Tizenév szülőség -az eleje és a ma-
Látogatók száma: 160
Sokunkra jellemző, hogy a munkába menekülünk az érzelgős családi együttlétek elől. De amikor kell, akkor mindig ott vagyunk. Könnyedén adnánk akár életünket porontyainkért..., ha azt Ők nem is gondolnák... Ilyenek vagyunk Mi szülők.
A szülőszobáról, olyan könnyedén távolított el az éjszakás orvos, hogy csak na!
- Menjen haza apuka, nem lesz itt szülés reggelig, majd holnap visszajön. -mondta.
És én, könnyű szívvel hallgattam rá.
Hazajöttem és megnézetem a "Jó reggelt, Vietnám?" című filmet Robin Williams-szel, majd lefeküdtem és elaludtam.
Másnap reggel, amikor felébredtem és betelefonáltam a kórházba, persze már rég megszületett a kislányunk.
Kicsit szégyelltem magam, de mivel akkor még egy csöppet sem érezte magam "apának", így csak kötelességszerűen tettem a dolgom. Bementem anyósommal látogatni a feleségem és a picinket.
Az első érdekes dolgot, akkor tapasztaltam magamon, miután hazahoztuk a kisbabát. Amit soha nem tudtam volna magamról elképzelni, -hogy én, mint egy pipogya papucsférj tologassak babakocsit az utcán - megtörtént. Sőt, érdekes módon, visszaemlékezve büszkeséget is éreztem. Na, nem azt a fajtát, amit férfitársaim szoktak általában érezni. Szóval, nem az "Én csináltam..." érzéstől feszült a mellkasom, hanem egyszerűen egy addig nem ismert szeretetérzés lett úrrá rajtam.
A második dolog a kislányunk betegségekor jött elő. Azt hiszem ezt csak az tudja, akinek nagyon beteg kisgyermekét kell ápolgatnia. Az egyik este észrevettük, hogy a kisbaba nem kap levegőt, vagy csak nagyon nehezen lélegzik. Nagy riadalom támadt körülötte. Felvettük, próbáltunk mindent, hogy visszaálljon a rendes légzése. Láttuk, ahogy küzd azért hogy egy kis levegő kerüljön apró tüdejébe, de csak nem sikerült neki. Amikor már kritikus kezdett lenni a helyzet, én fogtam a kezembe a kicsit. A feje, a teste már kékülni kezdett az oxigénhiánytól. Azt éreztem, hogy valamit tenni kell. Láttam magam körül a tehetetlen feleségemet, anyámat, apámat. Mentőt hívni nem volt idő, cselekedni kellett. A pillanat perceknek tűnt. Senki nem sírt, mindenki minden erejét átadta a kis Nórinak. Akartuk, nagyon akartuk hallani a síró hangot. Ami oly sokszor zavarólag hatott, az most egy megváltás lett volna. Megfogtam a lábánál fogva és a fejét lefele lógatva kicsit megrázva, majd vissza fordítva hirtelen levegőt kapott és sírni kezdett. Megkönnyebbültünk, gyorsan kocsiba ültünk és bevittük a kórházba.
Ott az -alvásból felrázott- ügyeletes orvosnő hitetlenkedve hallgatta a történetünket és morgósan vizsgálta a teljesen egészségesnek tűnő kisbabát. Amikor elmondtuk, hogy mi történt és mennyi ideig tartott, akkor csak legyintett. Persze, mi hosszabbnak véltük..., szerinte.
A dolog ugyan később még párszor előjött, volt is kórházi megfigyelésen, de végül szerencsésen kinőtte ezt a veszélyes betegségét.
Én, a mai napig csak arra emlékszem vissza, hogy akkor ott megmentettem a kislányunk életét -gondolhatnak az orvosok akármit-.
>>>
Nóri, most 15 éves, éppen ma raktuk fel a buszra, amivel Angliába megy ismerkedni a nagyvilággal, nélkülünk.
Már nem leszek mellette, talán már nincs is rá szüksége. Legalább is Ő biztos ezt gondolja...
Persze, de nincs szülő, aki ne örökre aggódna gyermekéért, mégha már nem is az életét kell megmentenie.
A cikket írta: Pinokkió
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Maradj mindig ilyen!
Ugye, milyen gyorsan elszállt az a 15 év?
Na, a következő 15 még gyorsabban fog. :)
Kár, hogy nem osztod meg velünk kilétedet. Ritka az ilyen lélekjelenlétet tanúsító apa.
Vagy az életkorod pinokkiósan van megadva??
;-)
Na meg tudod, életet adunk neki, és kapunk tőlük; oda-vissza.
Nagyon jó.
Ada
Nagyon szép ez a cikk, jó korán kezdted Te is a szülőséget. Ha az életkorodat nézem, 33 vagy, a lányod meg 15:)
Vagy az életkorod pinokkiósan van megadva??
;-)
Jó APA lehetsz, Pinokkió! ...mert olvastam a sorok között.
Na meg tudod, életet adunk neki, és kapunk tőlük; oda-vissza.
Nagyon jó.
Ada