újabb események régebbi események további események
06:23
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
17:18
HiFiHiF1Exate regisztrált a weboldalra
09:12
Clara62 új cikket töltött fel
09:02
Virág módosította a cikkét
08:48
Virág új cikket töltött fel

Vissza a kezdetekhez (2) - mondatos

2014. december 26. - Látogatók száma: 43

Ötven év

Amikor megszólalt a telefon és a vonal túlsó végén alig érthető hangon motyogta el, hogy szeretne kijönni a szőlőbe, lelkem felröppent akár egy hinta...

*

Araszolva, bizonytalan léptekkel haladt előre, keze egyre kapaszkodót keresett... a kerítés mellett lassan poroszkált, miközben biztattam ne féljen, mert az út elfogyott... én itt vagyok, két erős kezem és a botja vigyáz reá, csak óvatosan lépkedjen, és menjen egyenesen előre... Én már attól is boldog voltam, hogy az arcára újra mosolyt csalhattam... Csak óvatosan - mondtam, mert az utat borító fűcsomó itt-ott hepe-hupás volt kissé a vakondoknak köszönhetően... és közben az út ismét elfogyott... inkább belém kapaszkodjon, ne a rózsabokorba.

*

Hosszú volt kifelé az út, és nyugtalan a kutya... már előre féltem attól, amikor rátérünk a rosszabbikra, tele kátyúkkal... A földes utat sok helyen kimosta már a víz, nem ilyen úthoz szokott gépkocsivezetőnek való... Gyalogosan én könnyen kerülgettem nemegyszer, de a kerekek nagyokat zökkentek... Nem győztem figyelmeztetni menet közben, hogy óvatosan vezessen,... nehogy neki is a kipufogója bánja... A neheze még vissza volt. Az is eszembe jutott, a két kerítés között szűkölködve, hogyan fog tudni majd visszanavigálni... felfelé még hagyján, de rükvercben?...

Mégis megkönnyebbültem, amikor végre felértünk a kapuig és maradt annyi hely, hogy résnyire ki tudta nyitni a kocsi ajtaját. Nekem egyszerű volt, mert kipattantam a lányommal együtt hátul az autóból, nem úgy a nővérem, aki az anyósülésen komoly bajban volt, hogyan tud majd kievickélni egyedül... A szerencse, hogy a mellette kerítésbe bele tudott átmenetileg kapaszkodni, addig is, amíg megkerülte az autót és segíteni tudtam... Hiába mondtam én egyre a sógoromnak, hogy álljon feljebb, de mint a sült hal... mert hát én akkor is tudtam, hogy miért kérem ezt...

A szabadban aztán, ha araszolva is, de bizonytalan léptekkel mégis elindult a szűk ösvényen, miközben keze remegett, állandóan kapaszkodót keresett... A kerítés mellett lassan poroszkált, biztattam egyre, ne féljen, mikor azon a kicsi szakaszon túljut, én ott vagyok mellette. A kezembe kapaszkodott és botjára támaszkodva, lépésről-lépésre haladtunk egyre feljebb... Ami nekem rövid táv egy beteg ember számára - megértettem - komoly erőpróbát jelenthetett, ezért is végtelen lassan és türelemmel viseltettem irányába...

Én már attól is boldog voltam, hogy az arcára újra mosolyt tudtam csalni, amikor a fűcsomókat kerülgetve bukdácsolva ugyan, de végre felértünk, és az is elfogyott... Egy pillanatra elengedtem, hogy egy széket keressek alá, de ő mindenáron valamibe bele akart kapaszkodni. Szerencsére még időben észrevettem, és figyelmeztettem, hogy vigyázat, mert az már bizony rózsabokor. Na erre megint elnevette magát...

Áldottam e csodálatos napot, hogy 2014 december 20-án kora tavaszi, napsütötte időben tölthetünk el pár órát. Tíz éve, hogy anyu meghalt. Akkor voltunk kint utoljára a telken, még a bátyáinkkal együtt, a négy testvér...

Végre kinyithattam a bungi ajtaját, hogy kihozhassak egy kényelmesebb bútordarabot, bátyám örökségül rám hagyott kempingszékét, amit én nagyon szerettem és gondoltam jó lesz nővérem számára is ez a hintaszék... hát mit ne mondjak, alig-alig tudott leülni, annak is a legszélére... A kezdeti nehézségeken túljutva mindenki feltalálta magát. A Goldi, a kutyus mondanom sem kell, hogy ő volt a legboldogabb, és szabadon végig jelölte, megtisztelve a territóriumát.

Nővérem is boldognak látszott. A sógorom meg elkezdett fotózgatni, hogy mit fogalmam sincs, mert minden olyan kopár ezidőtájt, de ő biztos felfedezte a számára legszebbet, ami igaz, az ezüstfenyőmet mindenképpen, ami hatalmasra nőtt, mint utoljára látta... Én meg eközben elmeséltem minden egyes ténykedésem, azt is ami kimaradt, hol, mi fog kibújni majd a tavasszal és elővarázsoltam minden egyes virág helyét. Az idő - bármennyire is nekünk kedvezett, azért mégsem engedte meg a sokáig egy helyben ücsörgést, így rá tudtam venni nővéremet, hogy lépjen fel egy-két lépcsőfokot, mert ott fenn a teraszon sokkalta kellemesebb, langy meleg van a kinti levegőhöz képest..., de figyelmeztettem, mert a keze már arra állt, nehogy a rózsabokorba, helyette inkább az ajtófélfába kapaszkodjon... Jól érezte magát és én örömmel nyugtáztam, hogy sikerült egy kis kései tavasz mosolyt varázsolnom arcára ennyi év után, megromlott egészségi állapota ellenére is.

Jól sejtettem, mert a kint eltöltött egy óra kevés volt arra, hogy annyi mindent átbeszéljünk, csak remélni tudom, hogy lesz még alkalom a folytatásra...

A visszaút sem volt éppen zökkenőmentes, de szerencsésen kijutottunk hátrafelé menet a kerítések övezte keskeny kocsiúton... mindannyiunk legnagyobb örömére.

A cikket írta: zsoltne.eva

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2014. december 26. 09:34
Ott voltam és tudom, ő a keresztanyám! Akármilyen elesett én érzem, hogy ő szeret, és én is szeretem...
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: