen megoldani, mert ugye nem vesszük készpénznek a másikat, nem skatulyázzuk be, hanem igenis értékeljük egymást, azt a bizonyos csodát, a másik létet. Mert tanulni, változni nem szégyen egy életen át, hisz épp ezért létezünk. Fejlődni és fejleszteni másokat, ez a cél, ezért vállalunk gyermeket és ezért neveljük őket, ez a feladatunk.

kép:net