Irány Ecuador 1
Látogatók száma: 54
Európa. A kezdetek.
2010 januárjában négy nő hosszú útra indult egy cirka három hetes szabadságra. Egy munkahelyen dolgoztunk valamikor hárman, Anna, Gaya és én. A negyedik, Anna lánya Shisaira. Csak Zsisza. Villanófény a neve. Indiánul. Vagy magyarul. Mindegy. Szóval Shisa tizennégy volt és még nem látta, nem ölelte sosem távol élő nagyszüleit, Ecuadorban, azon belül is Ibarrában élnek. Mi négyen nekiindultunk egyetlen spanyol nyelvtudású segédlettel (Anna) a világnak, január 24.-én Budapestről Párizson majd Atlantán keresztül. Nem először repültem, nem nagy meglepi, de izgultunk mindannyian, mert közel egy napos repülés állt előttünk. Itthon fagypont körül járhatott az idő, de már Párizsban rá kellett döbbennünk, hogy nem lesz eseménytelen az utunk.
Első átszállás: A reptér iszonyú nagy és a határátlépés (az Eu határán) nehézkes. Vetkőzés, csizma le, majd fel, öltözés, tolakodás, szigorítás, csomagvizsgálat, megjegyzem nyelvtudás nélkül, Activity parti minden sarkon, rohanás, buszozás termináltól terminálig, mert én, a szegény kelet-európai halandó sosem álmodtam volna, hogy egy reptér város a városban. Ó én balga!
Lobogó hajjal rongyoltunk végig a folyosókon és a kedves francia lány, cuki kis tüll nyakkendővel a kapunál előadta nekünk franciául, majd angolul, majd lehervadt mosollyal, hogy a gép már fogad látogatót, nem lehet felszállni. Erre odamutatok az ablakon túlra hisz ott áll! Még meg sem mozdult! Ő pedig rázza a fejét, hogy nem, ez kérem csak hallucináció, vagy mi, már nem engednek fel. Rendes volt, még egyszer belebeszélt a kis szerkentyűjébe, egy recsegő férfihang válaszolt, semmi értelme a további igyekezetnek. A gép így száll fel nélkülünk és pont.
Hm. Négyen egymásra néztünk, úgy 11 felé járt az idő, odakinn derengett a nap, őszi időnek nézett ki, hát mese nincs, maradunk, telelünk. Szabin vagyunk, nem mindegy hol vagyunk? Hát azért nem teljesen.
A pultnál még próbálkozott a leányzó beszéddel, de aztán mind az öten legyintettünk, felesleges. Ezek vagyunk mi. Miért nem inkább Madridon keresztül mentünk? Talán mert így olcsóbb volt néhány tíz ezer forinttal, ja és még egy oltás kellett volna. A három után már nem akaródzott többet bevenni a gyomrom, vagyis a szervezetem így hirtelen. Mert mi nagyon óvatosak voltunk ám! Hepa A,B, + sárgaláz ellen mi készségesen eljárultunk az oltóközpontba, de már a malária nem ízlett. Fájt úgy deréktájon. A zsebemnek, mert hát én csak egy egyszerű alkalmazott voltam, kb százezres fizuval, nem igazán tehettem volna meg azt sem, hogy csak úgy kihajítok 240.000.- egy retúr jegyre Ecuadorba, de én a kaland kedvéért mentem. Akkor is! Na és persze, ha már megyünk, akkor ott ünnepeltem meg a szülinapomat is!!! Quitóban, egy örök élmény volt!
De itt még nem tartok, csak Párizsnál. Ha jól emlékszem ez hétfő volt, de ne kövezzetek meg, ha mégis kedd. Szépen kivártuk hát, míg a cukorfalat kitölti a kitölteni valót, mert ez sem ment akadály nélkül, elromlott a pecsételője. Segítettem neki cserélni tintapárnát, cserébe elirányít minket valahová. Egy reptéri szállodába, még azt is elmutogatta, hogy honnan indul a busz, ami oda visz. Csak hát annyira nagy az a nyomorult reptér!! Meg a feladott csomagok ugye maradnak a reptér fennhatósága alatt... mert már átvizsgálták az amerikaiak. A lakat is eltűnt róla, mint később kiderült. Nem az enyémről, mert én kötegelőt használtam. :) Alapos apukám rendesen bekötözte. :) Nehogy kihulljon belőle akármi is alapon. Pedig vörös vagyok.
Szóval néhány évtizedig bolyongtunk a reptéren, aztán rátaláltunk végre kis kézitáskáinkkal a buszmegállóra. Ahol is ki volt írva valami. Franciául és angolul. A spanyolokra miért nem gondolnak? Fájdalom, de olvasva kisilabizáltuk (mert a szövegértésben azért nem olyan rossz négy magyar nő, angol, spanyol, olasz és orosz koprodukcióval:) hogy a busz máshonnan megy. Na igen. Köszi, de honnan? Nyíl mutatott balra. Ráncba szaladt homlokkal néztünk balra. Ott a több emeletes autóút volt, ami erősen hajazott a vidámparki hullámvasút körvonalaira.
De semmi gáz, egy érkező kisbusz elrobogott mellettünk és mi figyeltünk, hátha látjuk merre tart. Majd a negyedik busz végre megállt úgy 10 méterre tőlünk és mi rohantunk oda. A nyakkendős kislánytól kapott jegyet lobogtatva felvágtattunk a buszra, majd le. Csalódottan. Nem ez az. Ott maradtunk és lőn csoda, megjött úgy fél óra múlva a miénk is. Persze, hát ki ne tudta volna, hogy az oldalán nagy betűkkel ki van írva, merre megy! :) Mi. Végre lehuppantunk és teljesen díjmentesen elszállítottak a Campanile Hotelba. Most ugrott be a neve. Harangtorony! Ezt értem! Olaszul van!
A lehető legkészségesebben üdvözöltek minket, de csak vacsorával és reggelivel vártak, kaptunk szobát és meleget, net is volt, így itthon mindenkivel meg is tudtuk osztani sikertelen első napunkat. Csak akkor még nem tudtuk, hogy nem ez lesz az utolsó.
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Izgalmasnak ígérkezik az utazásotokról írt történeted. Mindíg szerettem olvasni a kalandokkal tarkított, érdekes írásokat. Nézem a folytatást.
Puszillak
heleenke
Majd én is tovább olvaslak.
Üdv,
Pinokkió
Ailet