A florentinkalap

Látogatók száma: 36

Ünnep volt ma és én a szeretteimre gondoltam. Köztük a bátyámra, egy korábbi játékra írt versemmel...

Ragyogott a nap, mikor leszálltam
Londonban a vonatról,
te ott vártál, megbűvölten álltál, azt suttogtad:
" magyar réti virágok",- s csak nézted florentinkalapomat,
kábultan a vágytól...
Bennem fél öröm volt, a döbbenet késként vágta a szívfalat,
csak öleltelek, soha nem feledem rekedt hangodat.
Eleredt az eső, ültem a Picadilly Circus korlátján,
előttünk a macskakövek kék színt sírtak,
gyászos lelkedből hangtalan zokogtak a szavak,
felidézték a zűrös napokat, az átkos forradalmat,
melyből nem béke, hanem örök honvágy fakadt ...
Gyere haza, vár apánk, anya!
S te feltetted a napszemüveget,
hogy ne lássam homályossá vált szemedet.

Azóta lehet forró nyár, vagy zúzmarás tél,
-ami másnak csak egy fekete- fehér kép,
nekem mementó, örök emlék,
s a florentinkalap, mely szobám faláról 45 éve rám tekint,
mezei virág nélkül, mert azt otthagytam neked,
megsimogatom a szalagba-kötött kravátlit,
mint nap a háborgó tengert, mert benne van a lelked.

Óh, hányszor felidézem e régi emléket,
soha nem válik köddé,
mint kristály pohárra fújt lehelet...