Irány Ecuador 5
Látogatók száma: 41
Quito
A három napos séta alatt kiderült számomra, hogy mi nagyon turisták vagyunk. Két szőke, alacsony nő egy vörös magasabb és egy odavalónak tűnő lányka feltűnést kelt mindenhol. Így volt ez a mekiben, ahol mindig reggeliztünk (mert Anna gyomra tényleg nem bírta az ismeretlen ételeket, az viszont arról híres, hogy a világ minden pontján ugyanolyan... ), az üzletekben, ahol minden izét ránk akartak sózni, még a taxisok is megérték a pénzüket, mert bármi történt is, ugyanazt az utat sosem tettük meg ugyanannyiért. :) Persze minden sarkon egyenruhás állt és az egyiket meg is interjúvoltuk, merre lehet kenyeret venni, mert azt nem találtunk égen földön. A kedves bácsi el is kísért minket, miközben Anna mesélt. Magunkról. A pékségben ezer féle kenyér között kiszúrtam egyet. Magyar kenyér névre hallgatott, hát azonnal vettem belőle! Véletlenül sem olyan volt. :) Aztán kiültünk a város egyetlen teraszos kerthelyiségébe, ami a színházzal szemben állt és ott fogyasztottuk el a szendvicsünket. A pincérek komoly eleganciával, csokinyakival felszerelve szolgáltak ki, mert rajtunk kívül kutya se nagyon tért be nap közben. Ott nem szokás, meg nem volt olcsó. Az ottani viszonylatban. Viszont nekünk még így is kedvező árkategóriájúnak minősült. Egy cubalibre nem volt 2 dollár, (mindjárt kértem kettőt, meg egy kávét. Nem vagyok pofátlan) Mint gondolom kiderült már, kemény amcsi dollárral fizetnek ott. Bár tízből már nem tudtak visszaadni. Ezért elmentünk a Nemzeti Bankba és váltottunk. Ötven dollárt egyesekbe. :) Nem örültek nekünk. Na ott is volt egy kalandom a csomagjaim miatt. Turista vagyok az istenért! Miért ne lenne nálam szatyor! Nem engedték be a nehezen kiválasztott és megszerzett javaimat.
Aztán ellátogattunk a Mitad del Mundohoz. A világ közepéhez. Az egyenlítőhöz. Egy rendőrhöz fordultunk segítségért, aki nagy nehezen fogott nekünk egy taxit, mert mi nem bízunk meg akárkiben ám! Marha messze van ahhoz, hogy csak úgy beüljünk akárki mellé. Úgy négy taxis rázta a fejét, mert a rend őre kijelentette, hogy az órát kötelező használni és nem fizethetünk többet 16 dollárnál. Az ötödik taxis alkudozott egy kicsit és 18 lett a vége. Órával a rend kedvéért. :)
A vissza út már nem volt ilyen bonyolult és olcsóbb is lett. Az emlékműnél töltött nap csodásra sikeredett, láthattuk Quito másik arcát is, azaz a szegénységet út közben. Mindennek ellenére, szép emlékekkel gazdagodtunk és amikor kiléptünk a parkolóba, hogy most vissza kell jutnunk valahogy a városba, egy húsz év körüli fiú lépett hozzánk. Azt mondta, ő vissza visz (sajna nem emlékszem pontosan, talán 10-15 dollárért?? ) Quitoba, mi meg mentünk vele, kissé paráztunk, mert ide felé sem szívesen utaztunk volna akárkivel, de a fiút lenyeltem volna keresztbe egyedül, hát én ültem mellette. Az utat figyeltem, mert szerencsére jó a tájékozódási képességem, pont arra mentünk, amerre jöttünk. Kérdés, ha elvisz valahová máshová, ki mentett volna meg minket? Senki. Gond egy szál sem. Rendes volt. Letett egy forgalmas kereszteződésben Quitoban.
Eztán, már a városban kénytelen voltam :) egy fodrászhoz beülni, mert iszonyú melegem volt és le kellett mindenképp vágatni a hajam, ne lógjon a nyakamba. :) Nem is én lettem volna. Itthon nem járok fodrászhoz, de egy dollárért!!! muszáj volt! A vicc az egészben az volt, hogy én konkrétan az első nap vörösre égtem, már a bőröm is vörös hurrá, de ők kabátban parádéztak. Prémes nagykabátban! Mikor megkérdeztem miért viselik, a leányzó úgy nézett rám, mint egy idiótára. De hát tél van! Mondta ő, én meg felnevettem. Ez tél? Akkor te még nem láttál havat anyukám! Nálunk akkor itt valami farkasordító hóeséses sztoritól zengett a sajtó. Meg anyám is. Napi kapcsolatban voltunk. Szegényt nem mertem halál közeli élménybe taszítani, hogy a kicsi lánya nem jelentkezik! Hátha elrabolják, vagy megeszik reggelire ott a világ másik végén! Erre mondtam neki, ne aggódj anya, van életbiztosításom, meg utasbiztosításom, vígan eltemettethettek, még a gyerek is felnő belőle. Nem örült neki. Pedig csak meg akartam nyugtatni. Ezt az idegen mellé beülök egy kocsiba részt sem tudja. Egy életen át hallgathattam volna tőle. Ha nem tudja nem fáj. Nekem.
Kép: Mitad del Mundo, az emlékmű az egyenlítőn ( a piros vonalon) fekszik "hivatalosan"
A cikket írta: Ailet
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szia Ailet!
Ügyesen feltaláltátok magatokat! Sajnos nem lehet megbízni senkiben sem egy vadidegen országban. Jól tettétek, hogy óvatosak voltatok.
Puszi
heleenke
Az ötletek embere vagyok.... szerencsére nem gyakran esem kétségbe. Kihívásnak tekintem az életet és igyekszem megoldani mindent a magam módján.
Nem mindig jól, vagy a legegyszerűbben, de szerencsére a sors legtöbbször velem van. :)
Pusz
Ailet
Ügyesen feltaláltátok magatokat! Sajnos nem lehet megbízni senkiben sem egy vadidegen országban. Jól tettétek, hogy óvatosak voltatok.
Puszi
heleenke
Sajnos ott minden megeshet, leginkább a columbiaiak nagyon rossz híre miatt, de nem kell átsétálni a határon egy kis kellemetlenségért. Azért külön a lelkünkre kötötték, senkitől semmit ne fogadjunk el, se csomagot, se semmilyen papírt. Nem tettük és haza is értünk épen, egészségesen.
Látod? Törekszem a szabályokra és a biztonságra :) A magam módján :)
Üdv
Ailet
Látod? Törekszem a szabályokra és a biztonságra :) A magam módján :)
Üdv
Ailet
Üdv,
Pinokkió