Hirtelen elpattant egy húr! (Miért ne lehetne, ha egyszer az, játék?)
Látogatók száma: 45
Valamit nagyon, de nagyon rosszul csinálhatott, ha így év végére szinte nem maradt már semmije és senkije. (De hiszen így volt ez majd minden évben, eddig is, kivéve, amikor még képes volt tenni valamelyikükért valamit...)
https://www.youtube.com/watch?v=B111rnyso6M
Miért lepődik meg ezen? Mennyi példa van előtte? Mit nem úgy kellett volna tennie, ahogy tette, hanem mint az a másik? Nem. Átlépett rajtuk, mint tyúk a palánkon. Egyszerűen nem ért rá, mert még a huszonötödik bőrt is lenyúzták volna róla, ha hagyja. Dolgozott, mert ezt kellett tennie. Mellette a lányán kívül nem volt legtöbbször senkije, nem volt könnyű a helyzete. Ki törődött vele? Megoldotta egyedül is.
Sokan megosztották így ünnepek előtt a gondjaikat, kinyíltak, mint a virág, mit, hogyan tettek rosszul, és fogadkoztak mit fognak tenni a jövőben sokkalta jobban, másként. Ő sem maradhatott ki ebből. Az elején. A család, a rég nem látott rokonok, apa-anya emlékei, barátok, ha még volt, sem maradhattak ki a szórásból, és a leszármazottak, ebből volt a több, gyerekek, később már unokák, nem a sajátjai, akik időközben felnőttek a nélkül, hogy megismerhette volna némelyiket. Alig-alig akadt közöttük olyan, aki egyszer volt.
A megoldandó kérkedések ennek ellenére, vagy ezzel együtt sem várhattak tovább. Nagy dilemma volt ez nem csak neki, de valamennyiüknek, hiszen gondolkodók voltak, mi lesz így velük? Mi lesz a családdal, a rokonsággal, azok gyerekeivel, unokáival? Akik ezért-azért elhallgatták a problémáik nagy részét, és kivagyiságból, vagy ki, hogyan élte meg az éveket, évtizedeket, csak úgy a természet adta lehetőségeikbe kapaszkodva, a bensőjükből fakadó természetességgel próbálták a szerte, szana-szét szárnyaló gondolataikat kordába tartani, eltitkolni. Egy idő után ezt már nem lehetett követni. A lehetőségeik elkoptak, elővenni, egy bizonyos napra kivetítve mégis csak megmutatni, egyszer van karácsony, mikulás nap, már késő volt. Elkoptak lassan még az emlékek is.
Úgy érezte magát, mint az "a Mikulás, aki előveszi zsákját, belenyúl a mélyébe, de keze csak a levegőt tapogatja". Nem egy kellemes érzés.
Ennek már fele sem tréfa! Kell ott lennie valaminek, amiről még ugyan nem tud, de ott van, ha keresi, megtalálja. Esetleg a szeretet?
Eszébe jutottak a rég-múlt idők, amikor éjt nappallá téve kötögetett, hogy mindenkinek legyen egy mamusza, egy tutyija... öt tűvel, nem semmi kitartás kellett hozzá, hogy a végére elkészüljön velük. Még a babáknak is gyártott tutyit.
Megtanulta ezt a tudományt és ebbe tett bele apait-anyait. Mára az anyaga is elkopott. Nem ám fonalat tudjon venni. Újat pedig nem tud a nélkül már előállítani. Időközben megdrágult és a memóriája sem a régi.
Fiatalabb éveiben nem röstellte kivenni az összes ehhez kapcsolódó irományt a könyvtárból, nem sajnált rá időt se energiát, hogy tőle telhető legjobban megtanulja attól az egy embertől, akihez vajmi kevés köze volt, mégis rengeteget segített. A csínját-bínját elsajátította, hogy valami kivételeset tudjon alkotni, ajándékozni szeretteinek. Kinek egy tutyit, kinek egy könyvet, éppen mire volt szüksége... Apróságnak elég húzós volt már akkor is egy-egy darab, mert sokan voltak, azóta meg szinte kivitelezhetetlenné vált.
Mint minden, ami számára fontos volt egykor, elfelejtődött. Se ő, se a másik nem tett hozzá, nem tartotta fontosnak. Így észrevétlenül távolodtak el egymástól. Már nem kérdezték meg azt sem, hogy vagy/tok? Mindenki tette a dolgát, látatlanból is tudni, sejteni lehetett, mi van a háttérben. Nem tesznek mást ők sem - gondolta, mint saját maga, a családért, az összetartozásért hajtanak, erőn, energián, lehetőségeken felül. (Ezt mondogatta magában, miközben felmentést adott ezen keresztül saját magának is.)
Ebbe ő, aki valamikor a támaszt jelentette, az évek során szemmel láthatóan és érezhetően alul maradt. Már nem tudta véghez vinni a szándékát, az akaratát. Idővel elveszítette már azokat is, akiket igazán közel érzett magához, a nővérét például, a bátyái után a húgait. Senki se kérdezte, így nem volt kivel megosztania, hogy ez neki mennyire fáj és nem is volt a legtöbbször olyan egyszerű ezt tudomásul venni. Egyedül maradt a lányával.
Az óta, hogy ezt érzi, már azt is tudja, legalábbis sejti más sincs ezzel másként. Ezért nem orrol és nem támaszt teljesíthetetlen igényt a maradék szeretetükre. Nem kell! Nincs rá szükség! Mindenki azt érzi, amit ő, ha nem is fejezik ki látványosan. Elég a hallgatásuk, hogy ezt tudja.
A legnehezebb ebben, hogy már meg sem próbál változtatni ezen. Mint ahogy valamikor tette. Már magán se tud egykönnyen segíteni. Nem hazardírozhat. Egyet nem vett figyelembe talán, hogy az idő nem állhatott meg ott, ahol egyszer ő abbahagyta. Könyörtelenül ment tovább, egészen a mai napig, amikor már maga sem tudhatja biztosan, mit hoz a holnap. A másikról szinte semmi tudomása nincs. Eltávolodtak egymástól, megkockáztatja, kiszerettek időközben egymásból. Legalábbis jó idő óta ezt kell érezze. Már nem ura a helyzetnek, csak egy sértett test/fél. Kétszer is meggondolja, hogy legalább felhívja valamelyiküket telefonon. Mert - ha meg is próbálta - abban sem volt köszönet. Inkább meg sem próbálja többet. Valami történt. Hirtelen elpattant egy húr!
https://www.youtube.com/watch?v=B111rnyso6M
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Néha kell, hogy mások mondják meg, amire nem találjuk a választ.
Belátom többen vagyunk, mint kellene, akik hasonló problémákkal küszködünk.
Erre se idő, se okos érvek nincsenek. Magunknak kell megoldani és ha lehet nem feladni, ha úgy érezzük nincs más kiút...
Ha kell, mindent újra kezdünk, ha még érzünk elég erőt ehhez...
Mégis csak egy jó tanács, amit kaptam, mert meg kell tanulnom újra adni, felismerni, hogy kinek van rám szüksége, és kinek nincs.
A jövőre nézve, amibe jobb előbb, mint utóbb belekapaszkodni, mert tagadhatjuk, de be is láthatjuk, szükségünk van rá.
"Hosszú folyamat ez, Éva, és te nagyon jól bemutattad ebben az írásodban. De feladni nem szabad, ha kell újra meg kell tanulj adni, felismerni, kinek van rád szüksége, és azt is, kinek nincs. A szeretetért tenni kell. Tetszett az írásod, aktualitása erős, és nagyon szépen vezetted. aLéb"
Valami ilyesmire lenne szüksége mindannyiunknak. Tanuljunk belőle! Azt hiszem tanulni sosem árt!
Pussz,
Éva