A szerelem balladája
Látogatók száma: 21
A balladát írtam: Balassagyarmat, 2005. március 12. Kis hazánk földjéről, távoli városból elindul egy férfi, s egy nő – két vándor – az élet hosszú országútján…
Kis hazánk földjéről, távoli városból
elindul egy férfi s egy nő – két vándor
– az élet hosszú országútján…
Amikor indultak, még mit sem sejtettek,
nem gondolkoztak sorsuk fordulata felett…
Ami velük történt: útjuk összefut Parádon
kicsi cukrászdában halk zeneszó mellett
– véletlenül vagy tán’ sorsszerűen?
*
Asztal-szomszédságban beszélgetnek
– mások vacsoráznak, zenét hallgatnak.
Szomorúan ülök, kissé elmélázva…
Életem nemrég’ futott egy zátonyra…
De véletlen lenne, amit mostan látok?
Kinyílik az ajtó – rajta belép valaki:
egy elegáns úr… Szemem reátapad.
– Vajon ki lehet ő? Ismerős volna?
*
Szemembe néz mélyen, meleg tekintettel…
Eddig sosem láttam. – Talán ő ismer engem?
Ez a találkozás mégsem lehet véletlen…
Sorsunk akarata, ezt bizton érzem.
Leül barátaihoz szomszéd asztal mellé,
– sehogyan sem értem, hogy miért? –
egy üres székre, éppen velem szemben!
– Véletlenül, vagy talán sorsszerűen?
*
Ő is vacsorát kér, barátival tárgyal
meleg tekintete most megint reám tapad.
Asztaltársaim már feltűnően néznek,
zavarban vagyok, arcom is égni kezd…
Mi lehet ez? – Én semmit sem értek…
Véletlen vagy bármi, – arról nem tehetek…
Zenészek csendes tangóra váltanak,
– a párok pedig táncolni indulnak. –
*
Le nem vette rólam mostanáig szemét,
letette villáját, kését, – feláll, s közeledik,
majd megáll előttem – lassan lépkedve –
bemutatkozik, majd kezét felém nyújtja.
Halkan megkérdezi: fölkérhet egy táncra?
Lassú zene mellett, kart-karba öltve
most indulunk egy forró szerelembe’.
– Mindez különös, – vagy mégse?
*
Egy hétig együtt hallgattuk a zenét,
halkan beszélgetve töltöttük az időt.
Letelt szabadságunk, időnk gyorsan futott,
egymásnak mi semmit se fogadtunk,
mégis mindketten éreztük: nem búcsúzunk
örökre egymástól. Utunk folytatódott,
hisz’ mindketten éltünkben csalódtunk,
– árvának, elhagyottnak érezve magunk…
*
Messzi nagyvárosból jött egy hosszú levél,
– otthon olvastam. – Amit meg sem ígért,
írásban mondta el élete bánatát:
„Messzi tájról elindult két csalódott vándor,
Parádon találkozott az élet országútján;
amint megláttalak, éreztem boldog vagyok!
E találkozás véletlen nem lehet,
– Isten minket egymásnak teremtett.
*
Ki tudja, meddig, járhatjuk utunkat
kezünket szorosan összefonva?
Igaz szerelmünket hervadni bűn volna.”
Mivel egymástól távol kellett élnünk,
táviratok, levelek jöttek és mentek,
postások szorgos munkájukkal segítettek.
Telefondrótok forrón izzottak, hosszú
– szerelmes szavaktól jó, hogy el nem égtek.
*
Mindkettőnk számára boldog évek jöttek.
mikor találkozunk, az idő megállt fölöttünk,
szívünk összedobbant, fölemelt, átkarolt,
mint kisgyermeket ringatott és csókolt;
forró hangulatban, reménykedve éltünk.
(Terveink voltak:)
Ne kéne’ mindig egymástól búcsúzni,
jó lenne egymáshoz közelebb élni,
– de áradó Tisza meggátolta tervünk.’
*
1970-es nagy árvíz gázolt éltünkbe.
Ő sokat fáradozott árvízi gátakon,
a mentést vezette, belebetegedett…
Ekkor május 15-én levelét így kezdte:
„Vers helyett e rózsaszirom,
melyre csókot leheltem én!”
Négy évig tartott „örök boldogságunk”,
aztán nem is tudom miért? Miért?
– Tán’ sorsunkba volt írva! –
*
Gyermekeink voltak, mindkettőnknek,
velük nekem és neki is törődenünk kellett,
őket elhagyni igazán nem lehetett.
A távolságot legyőzni nem tudtuk…
Szerettük egymást, lelkünk összeforrott,
szívünk egymásért megszakadt,
fájt a búcsú, de mit tehettünk mást:
– ő beteg lett, küszködtünk, szenvedtünk.
*
Bizton éreztem, már sosem jöhet más…
Ő sem lelte meg – mint én – nyugalmát.
Aztán ő csak egyre járta a világot,
mindenhonnan küldött levelet-virágot.
Úgy-e, te sem tudtál elfeledni?
A tiszta boldog szerelmünket
én sem tudom soha felejteni…
– Véletlen vagy sorsunkba van írva? –
*
Életem azóta folyik boldogtalanul…
A SORS akarta: utunk megszakadt,
– nekem ez adatott. –
Már eddig is sok mindent túléltem,
szívem most is megtelt gyásszal,
hogy mit érezhetek a lelkemben,
soha-soha, senki meg ne lássa!
– Véletlen vagy sorsunk akarta? –
*
Kezemben tartom nagy csomag levelét,
fényképén nézem kedves arcát, szemét…
– Mivel Ő itt hagyta a földi világot
előbb, mint én. – De miért? Miért?
Most azt kérem jóságos Atyánktól,
hogy majd ott, legalább fenn az Égben
Ő várjon rám, az örök fényességben!
Ott, legalább ott, lelkünk összeforrjon
égi boldogságunk mindörökké tartson.
♥
A cikket írta: katalina
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Válasz erre: Laura
Nem tudom másnak mi a véleménye, de miután visszamentem ismét elolvasni a prózád is, bár itt hasonló kifejezéseket olvasván bevillant minden apróbb mozzanat, - mégis elolvastam, s arra a megállapításra jutottam, - otthonosan mozogsz minkét műfajban. Ha szavaznom kellene, ha mégis döntésre kényszerülnék, nehezemre esne választani. Megéreztem én az elején, te mindkettőt helyesen műveled Katalina, s ez számomra irigylésre méltó. Bár a verselemzéshez sem értek, csak olvasom, s ha olvastatja magát, ha enged szabadon tovább, s nem kell megállnom, elgondolkodnom, hogy mit is akart ezzel mondani? azt nem kedvelem igazán. S nálad, itt, csak úgy pörgött minden számomra. Ha majd egyszer sok időm lesz, lehet egy régi versem megprózásítom hatásodra. Ilyet még gondolni sem mertem eddig. Köszönöm szépen, hogy felraktad.
Ma estefelé indulok. A többit a naplómba még megpróbálom beírni.
Válasz erre: Babenko
Tetszett! Jó volt olvasni! :)
Üdvözöllek.
Válasz erre: zsoltne.eva
Nagyon szép és szomorú. "1970" úgy látszik nem csak az én életemben volt jelentős, akkor született a lányom. 19 éves voltam akkor és szerelmes az apjába, és mi lett ebből a nagy szerelemből. 10 éves volt lányom, amikor elváltunk, 30 éve még csak felé se nézett. Egyedül kinlódtam végig az életemet. Számunkra ő meghalt, de tőled a sors vette el a szerelmedet, nem önként távozott az élők sorából. Ezzel a tudattal vigasztalódj.
Lám, elromlott a gépem, sokáig kínlódtam vele, majd 10 év gyűjtményemet, a rgényeimet kezdtem fölrakni az Internetre, s ezért - kényszerűen kellett elhagynom kedves oldalaimat, s sokáig be se léptem sehova.
Ugyanis pénzem nincs a kiadásra, ezért úgy döntöttem, hogy Interneten teszem közzé. Elérhetőek a könyveim: www.mek.oszk.hu. Jobbra fent Finta Kata névvel lehet belépni, és olvasni. Ha érdekel, nyissad meg! Sok mindent megtudsz majd az én változatos életemről is, ha olvasod.
Puszillak, és köszönöm az érdeklődésedet.
Katalina